Volt, aki úgy emlékezik, hogy nekem tutira van, tisztán előtte van, hogy hordok egyet, és bár valóban található a gardrób mélyén egy Turbo Lover-póló egy csudijó szőröspuncis női grafikával, ám az egy régi Hippikiller-turnémörcs, amit ráadásul Misi kutya kicsi korában teljesen szétrágott. Persze Audrey átvágja a gordiuszi csomót: egy KISS-póló feliratát leragasztja tape-pel, majd filccel ráírja, hogy Judas Priest. (Koncertfotók: Artlasso)

Ehhez képest visszafogottan érkezünk, már egyikünk sem annyira merész, nekem is átfutott a fejemen, hogy nagy számú Ted Nugent-pólóim egyikén a logót szintén leragasztom tape-pel - meg is érdemelné. Aztán csak azt a csuklószorítót veszem fel, amit legutóbb az MHRS-írásbelire vittem, hogy kabalaként megsimogassák a hallgatók. 
Akik megsimogatták, átmentek. Ellenben  baromi meleg a kánikulában, ezért leveszem.

Tök jófej volt Ian, mondja Audrey, mielőtt elkezdődne az Ørdøg: hát igen, Iannel egyszer mi is készítettünk interjút Matits kollégával, még 2004-ben. Már akkor is öreg volt Ian, most még inkább egy bácsi. Egy jófej bácsi: valahogy az öregedés nem minden rockzenésznek áll jól, egy része kimondottan paranoiddá (érted) vagy sértett zenésszé válik, ami igazán kiábrándító tud lenni, amikor végre találkozol néhai hősöddel, a másik fele viszont meglepő módon jóságosra öregszik. A Judas Priest még zenélő tagjaival valahogy ez történt, és valószínűleg ez a legjobb, ami történhetett. Itt van például ez a nemrég készült interjú, ahol két kedélyes öregúr, Sammy Hagar és Rob Halford beszélget egymással.

Ráadásul mindkettő elképesztő formában van 2018-ban is, Sammy ráadásul idősebb is Robnál, látszik, hogy nemcsak túlélési stratégiában gondolkodnak, hanem foglalkoznak magukkal. És a Judas Priestnek mint produkciónak sikerült mindezt egy kreatív irányba terelni. Az idei Firepower album egyszerre összegzés és kvázi zászló felemelés, hogy helló, még mindig mi vagyunk a metal godok. Most július van és még mindig az év heavy metal albuma. Ó, Glenn. 

Vörös Andrisék kezdenek, hallhatóan minimális beállási lehetőségük volt, ennek ellenére mindent megtesznek azért, hogy a közönséget és annak radikálisan klasszik heavy metal-os részét meggyőzzék arról, hogy ez a margófeszt-kompatibilis dalszövegekkel dolgozó produkció is tud akkorát ütni, hogy metálnak nevezzük. Működik is. Még akkor is, amikor a Henry Rollinsként mozgó Vöriből két szám között kibújik a Priest-rajongó tinédzser. Kicsit stílusidegen ezt mondani ebben a kontextusban, de cuki.

Hogy itthon miért az Iron Maiden lett a heavy metal zenekar szinonimája, amelyre tízezrek mennek, soktényezős zeneipari ügy, de valószínűleg akkor alapozták meg, amikor 1984-ben a Budapest Sportcsarnok parkolójában léptek fel és később sem hanyagolták el Magyarországot és úgy ánblokk Közép-Kelet-Ejrópát - mellesleg ott hánytak bele egy osztálytársam nyakába. A Priest abban az időben legalább akkora táborral rendelkezett, de elkerülték a környéket, csak az itthon is leadott Rockpalastban láthattuk a csúcsformában lévő zenekar dortmundi koncertfelvételét és csak 2002. március 31-én érkeztek először a SAP-ba, de már Halford nélkül, Tim Owensszel, ahogy erről Uj Péter is megemlékezett a Wanted magazinban, amely időszak nem éppen pályafutásuk csúcspontja volt. Pedig.

Az, hogy milyen hangképre asszociálunk egy stílus, egy zenei világ esetén, nagyban meghatározza, min szocializálódtunk. Ebből a szempontból az Unleashed in the East koncertlemez annyira tökéletes mind dalok, mind számsorrend, mint hangzás, mind előadás oldaláról (utómunka ide vagy oda), hogy az ott hallható felvétel számomra a heavy metal szinonimája. és valószínűleg sokak ehhez a években nem is rövid korszakhoz viszonyítanak egy életművet, amit megspékel az 1990-es Painkiller lemez megújító és mindent vivő attitűdje. A Budapest Sportarénában összegyűlt rajongók ezrei valószínűleg most szintén a maguk viszonyítási pontjait veszik alapul önkéntelenül, amikor elkezdődik a koncert, természetesen a Firepower album címadó dalával.

Lehetne ez itt akár kiváló rocker panoptikum is, minden adott hozzá lángnyelvestül, pózostul, de egyáltalán nem az. Sokkal inkább egy lemezbemutató turnénak álcázott életműkoncert, ahol mindenki mindent belead, ahol persze a tesztoszteron-szint nem ott van, mint harminc éve, de minden és mindenki a produkcióért van. Richie Faulkner és Andy Sneap pont annyira alázatos az életművel, amennyire lehetséges, és pont annyi kreatív fordulatot tesznek bele, hogy ne legyen bántó egy KK Downing-Glenn Tipton-rajongó számára. Nagyon szerencsés a zenekar, hogy megtalálták egymást. És jelzi az összetartást, hogy Glenn Tipton, amikor teheti, fellép velük pár dalban.

Glenn. Most nem tehette meg. K...tt Parkinson. Holnap Mr. Big a Fezenen. Pat Torpeyt is addig vitte magával a zenekar turnéba, ameddig tehette. K...tt Parkinson.

Szinte minden emblematikus dal megszólal, na jó, nem, túl sok van, de igazából a Victim of Changest hiányolom csak, ellenben a Saints in Hellnek kifejezetten örülök. Halford  mindenkit leénekel, Hill még mindig aritmikusan hadonászik, abba pedig rég beletörődtem, hogy Travis dobsoundját sosem fogom megszeretni. Ez a kedvencem:

A kapcsolódó Youtube videó lejátszása.

Karira egy elég komoly füldugót kaptam ajándékba, erősen indokolt volt a rosszullétek miatt. Persze most sikeresen otthon hagytam. Talán kivételesen megéri fülzúgással átvészelni az éjszakát.

A setlist:

Firepower
Grinder
Sinner
The Ripper
Lightning Strike
Bloodstone
Saints in Hell
Turbo Lover
Tyrant
Night Comes Down
Freewheel Burning
Rising From Ruins
You've Got Another Thing Comin'
Hell Bent for Leather
Painkiller
Metal Gods
Breaking the Law
Living After Midnight

Bihari Balázs
Fotók: Artlasso
Forrás: langologitarok.blog.hu

Fotógaléria: Jóságosra öregedett rocksztárok elképesztő formában

16 kép