Könnyed, jókedvű bulihangulatra kaptak ígéretet a nézők, ez maradt emlékként, ezt ígérték az első film plakátjaira emlékeztető plakátok, maga az előzetes. De már az első percben arcunkba tolják a főszereplő halálhírét. Aztán a következő percekben jönnek a gyászfeldolgozás szereplőnként egyedi megoldásai, hol sírunk, hol nevetünk, azon, ha mások sírnak. És máris kusza lesz ez a „sose halunk meg” bulihangulat.

Donna halálával adódik a fájdalmas gondolat: valaki egy egész élet álmának megvalósulását nem élheti meg. Donnának volt maximum 9 jó éve a szerelmével (20 év nélküle), de mielőtt beteljesíthette volna élete álmát, a szálló megnyitása előtt egy évvel meghal. Nem tudjuk, hogyan (szerintem rákban), de ennek boncolgatása már tényleg nem való a nyitóbulira. A lánya valósítja meg tehát Donna álmát a sajátja helyett, és ez az első film üzenetének teljes ellentéte. A Mamma Mia! jó messzire küldte Sophie-t házasságosdi helyett, hogy előbb keresse meg a saját álmait, és utána döntsön, hogy a szigeten telepedik-e le végleg. Az emlékek sorából az rajzolódik ki, hogy Donna viszont a szigetre jött álmot keresni, találni, és a beteljesülés előtt meghalni.

Sophie megvalósítja halott anyja álmát. Gondoljunk bele, mit hozna ki ebből mondjuk Bergman vagy Tim Burton…. És pont ez az, amivel nem akarunk foglalkozni, amikor elvárások nélkül beülünk az évtized bulifilmjére, illetve pont annyi elvárással, hogy legyen buli, meg tánc, jó sok fiatalkori nosztalgiát idézve fel bennünk, feledtetve a mindennapokat.

Szép vonal benne a gyermeket vállaló nők sorsközössége, öröksége, hősiessége. A csúcsjelenet helyszíne az első filmből ismert hegycsúcson lévő kápolna, finoman jelezve a tetőpont közelségét a szereplők felmászásával előkészítve. Párhuzamosan és mégis a különbségek hangsúlyozásával látjuk Donnát, amint karjában hozza Sophie-t megkeresztelni, és Sophie-t, amint a kisfiát hozza ugyanide. Donna egyedül vállalta a gyereket (jó eséllyel a való világban meg se keresztelték volna egy leányanya gyermekét 1979-ben Európában), Sophie viszont a nagyon is átlag középosztálybeli komfortzónán belül lép be a kápolnába. De ezt a vonalat mégis inkább érezzük folytatásnak, saját álomnak és az élet értelmének, mint a szállodát – meg is ajándékoz bennünket a film Donna és Sophie duettjével a kápolnában. Nem a hotelben lépjük át a párhuzamos világ határmezsgyéjét, hanem itt, az anyaság témánál, szakrális közegben. Like an image passing by, my love, my life, In the mirror of your eyes, my love, my life.

Nosztalgia kell bulival. Nosztalgia: első szerelem, kifutás a komfortzónákból, iskolai zenekar, és kinek ne lennének olyan barátnői a múltból, mint Donnának? Vannak dolgok, amikre szívesen emlékszünk a sajátunkként, ilyenek az első csók(ok), a végigcsókolt nyár, a nagy lelépések hazulról vagy a suliból, a gimnáziumi együttesünk, a nagy utazások. A buli után talán annyi lehet fájdalmas, hogy miért nem léptünk anno nagyobbat. Miért nem próbáltunk ki annyi mindent, mint Donna (na jó, nem három pasit egyszerre, de legalább egyet egy-két szigeten, vagy miért nem szaladtunk ki legalább rögtön diplomaosztó után a világ végére, ahol már leesnek a hajók). Persze ezeken nem gondolkodunk, legfeljebb eszünkbe jut, mert rögtön jön egy újabb igen erős impulzus a vásznon. Nem enged a film semmiféle melankóliába belezuhanni. Se Sophie-éba, se a sajátunkba. De még gondolkodni se nagyon enged, buli van. Személy szerint a kopasz jegyvizsgáló a kedvenc, a Titanicost játszó Colin Firth, és Cher hangja, ahogy a Fernandót énekli, és amit hallgatva nem is érted, miért nem neki írta az ABBA.

Ami túlnövi az elsőt, az a műfaji elvárások legfontosabb, jelen esetben még túlzóbb összetevői: a giccs, a meglepetés-szereplők (Cher), ha odapasszolnak, ha nem, a kicsit erőltetett, előzmény nélküli poénok. De a műfajhoz passzolnak, nevetünk pár másodpercig, jó a hangulat. Tilos többet várni! Ez egy buli. Ha valaki elkezdi értelmezni a gyászfeldolgozás filmbeli furcsa, már-már perverz módját, az végigbőgi.

Tetszett még a mexikói szál (ami nem kérdés, hogy kizárólag egyetlen ABBA szám, a Fernando miatt került a filmbe, és kelt önálló életre), a nagyi egykori szerelme, Fernando (véletlenül sem Carlos, José vagy Rodrigo), az új szálloda igazgatója. A régi szerelme (és akkor bekerülhet Cher is a buliba), Sophie nagymamája, Donna anyja, akinek jelenléte egyrészt teljesen felesleges, másrészt viszont Chernek olyan hangja van, hogy egyáltalán nem bánjuk ezt a jelenlétét. Día de los Muertos – a mexikóiak igazi temetői bulival emlékeznek halottjaikra. Nincs sírás, csak zene, tánc, kaja, pia. There was something in the air that night, The stars were bright, Fernando.

Az emlékekről nem derül ki, kinek az emlékei, mert akinek az emlékei lehetnének, meghalt, így aztán nehéz is nosztalgiával tekinteni rájuk. A sajátjainkra tudunk így nézni: amikor még buliztunk, amikor még lement egy-két ABBA-szám a sör mellé, de valójában ott és akkor is már nosztalgiaszámként. Az ABBA eléggé a komfortzónán belüli biztonságos pop-vonal. Attól nem rohanunk ki mosdatlan piagőzös hippiként a szabad szerelmet megélni valamelyik mediterrán országba. Se nem hippi, se nem rock and roll – skandináv középosztálybeli irodás. Amitől mellesleg Pierce Brosnan, meg Donna, meg Colin Firth anno menekültek. És amitől 1.: mi is menekültünk, vagy 2.: kimaradt, de már nagyon sajnáljuk, vagy 3.: fogjuk a hátizsákot és ööööö, legyen mondjuk, Szicília. Szóval inkább legyen irónia. A sajátunk, a saját ki- és belépéseink iróniája. A film nem jó, egyáltalán. De a buli jó. „Remek banda ez” – hangzik el Donnától, Sophie-tól 30 év különbséggel is a helyi kocsma vicces, szórakoztató koca-zenekarát jellemezve. És tényleg elhozzák a jó hangulatot.

Egy nyomasztó gondolat azért marad, bár minden arra játszik a filmben, hogy ez ne jöjjön elő, de azért mégiscsak: meghal egy ember, egy anya. Tisztelgünk ugyan az emléke előtt az ő emlékeinek bemutatásával, de jót nevetünk azon, amikor egyik barátnője a másik barátnőjének tiltása ellenére zokog Donna neve hallatán. Meg jót nevetünk a legprimitívebb szóvicceken is, és jót bulizunk bármelyik ABBA-számon. De hát meghalt a főszereplő, egy anya, egy szerelem, egy barát. Hogy lép a röhögős buli-nosztalgia ennek a fájdalomnak a helyére? Észrevétlenül és lelketlenül. Ahogy az ABBA-számok is belemásznak a fülünkbe reflektálatlanul, se tartalmuk, se értelmük. Ahogy a filmnek sincs. Úgy és olyan tempóban váltják egymást a jelenetek, hogy fél perccel a könnyekkel küzdés után már szakadunk a röhögéstől egy szexista, végletesen egyszerű poén kapcsán. Semmi mélység, semmi reflektált történés. Minimál-konfliktusok jönnek-mennek, jobb nem elidőzni a feldolgozásnál, mert találkozhatunk a feldolgozhatatlannal. Így lesz jelentősebb konfliktus a nyitóbulit elmosó viharból, mint a főszereplő beteljesületlen élettel végződő halálából. Szóval, nem csak emlékezünk a saját fiatalságunkra, hanem feledünk is. Minden mást. Csak ez olyan nem igaz. Ahogy a filmben sem az semmi. Nincsenek nagy találkozások, nincsenek beteljesült álmokból beteljesülések, és a szörnyeteg anyából sem lesz szupernagyi (dédnagymama). És nincs anya/barát/szerelmünk elvesztésének feldolgozása egy jó kis ABBA-bulival.

Összegezve: Jó buli volt. Még akkor is, ha 10 évvel az első film után én már nem hiszem el a „sose halunk meg”-et, lehet akármilyen jó az a buli. De jó emlékezni arra, hogy volt idő, amikor elhittem. Legyen Szicília helyett Kuba, Fernando.

Mamma Mia! Sose hagyjuk ABBA (Mamma Mia! Here We Go Again)
amerikai zenés vígjáték, 114 perc, 2018
rendező: Ol Parker
forgatókönyv: Ol Parker
operatőr: Robert D. Yeoman
vágó: Peter Lambert
producer: Judy Craymer, Gary Goetzman
szereplők: Meryl Streep, Lily James, Amanda Seyfried, Pierce Brosnan, Colin Firth, Stellan Skarsgard, Christine Baranski, Dominic Cooper, Andy Garcia, Julie Walters, Cher
forgalmazó: UIP-Duna Film
bemutató dátuma: 2018. július 19.

Moldován Szilvia
Forrás: filmkultura.hu