224

Liane Moriarty: Hatalmas kis hazugságok

Könyvkritika

liane-moriarty-hatalmas-kis-hazugsagok

Vajon a zaklatónak a gyermeke is zaklatóvá válik? Vajon van esély az őszinte barátságra, érzelemteli emberi kapcsolatokra a felszínes magamutogatás mögött? Ki válhat áldozattá és ki zaklatóvá? Számít a kor, a státusz, a társadalmi megítélés, vagy csak egyszerűen a nem? Minden esetben a zaklató a hibás, vagy netán az áldozat? Ki dönti el, hogy kiből mi válik? Létezik az univerzumban ilyenszerű törvényszerűség?

Miért döntenek úgy az áldozatok, hogy évekig titokban tartják, hogy zaklatók, bántalmazók prédái? Létezik különbség bántalmazó és zaklató közt? Hol húzódik a határ a két fogalom megítélése és megértése közt? Alanyi jogon egy kívülálló beavatkozhat? Minden esetben tragédiához vezethet egy zaklatás vagy a családon belüli erőszak? Egy gyermek tényleg a szülőknek, az otthonnak a tükre? Liane Moriarty ezekre a kérdésekre keres és ad választ legújabb regényében, a Hatalmas kis hazugságokban. Egy, még a huszonegyedik század társadalmának is tabunak számító témát boncolgat úgy, hogy az olvasó mindvégig képes csodálkozni, megbotránkozni és meglepődni az emberek gyarlóságán, gyengeségen vagy az ösztönből fakadó erejükön.

Talán kevés ember van, aki nem hallott már a Hatalmas kis hazugságokról, ha nem is regényként, akkor az HBO azonos című minisorozataként, ahol a főszereplőket nem mások formálják meg, mint Reese Witherspoon, Nicole Kidman, Shailene Woodley és Alexander Skarsgård (és természetesen sokan mások). Akárcsak a regény, a sorozat is hatalmas sikert aratott a nézők, illetve az olvasók körében. Mi sem igazolja ezt jobban, mint a világszerte eladott több millió példány, na meg a New York Times sikerlistájának első helye. Igaz, ha már láttuk a sorozatot, nehezebben tudunk elvonatkoztatni a karaktereket megszemélyesítő színészektől, de mégis, ahogy lenni szokott, a könyv tartogat olyan részleteket, meglepetéseket, amelyeket a készítők kihagytak vagy nem ítéltek eléggé fontosnak. Nem a filmről szeretnék beszélni vagy kritikát megformálni, hanem természetesen magáról a könyvről. A könyvről, ami két kézzel fogható, és egy olyan fantáziavilágba kalauzol el, amelyben nem léteznek határok. Nem létezik határ a kegyetlenségnek felnőttek és gyermekek világában, a rossz és jóindulatnak, a pénznek és hatalomnak, a boldogságnak és a megkeseredettségnek.

Már maga a regény címe is egy ellentét. Hogyan lehet valami egyszerre hatalmas és kicsi, ráadásul pont egy hazugság? Egy látszólag tökéletes élet, tökéletes szereplőkkel és tökéletes hazugságokkal. A regény szereplői egy kirakat életet élnek, amelyet semmi sem képes beárnyékolni – vagy mégis? Látszólag ismerjük azokat a személyeket, akikkel közös utcán, iskolán, városon osztozunk – és mégsem. A falak közt csak elképzeljük, hogy mi történik, soha nem gondoljuk azt, hogy azok, akikkel reggel az iskolába menet egymásra mosolygunk és jó reggelt köszönünk, áldozatok. Áldozatai a családon belüli erőszaknak, a fizikai és pszichikai bántalmaknak, vagy netán alanyai voltak egyszer, és az most beárnyékolja egész életüket, kénytelenek folyamatos menekülésben, rettegésben élni. Igen, a gonosz közelebb lakik hozzánk, mint azt hinnénk. Igen, a gonosz több álarcot is viselhet, éppen egy Perry nevezetű, milliomos, hihetetlenül jóképű, jól nevelt személy formájában, vagy a legrosszabb talán, hogy egy kisgyermek személyeként.

A regény története egy ausztrál kisvárosban játszódik; olyan, mint az amerikai filmekből ismert kertvárosi élet, a maga szereplőivel és apró-cseprő gondjaival. A gazdag és szegény családok ugyanabba az iskolába járatják a gyerekeiket, így mindenkinek muszáj a látszatra, a csillogásra és a pénzre adni. A pénzre, ami talán nincs is, vagy soha annyi, amennyi éppen elég lenne. A fő cselekmény helyszínének a kiválasztása már magában zseniális, az iskola. Az iskola, mint társadalmi „gyűjtőközpont”, mint az ártatlanság, a gyermeteg álmok helyszíne. Az iskola a regényben nem más, mint harctér. Harctér, de nem a gyermekek, hanem a felnőttek számára. Harctér, ami a későbbiekben átváltozik bűnügyi helyszínné, majd végül a felismerés, a megbocsátás, az összetartás és újabb, még hatalmasabb hazugság színterévé.

A történet három nő életét mutatja be: Madeline a negyvenes, háromgyerekes anyuka, a második férj oldalán, minduntalan újabb és újabb tervekkel a közösségért címszó alatt, pedig nem akar mást, mint bizonyítani magának, ezt pedig úgy a legkönnyebb, ha az őt körülvevő emberek kevésébe őszinte csodálatát és visszaigazolását kapja. Jane, a húszas éveiben járó anyuka, folyamatosan menekül az élet elől, ezt pedig egy újabb költözéssel a háta mögött próbálja egyben, illetve kordában tartani. Celeste, szintén egy negyvenes, tökéletes szépség, tökéletes házassággal, gyerekekkel és luxus élettel, miután otthagyta az ügyvédi karrierjét, hogy minden idejét annak az életnek szentelje, amit a körülötte élők helyesnek, no meg szépnek tartanak.

Látszólag egyetlen közös pont van mindhármuk életében: a gyerekek. Ahogy a felszín kapargatásával mélyebbre jutunk, már szinte ásunk, rájövünk, hogy sokkal több közös van bennük, mint azt elsőre gondoltuk volna… Titkokat, hazugságokat, látszatot, félelmet, rettegést, bukást cipelnek. Ahogy csak egyre nő a vállukon a teher, egy megállíthatatlan láncreakció veszi kezdetét, és sodorja őket a végzetük felé. Egy olyan végzet felé, amit egy banálisnak tűnő jótékonysági bál indított el, majd végzett be. Ahogy haladunk a történettel, a fejezetek elején megjelenik, hogy mennyi idő van még hátra a bálig, ez pedig úgy hat, mint egy végzetes visszaszámlálás, ami valami visszafordíthatatlanhoz vezet. Mintha egy bárd lógna a szereplők feje fölött, ez pedig egy fél év leforgása alatt nem tesz mást, mint közelít, míg végül lecsap…

A mellékszereplők vallomásai a bűnügyi kihallgatások alkalmával pedig még jobban összegubancolják a szálakat, míg már maga az olvasó sem tudja eldönteni, hogy ki is az igazi áldozat és zaklató. Moriarty egészen a regény végéig képes kétségek közt tartani az olvasót azt illetően, hogy tulajdonképpen kivel mi fog történni, hogy kiből válik végérvényesen áldozat vagy „föláldozott”. Zseniális csavarokkal meséli el a szereplők személyes történeteit, így képes mindvégig az olvasó figyelmét és kíváncsiságát megtartani. A történet lezárása azonban nem egy mindent elsöprő boldogan éltek, amíg meg nem haltak, hanem jóval több, szabad utat enged az olvasónak, hogy eldöntse, tényleg ez volt a legjobb, leghelyesebb és legésszerűbb megoldás.

Tény, hogy a könyv nem egy kellemes délutáni olvasmány, amit befejezve csak úgy tovább tud lépni az olvasó; a szereplők és a cselekmény komplex felépítése és a történet üzenete elgondolkodtat azon, hogy tényleg eléggé ismerjük azokat az embereket, akiket a családunknak, barátainknak, ismerőseinknek hívunk, gondolunk?

Barta Hanna
Forrás: olvasoterem.com

2018.05.29