250

Salgótarján árnyékai

Juhász Tibor: Salgó blues - Győry Domonkos könyvkritikája

juhasz-tibor-salgo-blues-konyvkritika

Juhász Tibor Salgó blues című, karcsú novelláskötetéhez a Scolar L!ve szerkesztőjének illett volna mellékelnie egy doboz antidepresszánst vagy egy üveg whiskyt, esetleg mindkettőt. A tábla csokoládéról se feledkezzünk meg, hiszen jól jön minden hangulatjavító, amikor tizennégy novella acélbetétes bakancsban rugdos a legmocskosabb salgótarjáni falraköpködős reménytelenségbe, aztán a vécékefét is megforgatja a fejünk fölött.

Amíg egyre szűkülő gyomorral olvastam a fülszövegben önéletrajzi ihletésű, szociografikus novellaregényként meghatározott, életkedv és bizakodás elleni merényletet (amelyet kötelező olvasmánnyá tennék egyes nagyarcú motivációs trénerek számára, hátha lejjebb húzza őket a sztratoszférából), nos erős töprengésbe bonyolódtam afelől, hogy a szerző annyira mestere-e a szövegnek, hogy kifejezetten a témájához igazította a stílusát, amelynek akár létjogosultsága is lehet a kocsma és a söntésszagú környék – Zsadányi Dezsővel szólván – „imbolygó ágyékai” között, a primitív nihilben, lelki és anyagi nyomorban, szmoggal dúsított, meddőhányóból szenet guberáló szürkeségben, vagy egész egyszerűen csak annyira képes, hogy WD-40-ért sikoltó ágyrugókon halálra szeretgesse az anyanyelvet? És bár találtam olyan mondatát a szerzőnek, melynek értelmét többszöri nekifutásra sem sikerült megfejtenem, az olvasás során megbocsátottam bármelyik eshetőséget, és lassan átbillentem az „olyan rossz, hogy szinte jó” minősítésről oda, hogy Juhász Tibor elképesztő zsenialitással érez és éreztet egy sajátos világot, amely egyszerre lehangoló, szörnyű és emberi.

Ezen világ szereplőit kitörölhetetlenül és letagadhatatlanul beleírja a tudomásulvétel keserű könyvébe, hiszen könnyű (lenne) elmenni a gyanús banda mellett, elkerülni az alkeszt, átnézni a görnyedt családanyán, pedig ott pörögnek velünk a darálóban, és bár ők vannak annak a rozsdásabb, kellemetlenebb részében, a kart ugyanaz az erő hajtja, kérlelhetetlenül préselve boldogot és boldogtalant a kimenet irányába.

A Scolar L!ve kötete – a megszokottak szerint – igencsak gusztusos darab, a borító ismét telitalálat, két söröskupak vörös szegéllyel, az egyik felső részén a bányászok jelvényével, a másik kupak  belsejéből pedig a Nem nyert felirat olvasható. Egyre erősebb az érzésem, hogy Scolarék grafikusának kijárna egy szakmai nagydíj vagy valami hasonló, azonban hatáskör hiányában mindössze annyit tehetek, hogy rá testálom az első bekezdésben hiányolt itókát és mogyoróscsokit.

Könytáros bácsi ajánlja ezt a kötetet a modern hazai novellairodalom szerelmeseinek, akik nem félnek átélni egy olyan világ miliőjét, amely talán csak karnyújtásnyira van tőlük. Salgótarjánban természetesen helyismereti alapmű, és ha a város egyszer megbocsátja a szerzőnek, hogy azt a fajta valóságot plankolta fel, amiből nem szoktak imázsfilmeket készíteni, akkor megérthetik, hogy milyen hatalmas szolgálatot tett mindannyiunknak, mert ezen írások után olyan "sorsfővárossá" váltak, amely megkerülhetetlen része annak a mély belső fájdalomnak, amiről szeretnénk azt hinni, hogy nem is létezik.

(Juhász Tibor: Salgó blues. Bp., Scolar, 2018. 78. o.)

Győry Domonkos

Az írás a Könyvtárosbácsi blogjáról származik.

2018.08.18