82

J. D. Barker: A negyedik majom

Könyvkritika

j-d-barker-a-negyedi-majom

Az 1971-ben született J. D. Barkernek ez a második regénye, ehhez képest pedig szokatlanul kiforrott stílus jellemzi, ami engem már az első oldalakon megfogott. Írt popkulturális témájú cikkeket, tevékenykedett szellemíróként, illetve megjelent több – elsősorban horror témájú – novellája, majd 2014-ben első regénye, a Forsaken.

Utóbbit jelölték a rangos Bram Stoker-díjra, ami a névadó író családjának figyelmét is felkeltette, olyannyira, hogy felkérték, segítsen megírni Dacre Stokernek a Drakula hivatalos előzményregényét. A várhatóan 2018 végére elkészülő regényt megelőzően azonban Johathan Dylan Barkernek 2017-ben megjelent A negyedik majom című második regénye, ami már kiadása előtt felkeltette a filmes szakma figyelmét.

A negyedik majom főszereplője Sam Porter, a chicagói rendőrség ötvenkét éves nyomozója. Kényszerszabadsága közben, egy vasárnap reggel befut kollégája, Nash üzenete, amelyben egy közlekedési balesethez hívja. Gyilkossági nyomozóként ugyan nem a baleseti helyszínelés lenne a feladata, a részletek nem hagynak kétséget afelől, hogy ott a helye: az egyik helyi buszjárat által elgázolt áldozat minden valószínűség szerint a Chicagót öt éve rettegésben tartó sorozatgyilkos, akit mindenki csak a Négy Majom Gyilkosként ismer. Eddig hét fiatal lány esett áldozatául, különösen kegyetlen módszerei miatt pedig nagy a nyomás a közvélemény részéről a rendőrségen és kiváltképp a Porter által vezetett, a gyilkosra specializálódott különleges csoporton. Emiatt igencsak kegyes gesztus a sors részéről, hogy felkínálta ezt a váratlan lehetőséget számukra, az pedig csak hab a tortán, hogy a gyilkos kabátzsebében ott lapul a naplója. Első ránézésre csak egy árnyoldala van az egésznek: minden jel arra mutat, hogy a gyilkos elrabolt egy nyolcadik lányt, Porteréknek pedig nagyon kevés idejük van, ha még életben szeretnék találni. Versenyt futnak tehát az idővel, közben pedig egyre gyakrabban botlanak olyan nyomokba, amiket egyértelműen szándékosan hagyott hátra a gyilkos.

A történet három szálon fut: kettő a jelenben zajlik – egyik maga a nyomozás, a másiknak a nyolcadik áldozat, Emory Connors a főszereplője –, a harmadik pedig a Négy Majom Gyilkos naplója, amiben gyerekkorára emlékszik vissza. Utóbbinak nem feltétlenül az ügy megoldásában van szerepe, hanem ebből rajzolódnak ki a sorozatgyilkos portréja, múltja és indítékai. Egyértelműen ez a regény legdurvább része, amely már-már idillinek tűnő családi képpel indítva szép lassan átcsúszik egy egyre nehezebben emészthető őrületbe, helyenként gyomorforgató jelenetekkel. De nem is ez megrázó az egészben, hanem az a természetesség, amivel a gyilkos bemutatja deviáns családját és gyerekkorát – mintha egy normális család, teljesen hétköznapi életéről sztorizna. (Egy vele készült interjúban maga az író nyilatkozta, hogy a naplórészleteket visszaolvasva többször is elborzadt azon, hogyan tudott ilyent írni.) A három rész – de különösen a nyomozás és a napló – elég gyakran váltják egymást, ezzel is fokozva a regényben mindvégig jelen levő, szinte egyáltalán nem lanyhuló feszültséget. Bár szerintem nem túl életszerű, ahogyan a naplót a szerző beépítette a történet struktúrájába: egy ilyen kaliberű gyilkosságsorozatnál elég nehéz elképzelni, hogy a nyomozást vezető személynek (vagy valamely közeli munkatársának) nem az az első dolga, hogy rögtön elejétől végéig elolvassa a naplót, hátha valami lényeges információra bukkan benne. Porter azonban nem sieti el a dolgot, a nyomozással párhuzamosan halad vele, ami nekem túlságosan is kényelmes tempónak tűnik, még úgy is, hogy az egész regény cselekménye alig több mint negyvennyolc órába sűrűsödik. Persze érhető, hogy az olvasók szempontjából nem sok értelme lett volna a regény első negyedében-harmadában letudni a naplót, de akkor máshogy kellett volna ezt megoldani.

Barker a feszültség fokozására további trükköket vet be, több-kevesebb sikerrel. Miután sikeresen elaltatja az olvasó figyelmét, előrukkol néhány olyan csavarral, amelyeknek köszönhetően érdekes fordulatokat vesz a történet – a naplórészlet és a nyomozás egyaránt. Az ugyan már a nyomozás elején felmerült bennem, hogy ez így túl banális, túl kevés a kihívás abban, hogy minden a nyolcadik áldozat megtalálása körül forogjon, továbbá a naplórészletben is voltak finom jelzések arra nézve, hogy a gyilkos családjában uralkodó félelmetes összhang csak a felszínen létezik, nem feltétlenül ezekre a meglepetésekre számítottam. (Igaz, pont a regény egyik legmeghatározóbb fordulatának szintén eléggé életszerűtlenek az előzményei.) És bár csavarnak nem mondanám, legalább ennyire meglepett az a rész, amiből kiderült Porter családi tragédiája. Aligha hiszem, hogy van olvasó, akinek a regény indító fejezete után ez megfordult volna a fejében.

Barker nem töri magát, hogy egy élő, az eseményekkel lüktető Chicagót tárjon az olvasók elé, vagy részletekbe menően megrajzolt, személyes élettörténettel felruházott karaktereket vonultasson fel. Talán az egyetlen igazán kidolgozott szereplő a Négy Majom Gyilkos, viszont az ő személyiségfejlődésében is vannak fehér foltok. Még a főszereplő Sam Porter is többnyire epizódszereplő szintjén marad. A szerzőnek tehát messze nem sikerült olyan ikonikusnak mondható szereplőket teremtenie, mint a regénye kapcsán emlegetett nagy sikerű könyvek és filmek (A bárányok hallgatnak, Hetedik, Közönséges bűnözők) alkotóinak. A lehetősége azonban még megvan rá, hiszen a záró fejezet egyértelműen abba az irányba mutat, hogy a Négy Majom Gyilkossal és Porterrel is fogunk még találkozni. (Időközben angolul már meg is jelent a második kötet, az író szerint pedig még egy harmadik is következik, ami keretbe foglalja a történetet.)

Ha trilógiájának első része egyelőre nem is emelkedik az említett kultikus thrillerek szintjére, Barkernek szerintem nincs amiért szégyenkeznie. Jóllehet bőven van tapasztalata az írás terén, az 1971-ben született írónak mégiscsak ez a második regénye, ehhez képest pedig szokatlanul kiforrott stílus jellemzi, ami engem már az első oldalakon megfogott, és olvasás közben egyre inkább meggyőzött arról, hogy nem kispályás.

Márton János 
Forrás: olvasoterem.com

2018.08.31