73

Az ember, aki még az unokájáért is alkudozott

Trust – sorozatkritika

trust-tevesorozat

A világ leggazdagabb embere egy igazi fukar g**i volt. Danny Boyle sorozata tíz részben dolgozza föl J. Paul Getty igaz történetét, aki még akkor is nekiállt alkudozni, amikor elrabolták az unokáját.

Nálunk kevésbé ismert a Getty család története, akiknek leismertebb tagja az öreg J. Paul, akit a maga idejében a legpénzesebb emberként tartottak számon. Az olajmilliárdos nemcsak a megszámlálhatatlan vagyonáról volt híres, hanem arról is, hogy mennyire sóher alak volt. Felháborodott, amikor kb. két fillérrel felemelték az általa olvasott újságnak az árát, és a fényűző házába fizetős telefont szereltetett be, hogy a vendégek meg az alkalmazottak ne rajta élősködjenek. Ettől függetlenül a pompára persze áldozott, mert megállíthatatlan műgyűjtő volt, és amire akarta, arra szórta a pénzt. Magának egy négyfős háremet tartott fenn olyan nőkből, akik az örökség reményében bármire kaphatóak voltak. A sztori onnan lehet ismerősebb, hogy teljesen véletlenül idén két nagy készítő is ehhez az alapanyaghoz nyúlt, és Ridley Scott A világ összes pénze címmel mozikba nyomta a Getty család legismertebb történetét, miközben az Oscar-díjas Danny Boyle egy sorozatot áldozott neki, a Trustot. A forgatókönyvíró, Simon Beaufoy, Boyle-lal már a Gettómilliomoson és a 127 órán is együtt dolgozott.

A legendás életű és szigorú milliárdos életébe akkor kapcsolódunk be, amikor éppen elveszti egyik fiát, és így kétségbeesve keresi az öreg az örököst, azaz a bizalmasát, aki majd továbbviheti a családi vállalkozást meg a birtokot, azonban úgy látszik, az összes gyermeke alkalmatlan erre a posztra, akiket lelkileg már teljesen kicsinált apjuk viselkedése. Ekkor jelenik meg az unoka, J. Paul Getty III., aki az egyetlen olyan tagnak tűnik, aki nincs befeszülve nagyapja stílusától, és képes lazán kezelni őt. A nagyapa és unokája között fellépő szimpátia azt érezteti, hogy végül csak lett valaki a családból, aki megfelelne az idős J. Paul Getty kényes ízlésének, és akit szívesen avatna be a ház titkaiba, hogy az továbbvihesse a birodalmat. A kamaszfiú felbukkanása azonban nem véletlen, hiszen a hippi életet élő srác a kicsapongó életének köszönhetően egy nem éppen elhanyagolható tartozást halmozott föl, és az olasz maffia adósa lett. Miután nem sikerül kiügyeskednie öregapjától a pénzt, a maffia elrabolja, és váltságdíjat követel a fiúért a kőgazdag nagyapától. Először a rendőrség is leszarja az ügyet, úgy gondolják, a fiú elraboltatta magát, aztán amikor komolyra fordul a vicc, a milliárdos még akkor sem hajlandó perkálni az unokáért, inkább Olaszországba küldi az egykori CIA-ügynököt, aki most a jobbkeze, hogy derítse ki, mit lehetne tenni, hogy minél olcsóbban megússzák az emberrablást.

A történetben még rengeteg csavar van, és minden részt képesek olyan csúcsponton abbahagyni, ami miatt érdemes várni a következőt, és hiába fiktív benne egy csomó szituáció, attól még rettenetesen zavarba ejtő és sokkoló, hogy nagy vonalakban ez az egész valóban megtörtént. Az egy dolog, hogy az alapszitu önmagában kiált a megfilmesítésért, de ehhez hozzájön még Danny Boyle stílusa, aki nem a megszokott panelekben gondolkozik, és a vágásai és beállításai nem hagyják átlagossá zülleszteni a sorozatot. A díszletek, a körítés, a jól megválogatott zene, amiben van Pink Floyd, The Rolling Stones, valamint David Bowie, és a mellékszereplők gondos megformázása és nem egysíkú, de mégis egységes felvázolása még akkor is viszi tovább a hangulatot, amikor a közepén már néha kicsit kifulladna a sorozat. A biztos sikert persze nem bízták a véletlenre, hiszen az egy dolog, hogy mekkora neveket szereztek meg a szerepekre, de hármat kapásból ki kell emelni, mert hibátlanul működtek. Donald Sutherland minden egyes mimikájáról üvölt, hogy mennyire élvezi ezt a szerepet, és bármekkora szemét alak is legyen a karaktere, mégis sikerül azt úgy árnyalnia, hogy ne utáljuk végtelenül, hanem inkább érteni szeretnénk a csávót. Hilary Swank csodálatos megtört anyaként, aki a végtelenségig könnyezik, és próbál meg túllépni a saját határain, hogy visszaszerezze fiát, de aki a legnagyobb meglepetés és konkrétan az egyik legjobb mellékszereplő évek óta, az a volt ügynököt alakító Brendan Fraser. A színész valami hihetetlen, akinek a szerepével csak az a gond, hogy nem minden pillanatban ő van a képernyőn. Cowboykalapban vonulgat a történelmi Róma utcáin, és iszonyatosan laza és őszinte texasi akcentussal próbál okosba’ alkudozni az olasz maffiával olyan minőségben, mintha a saját ranchán sétálgatva paskolná a lovait kedvesen, de határozottan. Ráadásul néha nyom egy olyat, hogy kinéz a kamerába, és konkrétan a nézőknek meséli a Getty-sztorit, miközben tejet szlopál egy üvegből kényelmesen és jóízűen a kocsija hátsó ülésén. Minden pillanata emlékezetes.

Az FX jóvoltából készült Trust egyetlen gyengéje, hogy az egyórás részek készítése annyira nagyfilmes hatású és minőségű, hogy épp ezért a készítők biztos baromira élvezték, a nézők viszont megunják magukat, amikor egy-egy jelenet túl hosszúra van nyújtva. A drámai csúcsok eléréséhez nyilván szükség van a feszültség fokozására, de nem biztos, hogy erre mindig az a legjobb megoldás, hogy állunk és várunk, hogy történjen valami. Összességében viszont megint itt van egy sztori, aminek a végkifejlete kevésbé ismert, viszont amikor véget ér, mindenki azonnal vetődik a netre, és utánaolvas a Getty család sztorijának, miközben nagyokat lélegezve azt mormolja maga elé, hogy ezt nem hiszem el, hogy tényleg megtörtént! Pedig de.

Sz. Ági
Forrás: langologitarok.blog.hu

2018.09.13