82

Képeslapok a pokolból

Fernando León de Aranoa : Escobar - filmkritika

fernando-leon-de-aranoa-escobar

A legújabb Pablo Escobar-film felvillant néhány igen emlékezetes képet a hírhedt kolumbiai kokainbáró életéből és tévésztár szeretőjével való kapcsolatából, de nem használja ki a különleges nézőpontban rejlő lehetőségeket. 

A mozivásznon és a tévéképernyőn is nagyot mennek manapság a drogbárók. Előbbi esetében jó ideje napirenden van (egy újabb) A sebhelyesarcú remake, és ha csak az utóbbi néhány évet nézzük, itt volt a felejthető Escobar: Paradise Lost, a nem túl lebilincselő Beépülve: Az Escobar ügy, a lendületes és kifejezetten szórakoztató Barry Seal: A beszállító és a fullasztóan jó Sicario (no meg lélektelen, franchise-szagú folytatása, A zsoldos).

Eközben a tévében, szintén a teljesség igénye nélkül az ígéretes Breaking Bad-utód Ozark, a részletgazdag Fehér hó, a Narcos és az El Chapo. Majdnem mindegyik fent említett alkotás központi figurája maga Pablo Escobar, de ahol nem, ott is rendszerint feltűnik. Barry Seal vagy El Chapo történetében konkrétan, a többiben pedig szellemisége és öröksége révén – már ha lehet egyáltalán a kegyetlen és magát minden hatalom felett álló bűnöző után maradt poklot annak nevezni.

Kétségtelen, hogy Escobar hihetetlen élete és pályafutása mozgóképre való, viszont az sem véletlen, hogy eddig legfeljebb dokumentumfilm- vagy sorozatformátumban sikerült azt kiemelt minőségben adaptálni. Hiába tolódott ki jelentősen az elmúlt tíz-tizenöt évben a nagyjátékfilmek hossza, ehhez a történethez még három vagy négy óra is kevés. Ezért is indult előnnyel (és nyert nagyon) ezen a pályán a Netflix, amely a Narcos első két évadában húsz teljes epizódon keresztül taglalta a kolumbiai gazdasági helyzettől az amerikai politikai életig mindent behálózó cselekményt, és épp ez a szerteágazó jelleg az, amely megfelelő fókusz híján nagyban nehezíti a filmesek dolgát.

Az Escobar (eredeti címe sokkal találóbb: Loving Pablo) mégis kivételnek tűnt, mert az alkotói szándék szerint nem a klasszikus felemelkedés-bukás sztorira, hanem a kokainkirály és a korabeli kolumbiai médiasztár, Virginia Vallejo kapcsolatára és a nő által megélt ambivalens érzelmekre összpontosított volna. Az alapanyagot sem igen kellett gyúrni, a sztorit maga a női főszereplő, a Kolumbiából végül a DEA, az amerikai Kábítószer-ellenes Hivatal által kimenekített Vallejo vetette papírra. A Szerettem Pablót, gyűlöltem Escobart címmel itthon is megjelent életrajzi írás magában hordozta egy nagyszabású, új nézőpontból elmesélt, kreatívan narrált, a történet ismert fordulatai helyett a nagyzolás melletti végtelen ürességet és felszínességet aláhúzó filmadaptáció lehetőségét, de a forgatókönyvet nem Bret Easton Ellis írta, a rendezői széken pedig nem Martin Scorsese neve virított.

Nem a film rendezője ellen szól mindez, inkább csak a kihagyott lehetőségeknek, hiszen Fernando León de Aranoa (Egy tökéletes nap, Napfényes hétfők) munkája alapvetően rendben van, sőt, helyenként nagyon szépeket villant, de mozija végeredményben mégis inkább egy márkás, de meghibásodott, fókuszproblémákkal küzdő fényképezőgépből előhívott filmhez hasonlítható. A kokainnal teli repülőgép autópályán történő landolása, Vallejo zálogházi támadása vagy épp Escobar és kislánya börtönbeli sétája bárhol, bármikor, bármely rendező dicsőségére válna, az összkép mégsem ilyen tiszta. Az alkotók nem tudtak mit kezdeni azzal, hogy Vallejo története nem igazán érthető (és nem elég izmos) Escobar története nélkül, így aztán gyakran olyan érzésünk támadhat, mintha menet közben elfelejtették volna, ki és miért is meséli el nekünk ezt a történetet. Olyannyira nem a nő térfelén pattog a labda, hogy azok a konkrét mozzanatok, amelyek miatt végül 2006-ban, 16 évvel (!) Pablo halála után konkrétan ki kellett őt menekíteni hazájából (s ami után végül úgy döntött, megírja a film alapjául szolgáló emlékeit) teljesen ki is maradtak a filmből, míg egy sokadrangú mellékszereplőnek a történet szempontjából lényegtelen haláltusáját vagy a dzsungelben meztelenül menekülő, elhízott Escobar meztelen testét hosszasan nézhetjük.

Nem lenne ezzel semmi baj, ha Vallejo nem volna ilyen látványosan „hanyagolva”, főleg, mert az akciószekvenciák szokatlanul erősek és nyersek – és az átlagamerikai stílustól végre merőben eltérőek. Ez a kettősség a színészek szintjén is megfigyelhető. Hiába lubickol a szerepben Javier Bardem és hozza talán még a nagyszerű Wagner Mourához (Narcos) képest is az eddigi legjobb és leghitelesebb Escobar-alakítást (apró villanásaival nem egyszer tökéletesen érzékelteti a figura végtelen egyszerűségét), ha a női főszereplő (Penélope Cruz) ennyire elsikkad mellette. Az alkotók nemcsak a két főszereplő közti kémiával (Cruz és Bardem 8 éve házasok) és a női főszereplő tehetségével, de Vallejo filmbéli karakterével sem tudtak mit kezdeni, akinek így az lett a legnagyobb érdeme, hogy szerzősége ellenére sem próbálták a valóságosnál jobb színben feltüntetni. Pedig épp ezen a ponton lehetett volna ez a film több mint átlagos biopic.

Így azonban, ígéretes és újszerű megközelítés helyett – ami akár igen sokat is hozzáadhatott volna a sokak által ismert alapokhoz, árnyalva közben a képet minden idők egyik legizgalmasabb gonosztevőjéről – egy korrekt, de átlagos mozit kapunk. Életrajzi filmhez képest túlzottan elnagyolt, romantikus drámához túl nyers, akció-krimihez pedig igencsak felületes.

Escobar 
(Loving Pablo)
spanyol-bolgár thriller, dráma, 123 perc, 2017

Klacsán Csaba
Forrás: filmkultura.hu

2018.08.10