110

Az alkotás magánügy

Újranéztük a Franket

frank-filmkritika

A 2014-ben bemutatott Frank egy nagyon fura film, ami zenészekről szól és arról, hogy viszonyulnak az alkotáshoz és a közönséghez, illetve, hogy ez a két dolog hogyan viszonyul hozzájuk, miközben Michael Fassbender egy indokolatlanul nagy, csodálkozó tekintetű maszkot visel végig a fején.

Lenny Abrahamson rendezőt a brit-zenész-komikus, Chris Sievey ihlette, akinek az egyik eljátszott figurája, az azonos nevű Frank volt. A film íve váltakozó; drámai, abszurd és ironikusan nevettető a készlet ami folyamatosan váltja egymást, amiből elsőre nem is látszik mi fog kibontakozni és a történet sem segít jobban átlátni a dolgot, hiszen annyira sincs túlbonyolítva, mint egy magyar popszám alapritmusa.

Jon (Domhnall Gleeson) egy abszolút wannabe rocksztár, aki harmincas évei közelében konkrétan vért izzadna azért, ha volna tehetsége a zenéléshez. De nincs neki, csak önsajnáltatott vágyai, míg egy véletlen folytán bele nem keveredik egy bizarrul elb***ott, eredetinek tűnő, indie, elektro hangzásokkal bíró zenekarba, ahol a tagok maguk a nagybetűs Művészek. Ők tényleg a zenéért élnek, nekik az az önmegvalósítás, a reggeli kávéban a cukor, a szívben a fröcsögő vér.

És ott van a frontember Frank (Michael Fassbender), akit mindenki csodál. Frank alapvető érdekessége az kéne, hogy legyen, hogy tényleg baromi tehetséges, de az ő misztikumát mégis az adja, hogy éjjel nappal, fürdéskor, evéskor, szaráskor, fellépéskor és a próbákon, egy hatalmas papírfej takarja az arcát, amin kábé annyi érzés mutatkozik meg, mint Steven Seagal arcjátékában.  Ennek ellenére sem Frank, sem a többi szereplő nincs túlmisztifikálva, ami kifejezetten értékelendő, inkább csak olyan kedves nyersességgel vannak bemutatva. Szerencsére Jon kimondja, és folyamatosan felhozza a nézők helyett is a témát, hogy vajon mi az isten van a maszk alatt. Hiába, nem kapunk választ; egy darabig biztosan nem. A történet meg közben megy tovább, a srácok leköltöznek az erdő szélére egy kis házba, napoknak induló hónapokra, amíg el nem készítik az új lemezt. Alkotótábor, ahol megőrülnek, veszekednek, zenélnek, komikusan keményen b***nak a jakuzziban, felélik minden pénzüket, alszanak, öngyilkosok lesznek, nevetnek, idegeskednek, és bármi áron a tökéletesre törekednek, és teszik mindezt könnyeden.

A teljes külvilágtól való elzártság a tagok részéről  nem kényszeres, mindinkább természetes. Kivéve Jonnak, aki az egészben inkább a művészkedés életérzését látja, és úgy érzi, végre eljött az önmegvalósítás pillanatra. Persze ebben a világban mit ér a siker, ha senki nem tud róla, ezért Jon folyamatosan Twitterel, Facebookol, Tumblrel és Youtube-ol a banda életéről; a követők meg jönnek, mint a muslincák a rohadt gyümölcsre, miközben a banda többi tagja ezt teljesen leszarja.

A kérdések mélyebbek, mint a film, de nem direkt szájba rágva akarja feltenni azokat, és a válaszok megadását is a nézőre bízzák. Olyan témákkal játszik el, minthogy a zeneipar kurvájának számít-e a közösségi médiában a folyamatos önreklámozás, hogy kifejezni akarunk, vagy adni mindenáron; a közönséget kiszolgálni, vagy csak magunkból kiadni valamit, ami túl nagy ahhoz, hogy bennünk maradjon, és vajon tényleg jobb e attól valami, ha nem foglalkozunk a közönség igényeivel, már ha egyáltalán van neki, mert ugye az igényt is ki formálja? Tényleg nem adnak válaszokat, kocsmaviták alapanyaga az összes kérdés, és a mi véleményünk és érvrendszerünk is fröccsönként változik, mert igazából, valljuk be őszintén, nekünk teljesen mindegy, de ettől függetlenül mégis érteni és megfejteni akarjuk a művészt.

Az is külön értékelendő, hogy a zenéket, amiken körülbelül egy évig dolgoztak, valóban megtanulták eljátszani a színészek; mert a dobos csajon kívül senki nem zenész a csapatban, de a hitelesség miatt a többieket is tréningezték.

Érdekes volt a szereposztás, de senki nem lóg ki a sorból, sőt Maggie Gyllenhaal valahogy jól mutat ebben a filmben, az a betegesen mániákus feje tökéletes választás volt. A Jont alakító Domhnall Gleeson pont annyira elb***ott, mint minden második néző, ezért odaillik, mert ez volt a karakterének a lényege. Michael Fassbendernek meg föl volt adva a lecke, hogyan játsszon úgy, hogy közben az arca nem látszik, legalábbis nagyon minimális ideig csak, de megoldotta.

A film képes beleivódni az emberbe; jó nézni a teljes ellentétet, ahogy Frankből ösztönösen jön a művészet, Jon meg vért izzad, hogy valamit kiadjon magából. Talán azért működik ennyire, mert néha egy emberen belül folyik le ez a fajta kettősség, az alkotás viszont akkor is magányügy, ha közben mindenki minket néz.

Sz.Ági
Forrás: langologitarok.blog.hu

2018.08.27