Legalábbis ez volt a terv. A valóságban azonban egy kettős könyvbemutatónak lehettünk tanúi a Dr. Kovács Pál Könyvtár és Közösségi Tér Kisfaludy Károly Könyvtárában, hiszen Győry Domonkos mindjárt a beszélgetés elején leszögezte, hogy nem lehet Az utolsó utáni háborúról beszélni a Holtverseny nélkül. Így aztán a roppant szimpatikus és feltűnően szerény szerző mesélt nekünk mindkét regényéről: keletkezésükről, az első és a második mű megírásának nagyon is különböző nehézségeiről, a hasonlóságokról és különbözőségekről, a tudatosság és véletlenszerűség szerepéről az alkotói folyamatban és a fogadtatásról.

Totth Benedek sokáig csak műfordításairól volt ismert. A csak szó itt idézőjelben értendő, hiszen olyan regények élvezetét tette lehetővé a magyar olvasóközönség számára, mint Cormac McCarthytól Az út és az Átkelés, Aldous Huxleytól a Szép új világ és a Majmok bombája, Hunter S. Thompsontól a Rumnapló, Chuck Palahniuktól a Láthatatlan szörnyek és az Altató, Dennis Lehane-től a Viharsziget vagy Stephen Kingtől a Lisey története, hogy csak a legismertebbeket említsem. Egyik sem rózsaszínű lányregény, s ha egy szerző ilyen műveken nevelkedett, nagy valószínűséggel kialakít egy írói igényességet, és azon se fog csodálkozni az olvasó, ha az általa ábrázolt világban inkább a sötét, komor színek dominálnak.

Győry Domonkos, alias dr. Horváth Sándor Domonkos könyvtárigazgató kérdései nyomán esett pár szó a fordítói mesterség embert próbáló, már-már kizsigerelő voltáról, elhangzott néhány mondatban a két regény története, majd rátértek a két mű hasonlóságaira. Mindkét könyv főhőse gyerek, mindkettő brutálisan sokkoló, és olyan erősen hatnak, hogy képtelenség közömbösnek maradni velük szemben. Ezt az erős érzelmi hatást több eszközzel éri el az író. Egyrészt a témaválasztással, hiszen mindkét mű „megragadása valaminek, amitől iszonyodunk” (a gyerekek által elkövetett emberölés és gyilkosság, valamint az atomháború utáni kilátástalan élet), másrészt a kifejezésmóddal. A Holtversenyben ez egy sajátos, egyedi nyelvezet, ami a szleng és az alpári trágárság keveréke, oly módon tálalva, hogy az embernek az az első benyomása, hogy „nincs benne semmi emberi”, pedig épp ellenkezőleg, nagyon is emberi. Az utolsó utáni háborúban pedig a posztapokaliptikus, enyhén sci-fibe hajló, a végén még egy kis miszticizmust is felvillantó ábrázolásmód. Érdekesség, hogy – mivel nem meglepő módon személyesen egyetlen háborút sem látott – dokumentumfilmekből, könyvekből és fotókból próbálta a szükséges információkat megszerezni, s ez a fotók esetében olyan jól sikerült, hogy egy-egy olyan képet, mely nagy hatást gyakorolt rá, beépített a kötetbe. Példaként Jeff Wall kanadai fotós Dead Troops Talk c. képét említette az író. Wall ugyan szintén nem a harctéren készítette a felvételt, hanem a műtermében, beállított, beöltöztetett és kisminkelt színészek közreműködésével, mégis sikerült egy olyan képet alkotnia, mely halálos sérüléseket szenvedett katonákat ábrázol, akik mégis élőknek látszanak, s ezáltal szürreális benyomást keltenek.

Második könyvnek olyat szeretett volna írni Totth Benedek, ami nem emlékeztet az elsőre, mert nem akart abba a csapdába esni, hogy másolja önmagát, nem mervén eltérni az egyszer már bevált recepttől. Persze ennek is megvoltak a maga hátulütői (csak harmadik próbálkozásra született meg), hiszen egyáltalán nem lehetett biztos a fogadtatásban. A könyvbemutató utáni néhány perces beszélgetésünk során el is mondta, hogy – érdekes módon – azok az olvasói, akiknek bejött a Holtverseny, kevésbé kedvelték Az utolsó utáni háborút, és fordítva. Győry Domonkos mindkét írást a hallgatóság figyelmébe ajánlotta, de azért az egy órás beszélgetésből kiderült, hogy ő az első csoportba, a Holtverseny-rajongók táborába tartozik. Egy biztos: én mindegyikkel kísérletet teszek.

tmoni
Fotók: Hatvaniné Ragány Klára

Fotógaléria: Totth Benedek: Az utolsó utáni háború – Könyvbemutató az Ünnepi Könyvhéten

22 kép