85

Felszívta magát az ötvenéves SZIN


szegedi-ifjusagi-napok

Fél évszázados jubileumát ünnepelte idén a Szeged Ifjúsági Napok, úgyhogy igyekeztek a szervezők az előző éveknél jelentősen nagyobbat dobni. Hívtak két valódi világsztárt, ebből az egyik, a Pet Shop Boys el is jött, a másiknak, Sean Paulnak viszont megfájdult a térde, úgyhogy otthon maradt. De rajtuk kívül is voltak még külföldi fellépők, látványosan megnövelték a nagyszínpadot, és több helyszínen is mentek a programok, mint az előző években. A szervezők ma elmondták, hogy rekordot döntött a látogatószám, még nem tudják a pontosat, de az biztos, hogy 100 ezer felett van a vége. A Lángoló Gitárok pedig elmondja azt, hogy milyenek voltak a szegedi fesztivál négy napja alatt azok a koncertek és dj-szettek, amiket hallottak.

Gondolom, azt senkinek sem kell elmesélni, hogy mi történt Majkáékkal a SZIN első napján, mindenki ismeri a sztorit, így ezzel ne is töltsük az időt, pláne, hogy a fesztivál első külföldi sztárja épp a nagy rapdrama kirobbanása után jött. Wilkinson, a főleg drum and bass-ben és dubstepben utazó brit producer zenekarral előadott, élő fellépése pontosan olyan volt, mint amire számítani lehetett, ugyanakkor mégsem: a hangzás nem lepett meg, viszont olyan energikus, lendületes, egy sablonokra jócskán építő műfaj ellenére gyakran egészen sablonmentes, izgalmas, szórakoztató, jó kedvű koncertet adtak, amit simán el bírtam volna hallgatni akár kétszer ennyi időn keresztül is. És valószínűleg nem csak én: a közönség láthatóan imádta az egészet, pláne, mikor a koncert legvégén, a legnagyobb sláger Afterglow-nál egy nagy adag konfettit is kapott mindenki a hajába.

szegedi-ifjusagi-napok

A nagyszínpadon utánuk fellépett még a Punnany Massif is, akik, ha lehet, Wilkinsonék tökéletes ellentétét produkálták: egy erőtlen, unalmas, végtelenül fárasztó koncertet adtak, de hát nekik ez a szokásuk. Ennek ellenére láthatóan jóval többen voltak rájuk kíváncsiak, mint az előttük zenélőkre. Szóval továbbra is igaznak tűnik, hogy ilyen pocsék zenekart ilyen sokan ebben az országban talán még soha nem szerettek.

Mindeközben a Pepsi Nagyszínpadon, a Partfürdő ellenkező oldalán, a lelkükben örökké tizenöt évesek fesztiválja zajlott: a Depresszió, az Alvin és a Mókusok, valamint a Road dolga volt csinálni a hangulatot, amit becsülettel meg is tettek. Utóbbi még egész komoly pirotechnikát is bevetett a koncert végén.

A Captain Morgan Aréna első napi programjából Sister Bliss fellépése volt kiemelkedő, őt úgy hirdették meg, mint Faithless DJ Set, és ennek jegyében egy tech-trance-től kezdve a technón át a tribalhouse-ig kacsingató szettel mozgatta meg az Aréna közönségét. Meg saját magát, mert láthatóan ő is szívesen táncolt volna a szettjére, így viszont csak a potikba kapaszkodva rázta magát rá. Igen, volt a God is a DJ és az Insomnia is, sőt, még a We Come 1-t is játszotta a Faithless-klasszikusok közül, de távol állt a szettje attól, hogy pusztán ezekkel akarja levenni a lábáról a bulizókat. Nem ez lesz az a dj-szett, amit tíz év múlva is emlegetni fogunk a SZIN nagy dobásai kapcsán, de azért ott és akkor kifejezetten jó volt hallani.

A Szeged Színpad programjából a Sardinelli koncertjét hallottam, és nem bántam meg: az a fajta pszichedelikus elszállás, amiben ők utaznak, kifejezetten üdítően hatott a többi, sokkal tipikusabb fesztiválfellépő között.

szegedi-ifjusagi-napok

A második nap legnagyobb tömeget vonzó koncertjét Ákos adta, ami, mondjuk, nem volt meglepő, ismerve, mekkora érdeklődés szokta kísérni a fellépéseit. A Kossuth-díjas énekes egyidős a SZIN-nel, ő is idén 50, ment is a nosztalgiázás erősen: rögtön a koncert elején eljátszotta egyik legrégebbi dalát, a Calypsót a legelső Bonanza-albumról, majd a hátralévő nagyjából két órában kis túlzással egy komplett Best of Ákost nyomott le a Hellótól a Keresem az utamon át a Majom a ketrecbenen keresztül egészen az Igazánig. És a best of-ba most bele kell érteni a Bonanza-korszakot is, hiszen előkerült például az 1984 és a Monumentum, a Valami véget ért, a Búcsúdal is, de aki eléggé figyelt, az észrevehette, hogy egy szintifutam erejéig Ákos és zenekara az Induljon a banzai!-t is megidézte a koncert legvégén. Meg is lett ennek az eredménye: a tömeg lényegében végigénekelte az egész koncertet, ami persze egyébként is így szokott lenni Ákos esetében, de most valószínűleg az is fejből tudta szinte az összes dalt, aki nem az énekes életművével kel és fekszik.

szegedi-ifjusagi-napok

Ákos után a nagyszínpadon az este külföldi sztárfellépője, Jess Glynne koncertezett, akit az idén a Szigeten fellépő Clean Bandit néhány évvel ezelőtti gigaslágeréből, a Rather Be-ből ismert meg a világ. A brit dalszerző-énekesnőre láthatóan kevesebben voltak kíváncsiak, mint a magyar popsztárra, de azért még így is szép számú tömeget vonzott ő is a nagyszínpad elé. Ez a tömeg pedig kétféleképpen reagált rá: a slágereknél énekelt, tapsolt és bulizott, a kevésbé ismert daloknál pedig kis túlzással tanácstalanul állt, nézelődött, és várta, hogy mikor jön már egy újabb sláger. Márpedig slágere Jess Glynne-nek annyi azért még nincs, hogy csak azokkal töltsön fel egy koncertprogramot, így a műsora közepén egy bő fél órán keresztül lehetett olyan érzése az embernek, hogy a szegedi közönség nem igazán tud mit kezdeni az énekesnővel. Ez már csak azért sem volt túl jó látni, mert közben a színpadon egy ízig-vérig profi, remekül összerakott zenekar játszott egészen jó, soulos, rnb-s beütésű popzenét. A fehér lány pedig néha olyanokat énekelt a főként fekete zenészekből álló zenekara élén, hogy azt még akár órákon keresztül hallgattam volna. Szerencsére a végére is maradt sláger a valamivel több mint egy órás koncerten, így az utolsó negyed órára újra felpörgött a közönség, és remek hangulatban fejeződött be a nagyszínpad péntek esti programja.

Ezen az estén egyébként a fesztiválon fellépett még a többi között a Bëlga, a PASO, a Honeybeast, a harmincadik születésnapját ünnepelte a Csík zenekar, volt Maszkura és a Tücsökraj is, Ákos előtt pedig a Kowalsky meg a Vega mutatta be, hogyha a jellegtelen rockzene mellé óriási közhelyekkel teletűzdelt szövegek társulnak, akkor annak mindig megvan a közönsége Magyarországon.

Aztán volt például még Random Trip is, akik ismét nem hibáztak. Bármerre jártam a fesztiválon az éjszaka során, nem győztem hallgatni az ismerőseim lelkendezését, hogy mennyire nagyszerű volt a koncertjük. Tizenegy és fél egy között játszottak a Jägermeister Stage-en, ezúttal például az Akkezdet Phiai-ból Saiiddel és a Mörkből Zentai Márkkal, és tényleg bánhatja, aki kihagyta őket.

Valamikor pénteken délután jött a hír, hogy teltházas a SZIN, nincs több bérlet erre a napra, amin azt hiszem, nagyjából egy percig lepődtem meg, aztán eszembe jutott, hogy ja, hát igen, ma lesz a Pet Shop Boys, szóval érthető.

szegedi-ifjusagi-napok

Merthogy olyan szintű popsztárok, mint a brit duó, nem nagyon szoktak járni Szegedre, egy kezemen meg tudom számolni, hány hasonló kaliberű fellépő volt az elmúlt 15 évben. Neil Tennant és Chris Lowe nem mai arcok, de úgy tűnik, csak papíron korosodnak, zeneileg egyáltalán nem ment el mellettük az idő, amit a két éve megjelent Super című albumuk is bizonyít, meg az ehhez kapcsolódó turné, aminek a részeként jöttek Szegedre is. Tessék meghallgatni a lemezt: hát nem éppen a Go West és az It's a Sin hangzása köszön rajta vissza, de hát 2018 nem is 1987 vagy 1993, ugye. Emellett viszont azt is pontosan tudják, hogy akiknek olyan slágereik vannak, mint az említettek, vagy éppen a Domino Dancing, a You Are Always On My Mind és a New York City Boy, azoknak ezeket is le kell játszaniuk ahhoz, hogy mindenki örüljön egy fesztiválkoncerten.

Nagyjából ennek jegyében készülhettek a pénteki fellépésre, és sikerült is jól eltalálniuk az arányokat: az új dalaik mellett az összes régi slágerüket is eljátszották, ráadásul úgy, hogy egyik irányba sem estek túlzásba. A koncert úgy tudott egységes hangzású, komplett egész lenni, hogy az újabb dalok között a régieknek is megvolt a helyük, és egyáltalán nem váltak erőltetett időutazássá azok a blokkok sem, amikor ezeket játszották. Ami pedig a hangzást illeti, abban is remekül lavíroztak a nyolcvanas éveket idéző, vagy éppen a konkrétan akkori szintipop, és a húzósabb, feszesebb, időnként már-már jófajta house-ba, technóba, és trance-be hajló, de összességében azért még mindig a szintipopon belül maradó megszólalások között. Ennek az egyik legékesebb példája az, ahogyan a 1988-as Left to My Own Devices című dalukat játszották, acides alapokon, jócskán újragondolva az eredetit.

Aki pedig nem csak a régi slágerekre volt kíváncsi, az azt is észrevehette, hogy ezek a fickók remek dalokat írnak még manapság is, a koncert elején hallható, a Super albumon megjelent Popkids például a kilencvenes évek amerikai house-klubjait idéző hangszerelése mellett egy hibátlan popszám, a dalszöveg pedig tökéletesen alkalmassá tetette arra is, hogy az egész koncertnek egyfajta tematikát adjon. Nem is volt véletlen, hogy Neil Tennant a koncert zárásakor ismét elénekelte a dal refrénjét, ezzel lezárva az egyszerre nosztalgikus, mégis minden elemében a mának is megfelelő koncertet.

szegedi-ifjusagi-napok

Bőven volt gondjuk a látványra is. Már a koncertet egy hatásos intróval kezdték: két hatalmas korong fordult a nézők felé, rajta a furcsa sisakokban álló zenészekkel, mögöttük egy hatalmas ledfallal. Aztán a produkció során még több érdekes húzásuk volt. A sisakokat például nagyon szeretik, az gyorsan kiderült, Tennant és Lowe mellett a velük játszó másik három zenész is rendszeresen kapott valamilyen sisakot/maszkot, ami részben vagy egészben takarta az arcukat. Aztán ott voltak a különböző vetítések, a nemcsak zöld lézer, a koncert vége felé pedig hatalmas, színes lampionok jelentek a zenészek feje felett, ami különösen látványos színpadképet eredményezett, főleg mikor ezek még villogtak is. Kell is persze az extra látvány, hiszen alapvetően amit a színpadon csinálnak, az nem túl mozgalmas: Tennant énekel és fel-alá járkál, mindenki más viszont a szintik vagy a dobok mögött áll egy helyben.

És ha már Tennant és az ének: az valami egészen elképesztő, hogy miként lehet ennek az embernek 64 (!) évesen még mindig ilyen hangja! Szinte semmit sem változott az első slágereik óta, és nem azért, mert felvételről szólt: a koncert során többször kiderült, hogy végig élőben tolta le a bulit a fickó, volt, amikor konkrétan mindenféle kíséret nélkül énekelt, hibátlanul.

Mint ahogyan hibátlanul szólt minden más is: feltűnően jól volt belőve az egész cucc, a hangpultban ülő emberük nagyon értette a dolgát. Évek óta nem hallottunk ilyen jól szóló koncertet a SZIN-en, azok, akik recsegésről-ropogásról beszélnek, valahol máshol járhattak péntek este.

szegedi-ifjusagi-napok

Ennyi dicséret után, ha valamibe feltétlenül bele kell kötni, az talán az, hogy nem játszották a kilencvenes évek végének egyik legjobb popszámát, az I Don't Know What You Want But I Can't Give It Anymore című remekművet, ami igazán beleférhetett volna, ha már a New York City Boy, vagy a Love etc. is belefért. És ennyi, tényleg, nincs több, ez a koncert úgy volt jó, ahogy volt. Simán odatették magukat a Szegedi Ifjúsági Napok elmúlt 15 évének 5 legjobb koncertje közé.

A britek előtt a nagyszínpadon egyébként a Halott Pénz csinált szokásukhoz híven nagy bulit, előtte a Magna Cum Laude volt szintén szokásukhoz híven borzalmasan unalmas, a másik nagyszínpadon pedig egész este az ugrálásról szólt: az Irie Maffia, a Vad Fruttik és a Brains zenéltek. A Jägermeister Stage-en Döglégy Zoltán és zenekara, valamint Péterfy Bori művésznő és barátai is játszottak, utóbbi ezúttal is csapágyasra pörgette az úgynevezett színpadi jelenlétet, nem nagyon értem, honnan ez a féktelen energia.

Este a Fonó-Borrét Színpadon belefutottam a szegedi SKAtch remek hangulatú koncertjébe is, hajnalban pedig a Vasovski Live elnevezésű produkcióval nem tudtam mit kezdeni. Az utóbbi kb. arról szól, hogy van egy dj, aki játszik mindenféle veretős, javarészt EDM-hülyeséget, ugyanazokat, amiket hatszáz másik dj is játszik, csak vele jön még másik négy ember, akik elméletileg hangszereikkel élőben rázenélnek a dj-szettre, nagyjából improvizációs jelleggel.

szegedi-ifjusagi-napok

Na, ebből én az utolsó húsz percet csíptem el, és hát a hegedűs, a gitáros és a szaxofonos srácok néha tényleg rázenéltek a feltett zenékre, az énekesnő pedig néha tényleg ráénekelt egyet-kettőt, amúgy meg főként csak ugráltak és táncoltak a színpadon. A zenészek jelenléte annyira semmit nem adott hozzá az eredeti zenékhez, hogy ezt komoly színpadi produkcióként tálalni azért inkább tűnt óriási parasztvakításnak, mint valóban érdekes produkciónak. Legközelebb meghallgatjuk az egészet, mert ez nagyon nem volt meggyőző.

Azok után, hogy Sean Paul pénteken lemondta a másnapi fellépését, kíváncsi voltam, milyen lesz a hangulat és mennyien lesznek szombaton a SZIN-en, hiszen bár péntek után erre a napra is telt házat jelentettek, elfogyott az összes napijegy – benne volt a pakliban, hogy a jamaicai rapper hiánya rányomja majd a bélyeget az utolsó napra. Gyorsan essünk túl ezen: nem igazán nyomta rá.

Ezen az estén a nagyszínpad programja az átszervezés után úgy nézett ki, hogy sorrendben a Soulwave, a 30Y, a Quimby és a Wellhello játszottak, tehát a szervezőknek végül nem sikerült egy nap alatt külföldi hírességgel pótolniuk Sean Pault (amire azért számítani lehetett), viszont ez a névsor azért még mindig bőven elég arra egy magyarországi, vidéki fesztiválon, hogy komoly tömegjelenetek alakuljanak ki a nagyszínpad előtt. Így is történt: koncertről koncertre lettek egyre többen a Partfürdő ezen a részén: a Quimbyn és a Wellhellón már nagyjából annyian lehettek, mint Ákoson, aki valószínűleg az idei fesztivál legnézettebb koncertjét produkálta két nappal korábban.

Mindkét együttestől nagyjából azt kapta a közönség, amire számítani lehetett. A Quimby hozta a szokásos formáját és az összes olyan dalát, amit egy fesztiválkoncerten a közönség hallani akar, és szerencsére nagyjából azt a lendületet, ami már a legutóbbi SZIN-es produkciójukat is emlékezetesebbé tette a korábbi sok év általam hallott szegedi Quimby-koncertjeinél.

szegedi-ifjusagi-napok

Wellhellót egy kicsit talán még több ember, és nagyon valószínű, hogy főként még több lány hallgatta meg. Fluor és Diaz nagyon kényelmes helyzetben vannak: egyrészt egy elég jó zenekar játszik mögöttük, másrészt annyi slágert hoztak össze az elmúlt néhány évben, amiket rongyosra játszottak a rádiók, hogy csak ezekkel simán ki lehet tölteni egy bő egyórás koncertet, harmadrészt kb. bármit csinálnak, azt imádja a közönség, ráadásul a jelenlegi magyar popmezőnyben nem nagyon van még egy olyan zenekar, akiknek a zenéje jobban passzolna egy nyáresti vízparti fesztiválhoz, mint az övék. Így aztán esetükben minden adott ahhoz, hogy különösebb erőfeszítés nélkül hozzanak össze egy jó koncertet, olyat, amit nem csak a szövegeiket betéve tudó rajongók, vagy a dalaikat csak a rádióból, felületesen ismerők, hanem ilyen körülmények között valószínűleg bárki élvezni fog, aki vevő a tisztességes magyar popzenére. És ez a SZIN utolsó estéjén pontosan így is történt. Nyilván a Wellhello nem Sean Paul, de a fesztivál záró koncertjeként a nagyszínpadon ők is simán helytálltak. Egyébként férfiként azért is érdemes Wellhello-koncertekre járni, mert a közönségükön végignézve könnyedén olyan érzése támadhat az embernek, mintha az ország összes 20 és 40 év közötti szép nőjének kötelező lenne megjelenni a fellépéseiken, ráadásul óriási mosollyal az arcukon, így náluk a vizuális élményt nem csak a színpadi látványelemek biztosítják.

A Wellhellóval teljesen egyszerre Lovasi András és barátai zenéltek a fesztivál másik nagyszínpadán, ahol szintén tisztességes tömeg gyűlt össze Kispál- és Kiscsillag-dalokat hallgatni. Ha akadt olyan Lovasi-rajongó, aki valamiért mindenképpen hallani akarta Fluorékat is, annak szerencséje volt: a Kossuth-díjas zenész a kiírthoz képest legalább fél órával később, éjfél helyett fél egykor fejezte be a koncertjét.

szegedi-ifjusagi-napok

Lovasi András egyik legjobb tulajdonsága, hogy olyan ösztönösen lazán képes előadni húsba- és lélekbemarkoló, vagy éppen csak bravúrosan nyers, emberi és őszinte megfogalmazásai miatt magával ragadó dalait, amilyen lazán ember csak fesztiválszínpadon állhat. És ha még éppen kifejezetten élvezi is a zenélést, mint ahogy az láthatóan a SZIN-en történt, akkor abból olyan koncert kerekedik, amit receptre kellene felírni mindenkinek, aki az elmúlt évtizedekben csak felületesen ismerte a dalait, vagy akik a számtalan jobb-rosszabb Lovasi-epigon valamelyikének munkásságát összevethetőnek tartja a Lovasi András életművével. A koncerten ott voltak a zenész legfontosabb alkotótársai, legelsősorban Kispál András, Leskovics Gábor, Dióssy Ákos is, vendégként vonósok és időnként Falusi Mariann is, aki tökéletesen vette fel a ritmust és illeszkedett be a dalokba, amikben közreműködött. Eljátszották lényegében az összes Kispál- és Kiscsillag-dalt, ami kihagyhatatlan egy ilyen koncertről, de úgy tűnt, ha rajtuk múlna, akár még ugyanennyit zenélnének. Egy felszabadult, energikus, mégis könnyed, sokszor nosztalgikus, de mégsem nyomasztóan múltidéző, és így az egész idei fesztivál egyik legjobb hangulatú koncertje volt ez, csak bánhatja, aki kihagyta.

És amire nem számítottunk: közvetlenül Lovasiék után, a Pepsi Nagyszínpadtól alig pár méterre a fröccsös standok mögött, lényegében a fűben, egy fa alatt találtunk rá egy másik nagyszerű koncertre. A szegedi Shit gyülekezete játszott színpad helyett egy szőnyegen, nem csendes koncertet vagy ilyesmi, hanem rendes hangosítással, a bulizóktól szó szerint karnyújtásnyira tolták az élő rockdiszkót: az elmúlt 60 év klasszikusait játszották feltűnően jól.

szegedi-ifjusagi-napok

És hát a Tisza-partján, közvetlenül a zenészek mellett ugrálni például Iggy Popra olyan valami, ami igazán értelmet ad egy szabadtéri nyári fesztiválnak, nemcsak marketingszlogenek szintjén, hanem valójában is van némi köze a szabadságérzéshez, és visszahoz egy darabot azokból az időkből is, amikor ez a néhány napos szabadságérzés tényleg nagyon fontos volt a szegedieknek, és a SZIN-t még például pont szemben, a Stefánián és a belváros mindenféle pontját tartották. Fogalmam sincs, hogy volt-e több ilyen koncert az idei SZIN-en, de ha nem, akkor kellett volna, hogy legyen.

A Captain Morgan Arénában ezen az éjszakán Andro volt az, akinek a neve hallatán vigyázzba vágják magukat a veretésre vágyó partyarcok, úgyhogy jól meg is telt a nagy sátor, amikor ő irányította a csapatást. Olyan volt, mint szokott: a műfajában nem hibázik a srác, ügyesen és kreatívan játszik, humora is van. Amikor szettje vége felé az egyik drop után egy pillanatr a megszólalt a kormány Soros-reklámjaiból, hogy „Ez veszélyes!”, konkrétan elröhögtem magam. A humor az egyik legfontosabb dolog még a legnagyobb veretésben is.

szegedi-ifjusagi-napok

Közben a Jägermeister Stage nevű nagy sátorban főként techno, tech-house, progressive house és hasonlók szóltak, amikor arra jártam, éppen a vicces nevű francia, Citizen Kain játszott a többi sátor és bulihelyszín EDM-bombái után kifejezetten üdítően ható, a félpercenkénti folyamatos felpörgések és kiállások után a lehető legjobb értelemben monoton technót és egyebeket.

Hajnalban a legtovább talán a Captain Morgan Arénában tartott a csapatás, ahol Tesis Buli End Show elnevezéssel (jár a taps!) játszottak az egyetemisták és a fiatalabbak körében nagyon népszerű Tesis Bulik lemezlovasai, például Lennard.

Aztán szép lassan, hajnal öt körül minden véget ért, a legtovább nyitva tartó kajás standok még kaptak egy utolsó rohamot, a leglelkesebb bulizók kisebb-nagyobb csapatai még egyszer körbejárták a Partfürdőt, hátha valahol lehet még veretni, aztán amikor ők is belátták, hogy tényleg vége, akkor hajnal hat körül elkezdett látványosan kiürülni a terület.

Az évek óta látszik, hogy folyamatosan fejlődik a SZIN, a korábbi évek hullámvasútszerű minőségingadozásai megszűntek. Idén a jubileum miatt jelentősen több pénzt költöttek a szervezésre, emiatt még látványosabb a fejlődés. Az egész fesztivál nagyobb, sűrűbb volt, mint a korábbiak. Ennek úgy tűnik, meg is van az eredménye, ha lehet hinni a számoknak. A kérdés már csak az, hogy ezek után honnan folytatják a szervezők, mostantól az idei szint lesz a kiindulópont, vagy jubileum hiányában jövőre újra kisebb lesz a fesztivál. Nyilván az előbbi lenne a szimpatikusabb, ám addig, amíg ez kiderül, néhányat még kell aludni.

Szöveg és fotók: Kovács M. Norbert
Forrás: langologitarok.blog.hu

2018.09.07