296

Pokol a romokon

Totth Benedek: Az utolsó utáni háború – könyvkritika

totth-benedek-az-utolso-utani-haboru

Totth Benedek Holtverseny c. regénye után Az utolsó utáni háborút mindenképpen el kellett olvasnom. Amíg a szerző Margó-díjas első kötete mondhatni hétköznapi történet, amelynek sajátos brutalitását az adja, hogy az olvasóban (legalábbis bennem) egy percig sem merül fel, hogy itt esetleg túlzással, elszabadult fantáziával van dolgunk, az esemény, annak szereplői, azok „működésmódja” hihető, ugyanakkor a bulvársajtón és elkapott triviális szófoszlányokon edzett gyomrunkat mégiscsak megszorongatja.

Tehát míg itt a realitásánál fogva szörnyűséges és hihető „förtelem” kemény indítást követően bontja ki részletgazdag mibenlétét, addig Az utolsó utáni háború már az alapszituációjában is szörnyű: a harmadik világháború romjain zajlik a történet, kivehető, hogy hazai földön jár a mesélő kamaszgyerek, ahol oroszok lőnek, amerikaiak bombáznak, van aknamező, fertőzött zóna és mutánsok, tehát komfortos életérzésnek semmi esélye, a szerző az első mondataiban leküldi az olvasó hangulatát a „víz alá”, és aztán fel se ereszti az egész végéig, ahol még keményen teker a lelkiállapotán, olvasás után mehet orbáncfű-kapszuláért a gyógynövényboltba vagy whiskyért a hűtőszekrényéhez, s alighanem az utóbbival jár jobban.

A regényből nem derül ki, mi volt a háború oka, azonban a szerzőnek a Hévíz folyóirat és a Cser Kiadó közös, 1956-os antológiájában, A másik forradalomban megjelent novellája, A fekete katona egy olyan történelmi-fikciós írás volt, amelynek alapszituációját az adta, hogy mi lett volna, ha beavatkoznak az amerikaiak? Az utolsó utáni háború ezt a kiindulási alapot nem bontja ki, a jelen idejű történetmesélés egyébként is keményebb hangulatot teremt, hiszen a politika irrealitása bármikor világméretű gyilkolásba torkollhat, így itt most annyi a reális elem: akár meg is történhetne mindez.

Hősünk a sebesült amerikai ejtőernyőssel kóborol, ő az a bizonyos fekete katona, különféle, némileg szürreális kalandokat élnek át, végül egy gombafelhő teszi fel a pontot az i-re, az amúgy is halálosan sebesült hősünk látszólag megsemmisül, valójában valamiféle spirituális transzmutáción megy keresztül, amely mintha azt üzenné az elcsüggedt olvasónak, hogy mégiscsak létezhet kiút, bár nem igazán a materiális keretek között.

Aki a Holtversenyt szeretné újraélni, annak csalódás lehet ez a regény, aki igazi, vérben tocsogós zombi-apokalipszisre vágyik, vagy kőkemény háborús történetre, az se lesz igazán elégedett. A Holtversennyel közös vonás, hogy a főhős sajátos, élhetetlen környezetben vergődik végig a történeten, mondja el mindazt, ami történik vele, és ha nagyító alá tesszük a determinált sorsvonalát, akkor észrevehetjük azokat a finom, szinte jelentéktelen, de a kontextust tekintve mégiscsak jelentős lelki változásokat, amelyek majdhogynem rejtett feldolgozása irodalmi élménnyé teszi ezt a könyvet.

(Totth Benedek: Az utolsó utáni háború. Bp., Magvető, 2017. 260 oldal)

Győry Domonkos

Az írás a Könyvtárosbácsi blogjáról származik.

2018.06.25