105

Potozky László: Égéstermék

Könyvkritika

potozky-laszlo-egestermek

Fiatalon az ember általában meg van győződve róla, hogy a világ élhető hely, hogy az életerejét azért kapta, hogy valamit alakítson vele a világon, és hogy éppen ezért minden, ami vele történik, különös jelentőséggel bír. Az erdélyi származású szerzők valamiért különösen szeretik ezt a fajta életérzés- és emberábrázolást. Valami hasonlókat gondol az Égéstermék egyes szám első személyben mesélő főhőse is, aki, mint valami huszadik század végi Ábel, nekivág a „rengetegnek”, hogy megtanulja, hol is van a helye.

Csakhogy a Szakállas Ábel ideje óta eltelt csaknem száz év módosított kicsit a világon. A hősünk útjába akadó gazemberek korántsem olyan könnyen kiismerhetőek, eszközeik hatékonyabbak, kommunikációjuk manipulatív, céljaik pedig jóval nagyobb léptékűek. Nem csak egy kis fát akarnak már lopni, hogy mellette melegedjenek: egyenesen erdőtüzet okoznak, egy egész országot borítanak lángba, hogy pecsenyéjüket sütögethessék. A végeredmény sem abban a biztos tudatban való megnyugvás, hogy valahol otthon van az ember. A szerző inkább azt vizsgálja meg, mi történik, ha az ember belekeveredik egy ilyen eseménybe.

Bárcsak azt mondhatnám, hogy az Égéstermék egy disztópia! Ebben az esetben az egészet el lehetne csúsztatni valami olyan helyre, ami időben és térben távol van, és megnyugodva fel lehetne sóhajtani, hogy jaj-de-jó-hogy-nem-itt-nem-most-nem-velünk… De a helyzet az, hogy tulajdonképpen itt és most és velünk. Persze, azért nem tényleg. De akár ténnyé is válhatnának a kitalált történések. A lefestett forradalom helyszíne akármelyik kelet-európai ország lehetne. Magyarországiak részletekbe menően bátran felismerik saját országukat, de Románia vagy a többi szomszéd esetében sem kellene sokáig gondolkodni, hogy megnevezzük a mai politikai piacon részt vevők személyében azokat, akik feltűnnek a könyvben szereplőkként. A főszereplő pedig egy átlagember, átlagosabb már nem is lehetne. Átlagos problémákkal küszködik a munka, a párkapcsolat terén, és ugyanolyan rugóra mozdul, mint megannyi sorstársa a 2010-es években. Boldog, hogy lecserélhette a használtan vett autón a kormányt, boldog, hogy végre szóba áll vele egy lány (és micsoda lány!), és csak akkor vallja be otthon, hogy kirúgták a munkahelyéről, amikor már sikerült újat szerezni. (Nem hiányzik a felesleges cirkusz.) És sodródik az események árján, mint megannyi hasonszőrű társa, a különbség csak az, hogy belőle valamiért emblematikus figurát farag a szerző. S miközben lentről felfelé végigzongorázza a különböző társadalmi és anyagi hátterű csoportokat, érdekszférákat, átlagos és bizarr egyéneket, az olvasó egészen árnyalt képet kap arról a szerencsétlenségről, amibe – a születés jogán – belekeveredett. Nevezzük életnek a 21. század hajnalán. És azt hiszem, ha most a címre utalok, azzal mindent el is mondtam, ami egy recenzióba belefér.

Potozky tehát a napi politikához nyúl, az Éles után újabb generációs regényt írva. Sokak szerint a regény erőssége a szakszerűség, az, ahogy létrehozza tulajdonképpen egy forradalom teljesen hiteles és részletes forgatókönyvét, gyengesége pedig a főszereplő személye, akit valamiféle antihősnek képzelt el. Véleményem szerint forgatókönyvnek valóban igencsak hiteles, sőt, zavarba ejtően részletes a regény. Érdekes, ahogy a szerző ráérez az összes tényezőre, ami mozgatja, befolyásolja a történéseket. Tud a politikusok és a szavazók fejével is gondolkodni, ugyanakkor ismeri nemcsak a propaganda terjesztésének a szabályait, hanem a tömegek befolyásolásának, manipulálásának a leghatékonyabb módjait is. Ezen is túlmenően, ha nem is tökéletes eredménnyel, de szereplőinek jellemét is megpróbálja hitelesen ábrázolni. Sikerül is neki, amennyiben belenyugszunk, hogy embertípusokról beszél, nem személyiségekről. Nikka, a szeszélyes, szlogeneken nevelkedett, a szavakat a tettekkel nehezen, a valósággal pedig még nehezebben korreláló egyetemista barátnő; Buller, a határozott fellépésű rendőr öcs; az anyja, aki parancsra megy tapsolni a kormánypárti tüntetők közé; a „fogjuk meg, s vigyétek” elvét követő megannyi szájkaratés; a naivan és odaadóan harcoló „külsősök”; és az agresszív késztetéseik vagy militarista meggyőződéseik szíján vezethető „belsősök” a Vasárnapi Légióban. Vagy akár Mircs, aki szófogadóan hősi halált hal (hogy egy vállalkozó ingyen vállalhassa a temetését), a szintén halott Dimitri felesége, akinek elege van a magamutogató részvétből, és persze Kagim, aki talán az események közben érti meg, hogy „harcolni pediglen nem akármi okért kell.” És, hogy mi az az ok, amiért végül lehet és kell harcolni? Nos, ez nem igazán derül ki. A forradalom önmaga iróniájába csap át, a béke megköttetik, mindenki boldog és részeg, örülünk, hogy örülhetünk – és ez végre ismerős, biztonságos, tehát egészen biztosan győztünk.

Ami a szereplőjét illeti, talán nem is volt olyan rossz döntés egy ilyen semmijános kiválasztása. Ha bármiféle meggyőződés mozgatná ezt a szereplőt, ha céltudatosabban mozogna, talán jobban behatárolná önmagát, és megmaradna egyetlen érdekszférában. De így – egyetemista barátnője, a skinheadek között vállalt „küldetése”, illetve anyja és testvére révén – nagyjából körbetekintheti a politikai panorámát. Talán ez a legjobb módja, hogy megszemlélhessük, egy eltévedt, átlagos mai ifjú állampolgár vajon hogyan ténferegne a „nagy tettek színpadán”, ha történetesen egy reggel arra ébredne, hogy holmi fájdalmasan eloszlatott tüntetések miatt nem végezheti el a munkáját.

Mindezek mögött viszont a könyv első sorban a szóba zárt varázslatról szól. Az adott szó hatalmáról, a meghallgatott szó erejéről, a ki nem mondott szó bűvös titkáról, amivel mi, hétköznapi emberek odakötözzük magunkat vélt vagy valós igazak mellé, hogy aztán mások vélt vagy valós igazával egyeztetve a magunkét ellenőrizhetetlen, mégis könnyen szelídíthető tömeget alkossunk, és játsszunk egy kicsit. Egészen addig, míg szép szóval azt nem mondják, menjünk haza – hiszen a tömegnek sem kell más, csak szép szó, és akkor végre boldogan hazamegy.

A helyszínen pedig nem marad más, mint az égéstermék. A műanyag zsákokba takarítható hamu és por. A szívekben, a fejekben pedig szintén – csak az marad, amit el nem tudott égetni a rettenetes tűz. Ami maga is tűz. Vagy salak. Ami tovább kerget, rettenetes dolgokat cselekedni. És ami gyáván elrejt a tett következménye elől. A keresztrejtvények meghatározásai szerint égéstermék = korom. A korom az, ami megmarad, ami nem válik energiává, ami használhatatlannak bizonyult. Lerakódik a kémény belsejében, veszélyes, gyúlékony réteget alkotva, vagy a kályhából óvatosan kikotorják az ügyes háziasszonyok, vigyázva, nehogy szétfújja a szél. Csakhogy amikor egy ország ég, akkor az emberek energiája (életereje, idealizmusa, hite) ég el, és hogy ilyenkor miféle korom marad, arra csak a jóisten tud válaszolni (és azok, akik itt élnek, a mindennapokban, és nincs már bennük idealizmus, hit és életerő).

Mindent összevetve nem túl vidám könyv Potozkyé, viszont annál emlékezetesebb. Szimbolikája egyszerű, könnyen megfejthető, és ha sokan olvasunk hasonlókat, talán egyszer arra is ráébredünk, hogy ez az egész nem róla, hanem rólunk szól. Ez a nevetséges, sodródó és arctalan olcsójános én magam, mi magunk vagyunk…

Zsidó Piroska
Forrás: olvasoterem.com

2018.08.17