96

Szomorú bohócok

David Flebotte & Jim Carrey: Szénné égek idefent 1-2. évad – sorozatkritika

szenne-egek-idefent-sorozat

Minden viccnek van alapja. Ahogy azoknak a nem ritkán önkritikus poénoknak is, amelyekkel a stand-up komikusok estéről estére színpadra állnak – és annak a sorozatnak is, amely a műfaj amerikai aranykoráról mesél.

Los Angeles, az 1970-es évek eleje. A vietnámi háború sokkjából ébredező Amerika minden részéből özönlenek a tehetséges, feltörekvő vagy legalábbis ambiciózus komikusok a szórakoztatás nyugati parti fellegvárába. A háborús veterántól kezdve a vidéki lányon és a nehéz sorsú színes bőrű kamasz fiún át a narkós nőcsábászig mindenkit ugyanaz hajt: bekerülni a legendás klub, a Goldie’s istállójába, végigjárni a stand up madame, Goldie Herschlag által tartott ranglétrát, átlépni onnan Johnny Carsonhoz, a Tonight Show-ba és így – kvázi George Carlin vagy még inkább a konkrétan is megidézett Richard Pryor nyomdokain – helyet foglalni a szórakoztatóipar fősodrában.

Van, akinek nem sikerül, van, akinek csak részben, van, akinek igen, és van, akinek még ez sem elég. Róluk szól a Showtime keveset emlegetett, de mindenképpen több figyelmet érdemlő sorozata, a Szénné égek idefent.

A korábban főként tévés íróként ismert (és egykor komikus) David Flebotte és a karrierjét ugyancsak humoristaként indító színész, Jim Carrey által felügyelt sorozat kifejezetten érdekes és üde színfolt az utóbbi évek sűrű, retró-hullámos sorozat-mezőnyében. A széria részben fikciós, részben megtörtént eseményekre (valamint William Knoedelseder azonos című regényére) támaszkodik, de közel sem ez az egyetlen ok, amiért a végeredmény leginkább talán David Simon, a többek között a Drót, a Treme és a Fülledt utcák alkotójának munkásságához hasonlítható (mivel utóbbival pont egy időben, csak épp az ellentétes parton játszódik, kis túlzással annak párdarabjaként is tekinthető).

szenne-egek-idefent-sorozat

Elképesztően színes és alaposan felépített karakterkészlet, valódi főszereplő nélkül. Látszólag kissé döcögősen induló, de némi kitartást követően erősen berántó cselekmény. El-elkanyarodó történet, sok-sok mikro sztori, de persze minden a „nagy egész” tükrében. A vizsgált szcéna értő, mélyreható ismerete, hiteles korrajzzal a háttérben.

Tökéletesen érezhető, hogy noha Carrey a valóságban az eggyel későbbi komikus generáció tagja volt, nem csak érti és ismeri, szereti is a humoristák zárt és gyakran nem éppen jó kedélyű világát. Mivel ő is itt kezdte a karrierjét, nyilván jól ismerte a legendás Los Angeles-i klub, a The Comedy Store történetét és idén elhunyt alapító tulajdonosát, Mitzi Shore-t is, akiről a sorozatbéli Goldie figuráját mintázták. Jim Carrey neve és elkötelezettsége, valamint a Boardwalk Empire és a Masters of Sex jóvoltából a távolabbi és közelebbi múltban egyaránt járatos Flebotte írói rutinja pedig a jelek szerint elég volt a Showtime döntéshozóinak. Olyannyira, hogy a rendkívül alacsony nézettséget produkáló első évadot követően – amiben az is szerepet játszhatott, hogy az első tíz epizód 2017 nyarán, közvetlenül a Twin Peaks új részei után került adásba a csatornán – még egy esélyt adtak a sorozatnak. Amely úgy mesél egy minden pillanatban mindenből viccet csináló közösségről, hogy közben mindvégig átlengi valami végtelenül mély szomorúság.

Nem újszerű megközelítés ez. Ha már Jim Carrey, akkor ott van mindjárt az Andy Kaufman életét bemutató Ember a Holdon (1999, r.: Milos Forman), a kortárs sorozatok közül pedig az egészen más tekintetben, de olykor szintén drámai Megborulva (Crashing), Pete Holmes-szal.

A Szénné égek idefent fel-felvillanó fellépés-jelenetei nem ritkán valóban nagyon viccesek, de a karakterek humora leginkább a hétköznapi, öniróniával és kellő tiszteletlenséggel átitatott interakciók során lesz igazán hangsúlyos, épp ezért egy pillanatra sem tudunk eltekinteni az arcok mögötti, nem éppen lányregénybe illő személyes történetektől. Ez már önmagában is kitűnő, de Carrey és Flebotte nem elégedtek meg a különös hangulattal. Ügyesen mozgatnak – és tartanak folyamatosan az érdeklődésünk középpontjában – egyszerre legalább tucatnyi karaktert. Goldie áll a kör közepén, így vagy úgy, hozzá mindenki kapcsolódik, de nincs igazi főszereplő. Ugyanannyit kapunk a mogorva, apakomplexusokkal küzdő sztárjelöltből, a sokat látott vietnámi veteránból, a sok férfi között nem csak a külsejével kitűnni igyekvő női komikából, a Pryor-utódként emlegetett kamaszból, az együtt szerencsét próbáló barátokból, a siker kapujában mindig megtorpanó tehetségből, a család és a színpad között őrlődő családapából és a félbolond mexikóiból is.

szenne-egek-idefent-sorozat

Ennyi figura mellett nem meglepő, hogy időbe telik, míg nézőként valóban felvesszük a fonalat, és elkezdünk „menni” a történettel, de a készítők, ahogy lehet, meghálálják a bizalmat. Epizódról epizódra egyre jobban megismerjük ezeket a figurákat, és velük együtt mikrokörnyezetüket és múltjukat is, így a nagyjából egyórás epizódok sokkalta sűrűbbek az átlagnál. Megannyi kis sztori és történet-töredék által kapunk betekintést előbb a stand-up szcénába és valamelyest a korabeli televíziózásba, később pedig a show business mélyebb berkeibe és az egész korszakba is. A személyes történeteken keresztül terítékre kerülnek társadalmi, politikai és nemi kérdések, a rasszizmus, a drogok, a vietnámi háború, a maffia szerepe. Egyes események csak érintőlegesen vagy említés szintjén, mások, mint például a fizetésért tüntető humoristák bojkottja (amely 1979-ben valóban megtörtént a The Comedy Store-nál) pedig a cselekmény szerves részeként.

Az alkotók főleg fiatalokból és ismeretlenebb arcokból rakták össze a szereplőgárdát, ami az újdonság mellett azért is jó, mert nem veszik el a figyelmet egymás elől. Aki ilyen téren több értelemben is kilóg a sorból, az a Goldie-t alakító, A harcos című filmben nyújtott alakításáért Oscar-díjjal is jutalmazott Melissa Leo. Ő játékban és harsányságban is többet engedhet meg magának, ami önmagában még nem lenne gond, fontos, hogy domináljon, s amikor csak lehet, megfagyjon körülötte a levegő, viszont a figurát, különösen a többiekhez képest, erősen túlírták – keménysége és savanyúsága olykor már több a kelleténél. Talán nem véletlen, hogy a második évadra behozták mellé a rutinos komikusként közel azonos súlycsoportot képviselő Roy Martint (Brad Garett keserédes, finom humorával, akitől csak lehet, el is lopja a show-t). A második évad nemcsak ez első folytatása, hanem annak finomhangolt továbbgondolása is. Látható, hogy az alkotók a második etapra egyes kevésbé érdekes figurákból (mint a mexikói díler, a hippiből ügynökké avanzsált ex-csapattag vagy az üzletvezetőkén is dolgozó humorista) némileg visszavettek, hogy az erősebbekre, mint az ellentmondásos tévés sikereket arató pályakezdő, az íróként jobban érvényesülő barátja vagy az önsorsrontó tehetség jobban koncentrálhassanak.

A hangsúlyok ily módon történő eltolása, valamint az új karakterek behozása is kifejezetten előnyére vált a sorozatnak – más kérdés, hogy ez egyáltalán nem tükröződött vissza a nézettségi adatokon, így jelen pillanatban erősen kérdéses, lesz-e harmadik szezon. Ha úgy vesszük, az első két évad tulajdonképpen lehet egy kerek egész, elvileg nem marad hiányérzet, ha elmarad a folytatás, mégis, kár lenne érte. A Szénné égek idefent pont olyan minőségi, tartalmas és részletgazdag, mint bármelyik jó David Simon-sorozat. Csak olykor még azoknál is szomorúbb.

szenne-egek-idefent-sorozat

Klacsán Csaba
Forrás: filmkultura.hu

2018.09.19