495

Elhunyt Kányádi Sándor költő, író, műfordító


kanyadi-sandor

Életének 90. évében elhunyt Kányádi Sándor. A Kossuth-díjas költő, író, műfordítót június 20-án, szerda hajnalban érte a halál Budapesten. „Igazi klasszikus volt, olyan egyetemes nagy költő, aki a saját értékein túl egyfajta összefoglalója, megújítója és továbbépítője volt a költészetnek” – mondta róla Szentmártoni János, a Magyar Írószövetség elnöke.

Kányádi Sándor székely parasztcsaládban született a Hargita megyei Nagygalambfalván (Porembenii Mari) 1929. május 10-én. A középiskolát Székelyudvarhelyen végezte, majd beiratkozott a marosvásárhelyi Színházművészeti Főiskolára, végül a kolozsvári Bolyai Tudományegyetemen szerzett magyar szakos tanári diplomát 1954-ben. Tanárként soha nem dolgozott, 1950-ben Páskándi Géza fedezte fel, első versét az Ifjúmunkás című lap közölte. Munkatárs volt az Irodalmi Almanach, az Utunk, a Dolgozó Nő című lapoknál és a Napsugár című gyereklap szerkesztőségében, első verseskötete Virágzik a cseresznyefa címmel 1955-ben jelent meg.

Költői pályájának korai időszakában „a szocialista lelkesedéstől megszállottan” bizakodó verseket írt az élet és a természet szépségéről, a romániai magyarság jövőjéről. A kijózanodás a hatvanas években következett be, ettől kezdve költészetének fő erkölcsi kérdése a közösséghez való hűség és a társadalom drámai konfliktusainak feltárása lett, műveiben mind tudatosabban kötődött az erdélyi magyarsághoz. Költészete tartalmilag és formailag is megújult, az archaikus, hagyományos és a modern lírai elemek sajátos szintézisét valósította meg. Nagyszabású költeményekben keresett választ a magyarság sorskérdéseire (Fától fáig, Halottak napja Bécsben), elítélte a román kormányzat elnyomó nemzetiségi politikáját (Krónikás ének, Visszafojtott szavak a Házsongárdban).

Kányádi Sándor 1967-ben utazhatott először nyugatra, Bécsben tartott előadást. Ezt követően Európában és a tengeren túl is számos helyen megfordult, 1984-ben hosszabb amerikai előadókörutat tett, ebből az élményből született meg a Dél keresztje alatt című versciklusa. 1987-ben meghívták a rotterdami nemzetközi költőtalálkozóra, de nem kapott útlevelet, erre tiltakozásul kilépett a román írószövetségből. Az 1989-es romániai fordulat után számot vetett a múlttal, de arra is figyelmeztetett, hogy a zsarnokság tovább él a társadalom mélyebb szerkezeteiben (Kuplé a vörös villamosról).

Több vers- és mesekötete szól a gyermekeknek (Három bárány, Farkasűző furulya, Világlátott egérke, Billeg-ballag, Kecskemesék, A kíváncsi Hold), számos versét a Kaláka együttes zenésítette meg. Életművének fontos részét alkotják az esszék és műfordítások (Erdélyi jiddis népköltészet, Egy kismadár ül vala, Csipkebokor az alkonyatban), de írt drámát és forgatókönyvet is. Kányádi saját műveinek avatott előadója, több nagylemeze is megjelent. Műveit számos nyelvre lefordították.

Költészete egyfajta szintézis, amelyben kifejezésre juttatja a közösségéért való aggodalmát és költői személyiségének belső kérdéseit. A változékony változatlanság jellemző rá: változatlan a népköltészetben gyökerező hang és a megtartó közösséghez fűződő hűség; a változékonyság a stílusban, a szemléletmódban, a tematikában és a műfajváltásokban fedezhető fel.

Művészetéért több rangos elismerést, többek között 1993-ban Kossuth-, 1994-ben Herder-, 1998-ban Magyar Örökség-, 2005-ben Hazám, 2008-ban Táncsics-, 2011-ben Aphelandra-, 2014-ben Széll Kálmán-díjat kapott. 2008-ban neki ítélték oda a Győri Könyvszalon Alkotói Díját. 2004-ben a Magyar Köztársasági Érdemrend középkeresztje a csillaggal kitüntetést, 2009-ben a Magyar Köztársasági Érdemrend nagykeresztjét vehette át. 2008-ban a Magyar Kultúra Követe címmel ismerték el, 2009-ben Budapest I. kerületének és szülőfalujának díszpolgára lett. 2002 óta volt a Magyar Művészeti Akadémia tagja, 2007-ben a Magyar Írószövetség örökös tagjává választották. 2013-ban vehette át az Emberi Méltóság Tanácsának Emberi méltóságért díját. 2014-ben a Nemzet Művésze díjjal, 2017-ben Prima Primissima Díjjal tüntették ki. 1998-ban részt vett a Digitális Irodalmi Akadémia megalapításában, az ő kezdeményezésére nyílt meg 2012-ben Budapest I. kerületében a Mesemúzeum és Meseműhely.

„Kányádi Sándor igazi klasszikus volt, olyan egyetemes nagy költő, aki a saját értékein túl egyfajta összefoglalója, megújítója és továbbépítője volt a költészetnek” – mondta Szentmártoni János, a Magyar Írószövetség elnöke Kányádi Sándorra emlékezve. Megkerülhetetlennek nevezte az irodalomtörténetben: „Nagyon sok szál benne összpontosult, amelyeket az évek során tovább szőtt”.

Beszélt arról is, hogy a gyermekirodalom klasszikusának versein nemzedékek nőttek fel. Mint mondta, az utolsó pillanatig hatalmas, több nemzedéket felölelő rajongótábora volt, amelynek megalapozása olyan korban kezdődött el, amikor még nem segítette a média a költészet népszerűsítését. „A szorgalom, az alázat és az olvasók szeretete tette azzá, ami” – fogalmazott a Magyar Írószövetség elnöke, megemlékezve arról, hogy Kányádi Sándor még a legkisebb falvakba is elment előadásokat, felolvasásokat tartani, bárhová, ahová hívták. „Az a rendezvény, ahol ő megjelent, mindig színültig megtelt a tisztelőivel, nagy közszeretetnek örvendett”.

A zene és Kányádi költészete kapcsán kitért arra, hogy a Kaláka úttörő szerepet játszott költészete népszerűsítésében, az együttessel amellett, hogy megzenésítették verseit, többször együtt lépett színpadra. „Kányádi Sándor mindig azt mondta: A vers az, amit mondani kell, de a zenére is nagyon számított, többször élcesen beszélt arról, hogy a költészetet Gutenbergék bezárták a könyvek lapjai közé, holott az szabadon szárnyal, és a zene szabadíthatja ki a könyvekből, hogy minél több emberhez elérjen. Ő ennek a gondolatnak a nagy apostola volt”.

„Nagyon fontos szerepet játszott a Kaláka együttes életében, szinte nincs nap, hogy ne játszanánk valahol megzenésített verseiből” – mondta Gryllus Dániel, a zenekar vezetője az. „Legyenek azok akár teljesen különböző alkalmak és rendezvények, Sándor bácsi ott van velünk. Számunkra óriási veszteség lesz a hiánya, mindig elmehettünk hozzá akár Budapestre, akár az erdélyi Nagygalambfalvára. Bár verseket az utóbbi években már nem írt, mert saját akaratából lezárta életművét, nagyon jókat beszélgettünk” – idézte fel a zenész.

Kitért arra, hogy ugyan ismerték a nevét, egyik-másik kötetét is, de amikor 1981 márciusában, első erdélyi turnéjukon Csíkszeredán a Kaláka fellépett, még nem volt Kányádi-nótájuk. Azt követően Ferenczes István költő, író, újságíró rakta fel nekik azt a verslemezt, amelyen Kányádi Sándor az Elveszett követet mondja, és megjegyezte, hogy ezt a Kalákának el kellene énekelnie. Jóval később három olyan lemez is született, amelyen a Kaláka, illetve Gryllus Dániel zenéivel kizárólag Kányádi-versek hallhatók: az első 2004-ben a Hangzó Helikon-sorozat induló kiadványa, a költő 75. születésnapjára időzített Kaláka-Kányádi album volt, ezt követte négy évvel később a Fehéringes versek című CD a költő felnőtteknek szóló munkáival, majd 2009-ben újabb Kaláka-Kányádi-lemez, ezúttal a gyerekeknek.

„Sándor bácsi mindig azt mondta, hogy nincsenek külön gyerekversek és felnőttversek. Azt is hajtogatta, hogy nincs jó hallása, nem tud énekelni, és azért ír annyira ritmikus verseket, hogy ezt kompenzálja. Nagyon betalált nekünk, közel áll a szívünkhöz a költészete, akár a latinos, akár a gyerekeknek írt verseit énekeljük, akár a Vannak vidékek ciklusát, akár a Kuplé a vörös villamosrólt” – mondta Gryllus Dániel. Hozzátette: a magyar költészet hegyvonulatának gerincét Balassi, Csokonai, Petőfi, Kosztolányi, József Attila mellett Kányádi versei is alkotják.

„Kányádi Sándor organikusan alakuló költészetének legfontosabb üzenete a szülőföld szeretetének a parancsa – fogalmazott közleményében a Magyar Művészeti Akadémia (MMA), amely saját halottjának tekinti Kányádi Sándort. „Az ív, amelyet költői pályájával megrajzolt, talán példa nélküli: a 19. században gyökerező líra szinte észrevétlenül válik huszadik századivá, a falusi, paraszti világ európai horizontúvá, egyetemessé; az egyszerű élménylíra bölcseleti, létfilozófiai költészetté”.

A közlemény idézi Kányádi Sándor monográfusát, Pécsi Györgyit, aki szerint a költő számára a szülőföld „nem elvont eszme” volt, „hanem a mindennapok valóságából, az emlékekből, az átöröklött hagyományokból formálódott, földrajzilag is behatárolható területen megvalósuló táj-kultúra-ember egysége”. „A költő pedig nem tett mást – ahogy mondani szokta –, mint leírta, amit látott. Csakhogy amit meglátott, és ahogyan leírta, abból a 20. század második felének legjelentősebb erdélyi magyar költői életműve és az egyetemes magyar irodalom kimagasló értéke született” – hangsúlyozta Pécsi Györgyi. Hozzátette: Kányádi Sándor versei különösen revelációszerűen hatottak a hetvenes-nyolcvanas években, amikor tudatosult, hogy ténylegesen is eltűnhetnek a határon túli milliós magyar közösségek, például a romániai magyarság is.

„Költészete töretlenül hiteles: megformáltságban, nyelvében, versszerkesztésében sohasem haladta vagy előzte meg azt a szintet, melyet érzelmileg, gondolatilag birtokolt, idegen vagy félidegen felségvizekre sohasem hajózott, mindenkor az általa teljességgel birtokba vett világról írt, arról, amelyikben teljességgel otthon volt” – idézi a közlemény Pécsi Györgyit, aki 2003-ban jelentetett meg monográfiát Kányádi Sándorról.

MTI Fotó: Czimbal Gyula
Forrás: MTI

2018.06.20