A rézzel futtatott, vasból öntött, 13 centiméteres, kígyóvonalban végződő fejet valamikor somfából faragott bot hordta. Az 1914-re datált eszköz, hogy úgy mondjam, nincs túldíszítve, az a bizonyos kígyó- vagy csigavonal inkább praktikum, mint dísz ez esetben. A juhászkampókat ugyanis egy-egy állat nyájból való kifogására használták, mégpedig jellemzően a merinói fajta esetén. Az erősebb, durvább szőrű rackákat egyszerűen a szőrüknél fogva ragadták meg, és kapták ki a birkák türelmes tömegéből. A kampó mérete a juhok hátsó lábához igazodott, a tompa, esetenként kosfejet, emberfőt is ábrázoló, „makkos” és „rózsás” díszítésű végüknél vigyázni kellett, hogy kárt ne tegyenek a kényes állatok lábában. Az ilyen kampókat készíthették aztán fából és természetesen csontból is, de ez az öntéses eljárás volt talán a legegyszerűbb. Edelényben, Csengerben és Balmazújvárosban éltek ezzel foglalkozó kovácsok, szakemberek, de természetesen a Dunántúlon is készültek igényesen megmunkált kampók a 19. és a 20. században.

Érdekes mód ezt az eszközt a felvidéki szlovákok és az erdélyi románok sem ismerték, használták. Elterjedése nagyjából a magyar etnikum határáig tart, kivéve természetesen Erdélyt. A juhász külön figyelmet fordított az általában somfából készített nyélre, amit ősszel vágtak le, majd megpörkölték a kérgét, hogy szép piros színű legyen alatta a fa. Egyes juhászoknak volt „ünnepi” kampója is, amelynek sokszor a nyele is faragott, „spanyolozott”, tehát színes viasszal díszített, berakott volt. Vékonyabb, szebben megmunkált kampója volt a számadó juhászoknak is, az egyszerű bojtárok természetesen durvább, strapabíróbb eszközöket használtak a kiválasztott birkák kiemelésére. Ami aztán kétségbeesett bégetéssel szokott tiltakozni eme akció ellen, aztán megnyírták, megkörmözték, vagy ha éppen beteg volt, akkor úgy gyógyították, ahogy tudták.

Pálffy Lajos
Forrás: forumhungaricum.hu