259

''A mentális betegségeket még mindig tabunak tartják az emberek''

Interjú a Black Stone Cherry énekesével, Chris Robertsonnal

black-stone-cherry

Július 16-án a Barba Negra Trackben lép fel a Black Stone Cherry, akik eredetileg 2017-ben tértek volna vissza hazánkba, de aztán az egész turnét lemondták. Az amerikai hard rock zenekar időközben kilábalt az akkori nehéz időszakból, és ma jobb a hangulat a csapaton belül, mint bármikor korábban. Chris Robertson énekes erről is beszélt a Lángoló Gitároknak, amikor telefonvégre kapták.

Mire emlékszel a legutolsó magyar koncertetekről?

Ha jól emlékszem, egy hajón játszottunk. Egy rendes hajón, a vízen meg minden. Arra emlékszem, hogy csak néztük a vizet a koncert előtt. De maga a buli is jó volt, nem is tudom, hogy miért vártunk ennyit, hogy visszamenjünk.

Úgy volt tavaly, hogy jöttök, de lemondtátok.

Igen, volt néhány olyan dolog a magánéletünkben, ami miatt sajnos az egész koncertet le kellett mondanunk. Tudom, hogy sosem beszéltünk arról, mi is történt akkor, de ezek olyan személyes okok voltak, amiket nem akartunk nyilvánosságra hozni. Nem jókedvünkből mondtuk le, de nem tudtunk akkor mást csinálni, csak hazamenni és gondoskodni a családról. Most viszont minden jó, sokkal jobb, mint valaha, és nagyon élvezzük, hogy újra együtt zenélhetünk.

Azt nyilatkoztátok, hogy az új lemez visszavisz a gyökerekhez. Mit jelent ez pontosan?

Az előző kiadónkat évekig szolgáltuk, megtettünk mindent, amit csak kértek tőlünk, de aztán elért ez az egész egy olyan szintre, amihez már nem tudtunk asszisztálni. Elváltak útjaink, és visszakaptuk az összes kreatív szabadságunkat. Most, két albummal később, azt gondolom, hogy ott vagyunk és azt csináljuk, amilyenek valójában vagyunk. Ezen a legutóbbi lemezen meg valóban azt érzem, hogy visszatértünk a gyökereinkhez, azokhoz a zenékhez, amik miatt elkezdtünk játszani, ami mindig is hatással volt ránk.

Akkor ezért is mondod, hogy nagyon élvezitek, hogy együtt zenéltek? A színpadon is átjön ez a felszabadultság?

Mindig is koncertzenekarnak tartottam magunkat. Akkor élünk igazán, mikor a dalainkat játsszuk. De szerintem ez az új lemez és az ezzel járó könnyedség jót tett a régi daloknak is, mert persze azokat is előadjuk, viszont sokkal szenvedélyesebben, mint az előző években.

Körbeutaztátok már a világot, mi a különbség a közönség között a világ más-más pontjai között?

Nekem személy szerint az európai és angol turnék a kedvenceim. Nem azért mondom, mert most éppen ezt csináljuk, hanem mert tényleg azt látom, hogy a koncertlátogatók sokkal lelkesebbek a zenészekkel és a zenével kapcsolatban. Olyan érzésem van, mintha Európában azért járnának az emberek koncertekre és fesztiválokra, hogy kiszabaduljanak a hétköznapi életükből. Jó, mindenhol ezért járnak, viszont az európaiak meg is tudják ezt csinálni. Belépnek a koncertterembe, és hátrahagynak mindent. Onnantól csak a zene marad, meg ők, meg a haverjaik, és tök jól érzik magukat, felszabadultak, és nem foglalkoznak semmi mással, csak élvezik a bulit.

Nagyjából kétévente adtok ki új lemezt. Sosem éreztétek, hogy több szünetet kellene hagynotok?

Nem, de most például azt éreztük, hogy turnéra kell menni, mert nagyon hiányzik. Régen a nagy kedvenceink kiadtak egy lemezt, mikor úgy volt kedvük. Most meg van úgy, hogy egy zenekar évente több lemezt is kiad. De nálunk ez valahogy mindig természetesen alakult így. Megbeszéltük, hogy most már ideje lenne felvenni egy lemezt, és akkor csináltuk.

Ha már a régi nagy kedvencek, mi a véleményed arról, hogy hamarosan nem lesznek a hatalmas stadionrock zenekarok, előadók, mint az Iron Maiden vagy Ozzy? Van szerinted megfelelő utánpótlás?

Nyilván ezek a zenekarok legendásak, és ők azok, akik kitaposták az utat minden más rock vagy metálzenekarnak, ez kétségtelen. Sajnos ők nem lesznek örökké, ezt mindenkinek el kell fogadnia. De van egy csomó zenekar, beleértve magunkat is, akik rajtuk nőttek fel, analizálták minden egyes lépésüket, és az ő hagyatékukat továbbvíve gondoljuk azt, hogy egyszer majd mi is lehetünk nagyok, olyanok, akik hatnak sok ember életére.

Sokszor beszéltél nagyon nyíltan a harcodról a depresszióval. Mikor Chris Cornell vagy Chester Bennigton halálát meghallottad, hogyan hatott rád, hogy ők feladták a küzdelmet?

Mindig nagyon nyílt vagyok, mikor a depresszióról, szorongásról vagy a mentális egészségről esik szó, mert az emberek nagyon könnyen ítélkeznek, ráadásul nagyon keveset tudnak róla. Mit hallasz ilyen hírek után azonnal? Hogy mi bajuk lehetett? Hiszen megvolt mindenük, család, pénz, sikeresek voltak, akkor miért lehettek depressziósak? Miközben sosem tudhatod, hogy mivel harcol valaki a lelke mélyén. Ezért mindig sok időt fordítok arra, hogy mindezt az embereknek is elmondjam első kézből, hogy ez az egész nem ilyen egyszerű. A mentális betegségeket még mindig annyira tabunak tartják az emberek, hogy előbb beszélnek bármiről, mint erről. Pedig erről igen is beszélni kell, mert az emberek csak így kaphatnak segítséget, ha egyáltalán tudják, hogyan és kitől kérhetnek. Ez nem olyan betegség, mint egy hátfájás, hogy elmész, megállapítják a diagnózist, kenegeted vagy tornáztatod, aztán elmúlik. Ez egy olyan kezelés, ami rohadt hosszú, és nem a kenőcsökön vagy a sebészen múlik, hanem a beteg embernek kell kimagaslóan sokat tennie azért, hogy jobban legyen. Türelem kell hozzá, idő a beteg saját részéről is, és az, hogy időben felismerjék a bajt.

Szerinted a zenészek jobban érintettek ebben a betegségben, vagy csak róluk hallunk többet? És mi a helyzet a rajongókkal, nekik például tudsz segíteni, szoktak hozzád fordulni a félelmeikkel?

Nem igazán tudom, szerintem zenésznek lenni is ugyanolyan szakma, mint bármi más. Mindenkinek megvan a munkájában a napi stressz. Azt el tudom mondani, hogy zenészként nagy rajtad a nyomás, sokaknak kell megfelelned, állandóan teljesítened kell, de azt hiszem, bárki másnál is megvan mindez. Talán annyival nyomasztóbb a dolog, hogy mikor szereted a rajongóidat, akkor sosem akarod cserben hagyni őket. Egy sima munkahelyen talán ellébecolhatsz egy-két napot is, nem történik semmi, maximum kicsit lecsesz a főnök, de ennyi. Mi viszont nem lébecolhatunk el egy koncertet, nem kamuzhatjuk el az egészet, nem adhatunk ki egy félgőzzel megírt lemezt, mert azzal a rajongóinkat hagyjuk cserben.

És a rajongók?

Mindig próbálok válaszolni, mikor látom, hogy jön egy Facebook-üzenetem, tényleg sok mindenkivel kommunikálok, de néha nem megy. De koncert után mindig ott vagyok. Jó, lezuhanyozok, és utána megyek ki az emberek közé, de a hely előtt mindig szánok a rajongókra időt. És sokan mondják el, hogy ők éppen mivel harcolnak. Segíteni nem feltétlenül tudok, bár azt érzem, hogy sokszor már az is segítség, hogy meghallgatom, hogy elmondom neki, pontosan tudom, min megy keresztül, miről beszél, és talán bátorítani tudom, hogy keressen profi segítséget, de leginkább magában erőt, hogy küzdjön.

Mi a véleményed arról, hogy jó dalok csak akkor születhetnek, ha a dalszerző szenved?

Ez mind a daltól függ. Nem fogok hazudni, nem lehet anélkül egy könnyfakasztó dalt írni az összetört szívedről, ha nem tört össze a szíved. Még akkor sem, ha már valaha össze volt törve a szíved. Szerintem ez az egész arról szól, hogy mindig arról írj, ahol éppen tartasz. Az őszinteség a dalszerzésben is kifizetődik. Nem hiszem, hogy nagyon szar helyzetben kell lenned ahhoz, hogy jó dalt írj, egyszerűen csak arról kell írnod, amilyen helyzetben vagy, és akkor az a dal jó lesz és őszinte. Ha az éppen arról szól, hogy mindenki boldog és a nap is süt, akkor abból is ki lehet hozni egy jó dalt. És nem is kell minden dalnak hatalmas mondanivaló. Néha jó néhány olyan dalt kiabálni a koncerten vagy a buliban, amiben nincs hatalmas világmegváltás, csak egyszerűen jó hallgatni.

Juhász Edina
Forrás: langologitarok.blog.hu

2018.06.18