174

Kondor Vilmos: A korona ügynöke

Könyvkritika

kondor-vilmos-a-korona-ugynoke

Gordon Zsigmond kalandjainak lezárása óta nem olvastam a soron következő Kondor-köteteket, így a Szent Korona-trilógia záró darabjáról is csak fülszövegnyi információm volt előzetesen. Kondor Vilmosra a magyarországi krimi megalapozójaként szokás tekinteni, holott a harmadik Gordon Zsigmond-történet, A budapesti kém már letér a krimi ösvényéről, és egy műfajjal, a kémregénnyel kísérletezik. A Szent Korona-trilógiával Kondor pedig egy újabb műfaji kitérőt tesz, a történelmi kalandregény zsánerébe merül alá. A korona ügynöke a koronát védelmező család, a Wertheimerek első generációjának történetét meséli el, így harmadik kötetként tulajdonképpen az elsőnek is tekinthető.

A magyar koronázási ékszerek, ezen belül is a Szent Korona a magyar államiság és a magyar történelem kiemelkedő jelentőségű szimbóluma. A legfrissebb történettudományi kutatások szerint a Szent Koronát sok évszázados történelme során tizenegy alkalommal kellett elmenekíteni helyéről. A legújabb Kondor-regénynek a magyar koronázási ékszerek 1853. évi megtalálásának és hazahozatalának körülményei szolgálnak hátteréül. A magyar történelem bővelkedik izgalmas és rejtélyes fordulópontokban, ez alól a Szent Korona 1848-49-es forradalom és szabadságharc utáni elrejtése és megtalálása sem kivétel.

Már az első oldalak után világossá vált, hogy ez esetben a szóhasználat, a stilisztika terén teljesen másra kell számítani, mint amit a Bűnös Budapest-ciklus kapcsán megszokhattunk. A szerző a történelmi hitelesség kedvéért az archaizálás eszközéhez fordult, amit ugyan meg lehet szokni, ám egy idő után lehet, hogy soknak fogja érezni az olvasó. Többször kaptam magam azon, hogy a cifra, barokkos mondatok tartalmi értelmezése helyett a nyelvtani szerkezet sajátosságait silabizálom, ami azzal is magyarázható, hogy több jelenet is feleslegesen hosszúra nyújtott. Az általam olvasott Kondor-kötetekre eddig is jellemző volt a túlírtság, ám A korona ügynökében ez minden eddiginél szembetűnőbb. Ráadásul, ha a túlírás az archaizálással kéz a kézben jár, az könnyen arra késztetheti az olvasót, hogy továbblapozzon, és oldalak múlva vegye fel újra a történet fonalát.

Mindezek ellenére a regény még lehetne egy izgalmas, fordulatos történelmi kalandregény, csakhogy nem az. Wargha Istvánnak, a Szent Korona rejtekhelye elárulójának pályaképével a történettudomány is keveset foglalkozott, 2010-ig kellett várni arra, hogy egy összegző munka szülessen róla. (Deák Ágnes: A koronás Wargha. Egy kettős ügynök Kossuth és a császári rendőrség szolgálatában. Akadémiai Kiadó, Budapest, 2010.) Kondor Vilmos regényeinek fő erősségét a nüanszokon is túlmenő korrajz, a hangulatteremtés adta, ez ebben a könyvben sincs másként. A szerző betéve ismeri a boldog békeidőkbeli Buda és Pest legapróbb zugát is, a korabeli szlenget, az állandó díszletül szolgáló kávéházak jellegzetes atmoszféráját, zsigereiben van a korszellem, annak minden apró rezdülése. Alapos felkészültsége ez esetben is sokat ad hozzá a hitelességhez, a kötet végén pedig számos forrásmunkát is felsorol. Az olvasás során többször is Umberto Ecónak A prágai temetője villant be, hisz mindkét esetben egy rokonszenvesnek nem nevezhető főhős és a naplója körül forog a történet, emellett pedig számos művelődés- és kultúrtörténeti érdekességgel van ellátva az olvasó. A különbség az, hogy Kondornál ez utóbbiból közel sem szerepel annyira nyomasztó mennyiség, van helyette számos, túlírt jelenet és leírás, és az igazi főhős mégiscsak a napló olvasója. Eco mellett így Jókai Mór és Rejtő Jenő is felsejlik, a végeredmény ennek ellenére felemás. Egy kalandregénytől minimum egy akciókkal dúsított, feszes történetet vár el az olvasó, itt viszont konkrét történetről nem igazán beszélhetünk, feszességről végképp nem. Wargha István naplóját olvashatjuk együtt a főhőssel, aki ugyan bonyodalmakba keveredik, de az olvasó szemszögéből nézve a nagy kérdésre már az indulásnál megtalálható a válasz. Akit viszont nem a ki és mikor érdekel, hanem a miért és hogyan, az szeretni fogja a külcsínben is szép, kidolgozott, igényes könyvet annak minden hiányosságával együtt.

Sólyom István
Forrás: olvasoterem.com

2018.09.11