Néhány szemelvény az életéről saját tollából:

„...Gyerekkori emlékeim közül kettőről kell szólanom, mert ez a kettő sohasem vált pusztán emlékké, hanem mind e mai napig úgy él bennem, mint eleven valóság. A városka valamennyi épülete között ugyanis csak kettő foglalkoztatott és érdekelt már ötéves koromtól fogva. A nagytemplom, meg a Nagyszálló.
…Utóbbi csak a nagyterme miatt érdekelt, ahol minden esztendőben egyszer vagy kétszer színészek játszhattak. Hogy a földíszített oltár és az összetákolt színpad között milyen mélységes és misztikus kapcsolatok és összefüggések vannak: akkoriban persze nem is sejthettem. Nekem csak jólesett az a tudat, hogy minden színes, tarka és furcsa játék valahogy Isten szeme előtt, vagy talán csak az Isten árnyékában játszódik le. Én összeéreztem a kettőt, amikor még fogalmam sem volt arról, hogy összetartoznak.”

„...Mint a legtöbb gyereknek, olyan szenvedélyemmé vált a színház, hogy csináltam egyet magamnak. Színpadot, bábukat, jelmezeket, szöveget, játékot, mindent magam produkáltam. Kis gimnazista koromban Kisfaludy Károly volt a kedvenc íróm, akinek vígjátékait majdnem betéve tudtam.”

„Tizenhét éves koromban leérettségiztem, s még nem töltöttem be a 18. életévemet, amikor a Magyar Szemle című hetilap hasábjain megkezdtem irodalmi működésemet, mint színházi kritikus. Szegény apám, aki mint tanár, író és újságíró érthető ellenszenvvel viseltetett e hármas egység minden egyes eleme iránt, bankigazgatót, szóval gazdag embert akart belőlem nevelni, ami oly kevéssé sikerült neki, hogy elvégeztem a jogot és a filozófiát, s éppúgy tanár, író és újságíró lettem, mint ő maga. Némi vigasztalást vont ki abból a „szerencsés”, rám nézve ellenben igen kellemetlen fogyatkozásomból, hogy raccsolok, mert szilárd meggyőződése volt, hogy e raccsolás nélkül megszöktem volna hazulról s beálltam volna egy vándorszínész-truppba, akár színlaphordónak, olyan viharos szenvedélyem volt a színház már ötéves korom óta. Emlékszem, egyszer apám éppen azon kapott rajta, hogy uszályos ruhát varrtam valamelyik bábszínházi primadonnám számára, mire ő anyámhoz fordulva keserűen jegyezte meg: - Nem értem én ezt a gyereket! Mi lesz belőle, szabó? Ez vagy varr, vagy olvas...!”

1902-ben Beöthy László bizalmának köszönhetően szerződött a Nemzeti Színházhoz, méghozzá egyből rendezői pozícióba.

„...A színházhoz tulajdonképpen kerülő úton jutottam el. Amikor 1900-ban Beöthy László váratlanul színigazgató lett, már annyi kritikámmal ostromoltam volt hiába a Nemzeti Színház szétesett Shakespeare-előadásait, hogy egy meglehetős szokatlan lépésre határoztam el magamat. Egy – terjedelmére nézve mindenesetre – hatalmas Shakespeare-memorandumot küldtem Beöthynek s apróra kifejtettem előtte, mit kellene csinálni Shakespeare-rel és a többi klasszikussal. Beöthyt érdekelte a dolog és megbízott, készítsem el az Antonius és Kleopátra és a Cymbeline rendezőpéldányait, persze részletesen kidolgozva a saját elképzeléseim szerint. A munka elkészült, s Beöthy egy héttel később magához hívatott. - Amit csinált, kitűnő, csakhogy ez csak írott malaszt, ezzel nem megyünk semmire. Magának nem papíroson, hanem a színpadon kell dolgoznia, ott a helye. Jöjjön be holnap, s írja alá a szerződést, amely január elsején lép életbe. Úgy megijedtem, hogy örülni se tudtam. Otthagyjam a tanári pályát, menjek el rendezőnek, amikor ezt még sohasem próbáltam. Egy félévi haladékot kértem és azt, hogy nyilvánosság előtt levizsgázhassak. 1902-ben a Várszínházban Janovits Jenő szegedi társulatával rendeztem Brieux A métely című darabját. Az előadás után Beöthy László a nyakamba borult, s aztán megszidott gyávaságomért. Így lettem rendező a Nemzeti Színházban 1902-ben...”

A Nemzetibe kerülve egyre világosabban látja, hogy változásokra lenne szükség. Szeretné összekovácsolni a nagy öregekből és fiatalokból álló társulatot, egységbe foglalni az egymástól különálló színészi alakításokat, összhangot teremtve a különféle színészi teljesítmények között. Összességében egy egységes, dinamikus Nemzeti Színházat igyekszik megalkotni. Beöthy respektálja, és hagyja érvényesülni az ifjú színházi embert, miközben a tagság, különösen az idősebb generáció, idegenkedve, de legfőképpen gyanakodva nézi az újító szellemű rendezőt.

Jászai Marit is magára haragítja, pedig nagyon nagyra becsüli. Közös munkájuk egyik első állomásaként egy éjszakai jelenet beállításán különböznek össze. Jászai az előírt holdfény helyett nappali fényárt követel. Hevesi pedig ugyan nagyon sok mindent megtenne a neves tragika kedvéért, de arra nem hajlandó, hogy vétsen a drámai szituáció ellen. Éles vita alakul ki közöttük, melynek során a nagy hírű színésznő a vastag sértések mellett egy vastag szerepköteget is az ifjú Hevesi felé hajít. Aki csak látja a jelenetet, egy életre szóló haragot sejt, és a kezdő rendező szakmai értelemben vett halálát. Jászai azonban később nem restelli bevallani tévedését. Idővel megérti Hevesi szempontjait. Nemcsak hogy megbékél vele, de egy este egészen a szívébe zárja. A Várszínházban történik meg a nagy beszélgetés. Hevesi ügyeletes rendezőként az előírásnak megfelelően másfél órával az előadás előtt elfoglalja helyét. Ám esemény nem túl sok, s ő nem szereti a semmittevést, egy félreállított zongorán játszani kezd. Az időközben megérkező Jászai az öltözője előtt ülve végighallgatja Hevesi játékát. A végén hosszas diskurzusba elegyednek. Hevesi Mozartról beszél, de olyan meggyőző erővel, hogy Jászai nemcsak a költőlelkű rendezőt, hanem Mozartot is egy életre szívébe zárja. Egy riportban a barátjának vallja Hevesit, amely címet nem osztogatott túl gyakran.

Ám a kicsinyesség és irigység mégis felerősödik, és először megnehezíti, majd az új igazgató, Somló Sándor el is lehetetleníti Hevesi működését. Ő azonban megtalálja a módját, hogy törekvéseinek érvényt szerezzen: Bánóczy Lászlóval, Benedek Marcell-lel és Lukács Györggyel megalapítják a Thália Társaságot. Jelmondatuk: „Igazság a drámaírásban, igazság a színjátszásban!”

1904 és 1908 decemberéig 142 előadást tartanak, 27 szerző 35 művét előadva. A Tháliának nagy sikere van. A színházi ínyencek és a haladó gondolkodású szakmabeliek elragadtatva magasztalják Hevesit, az ellenzői pedig annál inkább ócsárolják és gúnyolják. Mindezt olyan hatékonyan sikerül véghez vinni az évek során, hogy a klasszikus színjátszás nemzetis képviselői teljesen ellene fordulnak.

Aztán egy nap valaki bedobja az összeférhetetlenség jelszavát a színházon belül, amelybe kapaszkodva támadás indul, természetesen kizárólag a „klasszikus hagyományok védelmében”. De a hajsza eredménytelen marad. A Tháliát nem tiltják be, Hevesit nem bocsátják el se fegyelmivel, se anélkül, ráadásul az is bebizonyosodik, hogy ő a rendezéseit névtelenül és javadalmazás nélkül végzi a Tháliában. Semmilyen kifogás nem emelhető tehát fel ellene. Hevesinek azonban a színházbeli támadásokból elege lesz, és kapva kap az alkalmon, a Népszínház-Vígopera főrendezője lesz. Ez az új vállalkozás azonban sajnos nem életképes, a sikerek ellenére sem. Egy évad leforgása alatt ugyan Hevesi nevéhez fűződik néhány nagy sikerű és újszerű rendezés, de az évad végén megszűnik a Népszínház-Vígopera. Helyére, vagyis a Népszínház épületébe beköltözik a Nemzeti Színház, amely intézmény a metróépítkezésekig ezen a helyen marad. A változások a vezérkart is érintik, hisz az új igazgató, az eddigi főrendező, Tóth Imre lesz, akinek első dolga Hevesit visszaszerződtetni a Nemzetihez. Ekkortól fogva számíthatjuk őt beérkezett rendezőnek, és ettől az időponttól fogva végre elkövetkezik hosszúra nyúló aranykorszaka.

Kibontakozhattak azok a kezdeményezései, melyek miatt a modern rendezés úttörőjének is tartják. A hazai színjátszás sokat köszönhet neki, mert jól ismerte Európa legnagyobbjait. A naturalizmusból indult ki, sokat tanult Reinhardt rendezéseiből és Sztanyiszlavszkij munkásságából. Elsőként alkalmazta a hazai színpadokon Gordon Craig stílusát. Munkabírása legendás, elhivatottsága szenvedélyes volt, szakavatottsága nemcsak hazai, de európai mértékkel mérve is kiemelkedő. Megrekedt színházi világunkat – egyebek között – személyes baráti kapcsolataival Hevesi kötötte be az európai forradalmi törekvések áramkörébe, s színházi életünket a nagyvilág rajta keresztül ismerte meg. Például Gordon Craig, akinél gyökeresebb színpadi újító aligha akadt századunkban, első számú szövetségesének Hevesit tekintette.

Új utakat keresett Shakespeare-rendezéseivel is. Több mint negyven éven keresztül tanulmányozta Shakespeare életművét és a könyvtárnyi Shakespeare irodalmat. Újjáteremtette és európai színvonalra emelte a magyar Shakespeare-előadásokat, miközben sok százezer emberrel ismertette és szerettette meg az angol óriás halhatatlan remekműveit. 23 évesen írt Hamlet-tanulmányában így foglalta össze a dán királyfi paradoxonát:
„Hamlet bizonyosságot akart, s ezt a célját csak úgy érhette el, hogy föláldozza érte az életét. A bűn csakis akkor válik nyilvánvalóvá, amikor Claudius megismétli a fiúval azt, amit az atyával művelt, s Hamlet inkább áldozatul esik Claudiusnak, semhogy elnémítsa a királyt akkor, amikor még bűne iránt nincs meggyőződésben.”
„A világ drámaírói közül Shakespeare éppen azért a legösszetettebb és a legparadoxabb jelenség, mert az ő személyében a színdarabcsináló és a költő oly rendkívüli módon találkozott, amire még nem volt példa.”

Hevesi Sándor: A bűvészinas. Belvárosi Színház, 1938. Somogyvári Rudolf (Récsey Viktor, zongoraművész), Turay Ida (Marianne), Hevesi Sándor, a szerző, Szilassy László (Kemény Pál, újságíró) a bemutató után.

A Bánk bánt átdolgozta modern színpadra. 38 év alatt 280 darabot rendezett. Mint igazgató, bevezette a bérletrendszert, megnyitotta a Nemzeti Színház Kamaraszínházát, nyolc Shakespeare-ciklust rendezett, és ciklusokban újította fel Molière, Ibsen műveit, valamint a népszínműveket. Klasszikus műsora az egész világirodalmat felölelte, modern műsorában Shaw lelkes propagátora volt. Színdarabokat írt, több Jókai-regényt alkalmazott színpadra (Egy magyar nábob, A kőszívű ember fiai, Az új földesúr, Kárpáthy Zoltán, stb.). Számos külföldi drámát fordított le és dolgozott át; írt színikritikákat, cikkeket, foglalkozott a színészet elméletével, dramaturgiai, dráma- és színháztörténeti kérdésekkel. Rövid operaházi működése, különösen pedig Mozart- és Verdi-rendezései jelentősek a magyar operajátszás történetében.

Hevesi Sándor négy alapvető művel gyarapította a színházi szakirodalmat: A dráma és a színpad, Az előadás művészete, valamint a Színpad művészete és Az igazi Shakespeare. Emellett megszámlálhatatlan tanulmányt, cikket írt német és angol lapok számára. 1926-ban a Kisfaludy Társaság tagja lett. 1927-1932 között a Színművészeti Főiskola oktatója volt. 1929-ben a londoni egyetemen a magyar irodalomról és William Shakespeare-ről tartott előadásokat.

Ám miközben annyi értékkel gazdagítja a világot, Hevesi ismét a támadások kereszttüzébe kerül. A sajtóban divat támadni őt, míg mások nyílt levélben védelmükbe veszik. Ám az Esti Kurír szerkesztője, Boros László higgadt és körültekintő Embervadászat című cikke is épp olyan hatástalan marad, mint Horváth Árpád, időközben kinevezett főrendező szenvedélyes beadványa. „Ez a hajsza csak Magyarországon lehetséges, holott olyan valakiről van szó, aki harminc éve „tisztes szegénységben” szolgálja a Nemzeti Színházat...” Herczeg Ferenc például lapjában, egy vezércikkben szól erről a témáról. „Ez a mi sportunk, az embervadászat – írja az Új Idők-ben –, ha véletlenül akad a vezető állásban levő sok nulla között ember, aki igaz értéket jelent, akkor nincs nyugtunk, amíg le nem járattuk, el nem kedvetlenítettük.” Az ellene irányuló vizsgálatok még évek múlva is, egészen 1935 végéig tartanak.

Hevesi mellett azonban kiáll a nemzetközi szakma. Kitüntetések sorát kapja ekkor. A Francia Becsületrend lovagja lesz, és igen jelentős olasz kitüntetést is kap egyebek között. Szabadságának lejártát követően pedig Hevesi a Magyar Színházhoz szerződik. 1933-tól haláláig itt rendez. Néhány nagy siker teszi emlékezetessé működését, amelyek közül különösen kiemelkedik Az Úr katonái, a teljes III. Richárd, és A néma levente rendezése.

Közben az ellene szóló vádak szép lassan összeomlanak. Mindenki azt várja ezek után, hogy a meghurcolt igazgató-rendező fényes elégtételt fog kapni, de nem így történik. Még az angol Shakespeare Társaság magasztaló nyilatkozata sem akadályozza meg feletteseit, hogy fel ne áldozzák őt a politika pillanatnyi érdekeiért. Ma kevés képviselőt tudunk említeni az akkori magyar parlament tagjai közül, míg Hevesi neve ma is ragyog.

1939. szeptemberében hunyt el. Nevét többek között a zalaegerszegi színház viseli.

In memoriam Hevesi Sándor

„Ha emlékembe idézem úgy, amilyennek ott a Magyar Színház színpadán utoljára láttam, egy törékeny testű, simára borotvált arcú, finom öregúr jelenik meg előttem – botra támaszkodva. Szava halk és fáradt, de szelleme éppen olyan friss, lelkesedése éppen olyan lobogó, és hite a művészet, de főleg a színház mindenekfölött-valóságában éppen olyan megingathatatlan, mint azé a torzonborz szakállú ifjúé volt a Pannónia kávéházban először. És szeme is a régi még: ragyogó, hűséges, okos. Csak most egy kisgyerek szomorúságával néz a világba, akitől elvették legkedvesebb játékát, a Nemzeti Színházat. A jó barát szeretetével és a tanítvány hálás kegyeletével ezt a két képet őrzöm róla szívemben. Pályája elejéről az egyiket, végéről a másikat. Ami a kettő közé esik, az méltó rá, hogy aranybetűkkel jegyezze föl a magyar színművészet története”

Csathó Kálmán, a Nemzeti Színház egykori főrendezője

Összeállította: Szabados Éva

Forrás: mek.oszk.hu, szineszkonyvtar.hu, Wikipédia, Magyar Életrajzi Lexikon

A képek a Wikimedia Commons szabadfelhasználású gyűjteményéből származnak, a szerzői jogtulajdonosok a kép készítői. A felhasznált képek forráshelyei a szerzői jogi feltételekkel és a szerzők megnevezésével a következő linkeken találhatók: 1. kép; 2. kép.