325

Orrszarvú a pocsolyában

Samuel Maoz: Foxtrott – filmkritika

foxtrott

Szédítően erős ez a politikusokat kiakasztó, de az izraeli mozit új magasságokba emelő remekmű. A Foxtrott az a film, amelynek a botránya messzebb ért, mint a jó híre. Hiába nyerte el a velencei zsűri különdíját, valószínűleg inkább arról emlékeznek rá az emberek – ha emlékeznek egyáltalán –, hogy Izrael kulturális minisztere az ország szégyenfoltjának nevezte.

Miri Regev korábban sem ápolt jó viszonyt az izraeli művészekkel, politikai izomemberként rendre a források megvonásával fenyegette azokat, akiknek víziója nem esett egybe az ország hivatalos politikájával, de most még tovább ment, és a Foxtrottot pusztán ideológiai alapon ítélte el, anélkül, hogy egyáltalán látta volna a filmet.

Ha megnézné, talán felismerné, hogy Samuel Maoz országa egyik legjelentősebb filmjét készítette el, egy filozófiai síkra emelt, sorsról, bűntudatról és továbbörökölt traumákról elmélkedő remekművet, amelynek még a csípős humorérzéke is a helyén van, vizuális stílusa pedig lenyűgözően átgondolt, operatőri bravúrmunka. Kiindulópontja meglehetősen egyszerű: rémült tekintetű nő nyit ajtót, és amint meglátja, kik csöngettek hozzá, elájul, összeomlik. Háta mögött örvénylő, fekete vákuum, egy absztrakt festmény, amely tökéletesen kifejezi, milyen érzelmi űrbe szippantja Michaelt (Lior Ashkenazi) és feleségét (Sarah Adler) katona fiuk halálhíre.

foxtrott

Már ekkor nyilvánvalóvá válik, milyen gazdag Maoz képi kifejezőereje, amikor a gyász fojtogató érzését kell megfogalmaznia, és annak minden sokkját (hirtelen vágásokkal jelzi, hogyan szakítja ki egy-egy hang vagy mozdulat akaratlan transzából a férjet), fájdalmát (a feje tetejére állt világot felülről fényképezi Maoz), de még a rendszer abszurd, életidegen segítőkészségét is frappánsan jeleníti meg. Orvost, nővért és a temetésről gondoskodó katonát is küldenek, akik minden iparkodásuk ellenére is csak annyit tudnak tanácsolni neki, hogy igyon óránként egy pohár vizet – a bürokrácia, képviseljék bármennyire is humánusan, csak nevetségesen groteszk erőfeszítéseket tud tenni, ha érző, lélegző emberrel akad dolga.

Ami a hátországban még csak abszurd, a frontvonalon már könnyen tragédiába fordulhat. Maoz – ízig-vérig humanista rendező – arra irányítja a figyelmet, milyen módokon aláz meg a háborús helyzet katonákat, civileket egyaránt. A második etapban a fiú, Michael sorsát fejti vissza, aki a palesztin határ közelében posztol egy ellenőrzőponton. Társaival – huszonéves suhanc mind – naphosszat bámulják a sivatagot, dolguk annyi, hogyha arra téved egy autós, a számítógépen átfuttassák az iratait. A háború unalmáról sokan forgattak már remek filmet, Maoz viszont nemcsak a puszta banalitást rakja föl a vászonra, hanem azt is, milyen szürreális ez a határmenti pusztulat, ahol nem történik soha semmi, de ha valaki kirángatja a katonákat az unalomból, rögtön a fegyverükhöz kapnak. Háború van, csak ezt hajlamosak elfelejteni, amíg túl nem reagálják a semmit (erre az elméretezett válaszreakcióra utal a vészhelyzetet jelző kódszavuk is: orrszarvú a pocsolyában).

foxtrott

Olyan ez a helyzet, mint a VAN valami furcsa és megmagyarázhatatlanban a BKV-s bliccelés: az embernek akkor is lelkifurdalása van, ha jegyet vesz, mert az ellenőrzés azt sejteti vele, hogy valamit elrontott, valahol hibázott. Az országúti blokádnál várakozók is reszketnek, még ha semmi okuk sincs rá, és Maoz az egyik ilyen ellenőrzésnél pár pillantással lezavar egy komplett kapcsolati drámát: a nő megalázva érzi magát, ahogy remegve forgatja ki az egész táskáját és keresi az iratait, majd a férfi felé lövell egy pillantást, hogy miért nem tudja megvédeni, de az se tudja, mit csináljon, se megnyugtatóan mosolyogni, se pánikolni nem tud, mert lefagyott teljesen.

Maoz már első játékfilmjében, a Libanon című tankdrámában is szorongó emberek tévedéseinek láttatta a háborút, de a Foxtrott ennél is továbbmegy, amikor azt sugallja, hogy az állóháború is értelmetlen áldozatokat követel, mert ahol fegyveressé élezik a konfliktust, ott a katona, ha tévedésből is, de előbb-utóbb lőni fog, mert túlreagálja a helyzetet. Ez a rendszerhiba, amit nem lehet elkerülni – amin változtatni lehet, az a rá adott reakció, hogy hogyan orvosolják a tragédiát. Ezt sérelmezte az izraeli kulturális miniszter, mert nem vette észre, hogy Maoz nem az ország katonaságát akarja kritizálni, és valami eltussolt katonai ügyre fényt vetni, hanem egy egész nemzet problémakezeléséről, az elhallgatásról próbál beszélni. És persze arról is, hogy a félreértett patriotizmus megöli a párbeszédet, mert egy őszinte önkritikus mondatot már hazaárulásnak bélyegez, de még inkább arról, hogyan kezelték a holokausztot a túlélők, hogyan nevelték bele az elhallgatást a következő generációba, és hogyan alakította, formálta ez az izraeli férfiképet.

foxtrott

A Foxtrottban ott rejlik egy megrázó karakterdráma a maszkulinitás kríziséről, de a nyugati mintákhoz képest Maoz története innovatívnak hat, hiszen egy sajátos kulturális-történelmi kontextusból, a holokausztból és az azt követő elfojtásból vezeti le a kívülről határozott, de belül őrlődő férfi személyiségdrámáját. Michael másodgenerációs holokauszt-túlélő, akit úgy neveltek, hogy ne fejezze ki a fájdalmát, mert ha a szülei megjárták és túlélték a poklot, hogy jönne ő ahhoz, hogy panaszkodjon? A Foxtrott tragédiaspirálját ez az attitűd, az elfojtásból fakadó túlkompenzálás indítja el, és erre utal a címadó tánc – sajnos a film végén szájba rágott – motívuma is, melyben az ember ugyanazt a kört járja le újra meg újra, és pár lépés után mindig visszaér a kiindulópontra. A film szimbólumrendszere attól lesz igazán frappáns, hogy a foxtrott motívuma ugyanúgy leírja a holokauszt emlékezetét, mint a palesztinokkal folytatott, soha véget nem érő háborút, Maoz pedig pimaszul humoros, groteszk elemekkel is hangsúlyozza ezt, például a megállíthatatlanul süllyedő katonai konténerrel, amit hiába nyel el napról napra egyre jobban a sivatag, a katonaság úgy tesz, mintha nem lenne vele semmi baj.

A rendező az elmondása szerint háromosztatú filmet akart forgatni, egy görög tragédiát, amelynek első felvonása fojtogató, a második hipnotizál, a harmadik pedig meghat. A vizuális stílust is ehhez szabta, a gyászt precíz, geometrikus kompozíciókban, egy műkedvelő középosztálybeli hűvös rezidenciájában bontja ki, a művésznek – talán képregény-rajzolónak – készülő kiskatona életét pedig álomszerű, szürreális motívumokkal gazdagítja. Maoz mintha itt érezné magát igazán elemében: az apa sorstragédiáját felelevenítő, abszurdba pácolt képregény-szekvencia zseniális, és a rendező ars poeticáját is gyönyörű metaforában foglalja össze. Ahogy a mesében a kisfiú éjszakánként odamegy az apjához, hogy kiengedje könnyeit a mindkét szemét elfedő, fekete szigszalag alól, úgy csapolja le Maoz is egy ország felgyülemlett fájdalmát egy szívfájdítóan szép, ugyanakkor szórakoztatóan bizarr történetben, amit pár év múlva garantáltan hivatkozási alapként fogunk emlegetni.

foxtrott

Foxtrott
rendezte: Samuel Maoz
forgatókönyv: Samuel Maoz
operatőr: Giora Bejach
vágó: Arik Leibovitch
zene: Ophir Leibovitch
producer: Marc Baschet, Cédomir Kolar, Eitan Mansuri, Michel Merkt, Michael Weber
szereplők: Lior Ashkenazi, Sarah Adler, Shira Haas
forgalmazó: Cirko Film
bemutató dátuma: 2018. február 15.

Soós Tamás
Forrás: filmkultura.hu

2018.06.16