Szinte az olvasás első percétől kezdve déjà vu érzésem támadt, és nem tudtam, miért és mi olyan ismerős ebben a műben, mintha már olvastam volna. Aztán kis idő múlva beugrott, hogy Philip Roth Szellem el című regényében hasonló figura a főszereplő, a narrátor, egy idősödő úr, aki bizonyos idő elteltével tér vissza New Yorkba. Nathan Glass (Brooklyni balgaságok) és Nathan Zuckerman (Szellem el) között sok a hasonlóság, mindkettőjüknek meg kell küzdenie a halálos kórsággal, a rák test- és lélekölő mivoltával, a pusztulás ígéretével, mindketten magányosak, idővel a fiatalabb generációból kerülnek ki a barátaik, és New York rendkívül fontos szerepet tölt be az életükben.

De most maradjunk Paul Austernél, aki a kortárs amerikai irodalom jeles képviselője, akárcsak a 2018 májusában elhunyt Philip Roth. Térjünk vissza Nathan Glasshez és Brooklynhoz, amit olyan hűen ábrázol a szerző, hogy bár sosem jártam ott, mindig is ilyennek képzeltem: sokszínű, bohém, nyitott, egy külön kis világ, amit érdemes megnézni, megtapasztalni. Nathan meghalni érkezik ide, miután elvált a feleségétől, és korábban tüdőrákkal diagnosztizálták. Egyetlen lányával, Rachellel durván összezördültek, így hát nincs társasága, nincsenek barátai sem, egészen addig, amíg véletlenül össze nem találkozik az unokaöccsével, Tom Wooddal, aki valaha ígéretes karrier előtt állt, de közben nem úgy alakult az élete, ahogy eltervezte, emiatt elindult a lejtőn, és megrekedt a semmittevésben. Nathan felkarolja, hamarosan barátság alakul ki köztük, és kalandos fordulatot vesz mindkettőjük élete. Főhősünk megismerkedik Tom főnökével, Harry Brightmannel, egy nagyon kedves, biszexuális fickóval, akinek zűrös a múltja, és most újabb „huncutságon” töri a fejét. Aztán váratlanul megjelenik Tom unokahúga, a kilencéves Lucy, akiről gondoskodniuk kell. Az események felgyorsulnak, felforgatják a nyugalomra vágyó Nathan életét, miközben ő írói ambíciókat dédelget, és szorgosan jegyzeteli a múltjában előforduló bakikat, adomákat, érdekes be- és elszólásokat.

Néha úgy tűnik, hogy izgalmasabb lesz a regény, ahogy a történet halad előre, időnként szinte várjuk azt a bizonyos csavart, de végül nem történik semmi kiszámíthatatlan. Az egyetlen ütős fordulatot is elárulja a főszereplő már jóval a megtörténte előtt, szóval marad az egyenletes folyása a regénynek. Ezt tartom igazából hiányosságnak, hogy nem erősített rá a szereplők tragédiáira, hisz mindegyiküknek megvan a maga földi pokla, van, akinek mélyebb, van, akinek kevésbé, de nem érzékelteti kellőképpen ezeket. Néha annyira hétköznapi módon tálalja a drámai részeket, hogy majdnem átsiklunk felettük.

Van azonban sok nagyszerű vonása is a műnek, az egyik közülük a humor, az a csendes derű, amit áraszt, nem hagyja, hogy a hangulata komor legyen, időnként hangos nevetésre késztet, emiatt is bizakodunk a pozitív végkifejletben. A szereplők fura figurák, különös, bizarr tulajdonságokkal, már amennyire bizarr tud lenni, ha valaki másképp gondolkodik, öltözik, viselkedik, másképp él, mint mi. Szerethető alakok ezek, elbuknak, felállnak, összetörnek, újrakezdenek, szeretnek, gyűlölnek, egyszóval élik az életüket. Ettől olyan igazi, életszagú a regény.

Az új kiadás nagyon igényes, hangulatos a védőborító, az előzéklappal együtt utal arra, hogy a regényben hangsúlyos szerepet kapnak a könyvek, az olvasás szeretete, az amerikai irodalom olyan nagy alakjai, mint Edgar Allan Poe és Henry David Thoreau. Az irodalmi utalások és kisebb értekezések felkeltik az olvasó figyelmét, kíváncsivá teszik, ami plusz értéket hordoz magában.

Ez volt az első olvasmányélményem Paul Austertől, és őszintén szólva kíváncsi lettem a többi művére is, kissé különös hangvételű írásai meggyőztek arról, hogy érdemes belemélyedni jobban az irodalmi munkásságába.

Gálovits Rózsa
Forrás: olvasoterem.com