138

Sarah Winman: Bádogember

Könyvkritika

sarah-winman-badogember

Sarah Winman úgy tud írni nagy szerelemről, örök barátságról, halálról, veszteségről, csalódásról és fájdalomról, hogy melodrámának nyoma sincs. A fülszöveg szerint ez „egy majdnem szerelmes történet. De kicsit bonyolultabb annál.” Valóban, hiszen az alapmotívuma elsősorban nem a szerelem, bár az is megjelenik a könyvben, hanem a szeretet, és annak egy különleges arca: a barátság.

Vagy talán itt minden, szerelem és barátság egymásba olvadhat, mert mozgatórugójuk nem (csak) a szenvedély, hanem egymás tisztelete, elfogadása: szeretete. Olyan érzésekről szól a regény, amelyek meghatározzák az embert, átalakítják a belső földrajzát, amelyek nélkül már soha semmi nem ugyanaz.

A regény „két hangra” íródott, két felnőtt, Ellis és Michael, életüknek egy-egy nehéz szakaszában sorra beszámolnak a gondolataikról, érzéseikről – és ezekből az derül ki, hogy a két fiú, akik tizenkét éves korukban kötöttek barátságot, életük végéig őrizték magukban ennek az érzésnek a lángját. Ellis sok veszteség után próbál túlélni, egy olyan állapotban, amikor az ember éppen értelmet sem keres az életének, csak van, mert rászabták az időt. Szülők, segítők, barátok és példaképek bukkannak fel a múltból. A napokat azzal tölti, hogy próbálja az agyából száműzni a zakatoló, tolakodó emlékeket, amik kiszorítják a jelent, de egyben vigasztalást is jelentenek, hiszen felidézik az elvesztett embereket. Ilyen hangulatban kerül a kezébe Michael jegyzetfüzete, hogy a régi barát fájdalmas sorai valamiképpen helyükre állítsák a lelkében a szétcsúszott síkokat. Michael jegyzetei nem csak azt tárják fel, hogyan élte élete utolsó időszakát az AIDS-ben haldokló férfi. Ennél is fontosabb talán az a rezignált belenyugvás, ahogyan a nagy eltávozás előtt álló ember felleltározza érzelmi élete fontos eseményeit, ahogy szomorkásan rámosolyog a szeretet megnyilvánulásaira, és ahogy annak visszasugárzó fényében megfürdik még egyszer a lélek, mielőtt kilép földi testéből.

Bár a két férfi gondolatait „halljuk”, a regény erőssége szerintem mégis inkább a nőalakok ábrázolása. Még ha skiccelve vannak is, és pár gesztusból kell rekonstruálni az egyéniségüket, valahogy közelebb kerülnek az olvasóhoz, mint a „fiúk”, akik esetében a távolságtartás, az elfedett gondolatok, az érzések palástolása, úgy tűnik, még az olvasó felé is működik. Ellis anyja, Dora hisz abban, hogy a fiúk és a férfiak csodálatos dolgokra képesek, Anne pedig képes őket úgy szeretni, amilyenek. Szeretetük és bizalmuk által a regényben felfejlő kapcsolat-szövedék a tapintatnak, a tiszteletnek és a visszafogottságnak a világa, amire finoman rápermetez először az erotika, majd, az idő múlásával, a veszteségek szomorúsága. Éppen, mint a való életben. De az egész nem válik nyomasztóvá (mint gyakran a való életben), mert mindezek felett ott őrködik valamiféle gyengéd szeretet, az elfogadás világítótornya. A legjobb pedig az, hogy a szerző nagy szerelemről, örök barátságról, halálról, veszteségről, csalódásról, fájdalomról úgy tud írni, hogy melodrámának nyoma sincs. Hiszen a szereplők nem fulladoznak az önsajnálatban, csak rezignáltan tudomásul veszik, hogy a döntéseiknek következményeik vannak, és azok a következmények éppen azok, amikkel együtt kell élniük a mindennapokban.

Elgondolkodtam a címen, vajon mi ihlette. Nekem Frank Baum meséjéből juttatta eszembe a Bádogembert, aki azért indult Ozhoz, hogy szívet kapjon tőle. Valamiképpen ezek a szereplők is a szívüket keresik, legalább annak egy részét, azt, amit az ember kötelezően odaad másoknak, hogy aztán egész életében hiányozzék. Cserébe pedig semmit nem kap, csak emlékeket, amik égetnek, és ez néha fáj, néha pedig melegít.

Zsidó Piroska
Forrás: olvasoterem.com

2018.05.21
46