560

Arany, de nem fénylik

Steven Spielberg: Ready Player One – filmkritika

ready-player-one

Jelen dekádunkat ugyanúgy a 30 évvel korábbi időszakhoz való ragaszkodás határozza meg, ahogy az 1980-as éveket az ’50-esekbe való kapaszkodása. Konzervatív évtizedek ezek bejáratott, romantikus-diadalmaskodó hősalakokkal, csúcsra járatott győzelemnarratívával – a Ready Player One eredetije napjaink digitális, jószerivel a valóságot helyettesítő bit-birodalmába ágyazza jól ismert népmesei, ha tetszik, Joseph Campbell-i kellékeit.

Ernest Cline 2011-es regénye túlzás nélkül irányt mutatott az évtizednek: egyfelől trendérzékenysége, másfelől kollektív ősképei révén válik olyan olvasmánnyá, mint Stephen King horrorsztorijai a ’80-as évek zeitgeistjével (v.ö.: a tavalyi Az sikere) és az ’50-es években fantasy-történelmet író J.R.R. Tolkien A Gyűrűk Ura-trilógiája a korabeli fiatalság szemében. A regény popkulturális utalásokban gazdag dramaturgiája azonban csak hellyel-közzel maradt meg Spielberg adaptációjában.

Steven Spielberg a Párbaj óta bontakozó karrierje azonban más terület: az egykor valóban a Frank Capra-i csodára építő blockbuster-mágus napjainkra mind popcornfilmesként, mind történelmi emlékezetdarabok rendezőjeként unott, akadémikus bácsivá silányult. A Cline-könyv feldolgozásával sem képes már meglepni publikumát. Eszében sincs izgalomba hozni a geekek népes táborát, ráadásul azon prózai oknál fogva nem, hogy a Ready Player One eleve a baby boomerek, vagyis a saját nemzedéke utániak, vagyis Spielberg gyerekeinek a szüleménye. A direktor csupán rutinos öregként mímeli fiai, lányai beállítottságát, és kívülállása súlyos horpadásokat ejt az aktuális megafilmen. Ugyanazokat a sablonokat melegíti újra, amelyekhez a ’70-es és a ’80-as években hozzáedződött, legfeljebb hozzájuk illeszti a kortárs látványpornók rombolásban kivetülő fals cselekményét. Így a Ready Player One moziátirata betontömbbe faragja a geekek kollektív tudatát, ahelyett, hogy desztillálná a popkultúra iránti rajongásukat.

Idézetgyűjteményként csak félgőzzel üzemel a mozi: a Brad Bird-féle Szuperhavertől kezdve az Akirán át a King Kongig nyakra-főre érkeznek az utalások. Míg Cline azonban a szórakoztató irodalom eszközeivel, ügyesen válogatott szavakkal valóban identitást épített, mondatokkal, képszerűséggel, remek szituációkkal párolta le, mit jelent kockának lenni, úgy szerelembe esni, barátokra lelni, vágybeteljesítő narratívában a Star Wars Jedivé emelkedő parasztfiújaként a fél királyságot birtokolni, addig a Cápa ős-kasszasiker atyjánál üres konstrukcióként létezik a virtuális valóságban teremtett szörnyek, gonoszok leküzdése. Wade Watts alias Parzival nem a geekek egyszemélyes szuperhőseként, a regényíró fiktív avatárjaként (ami Cline-nak a tinédzserhős, az A marsit író Andy Weirnek Mark Watney), hovatovább a mindenkori Pán Péter-szindrómások hasonmásaként idézi meg a felnőtté váláshoz vezető popkulturális stációkat, hanem a kortárs Hollywood dollártemetőinek előírásai szerint. A Ready Player One kapitalizmus-kritikájában otrombán felszínes a gonosz cég ellen birokra kelő kisember nekifeszülése, színes bőrűből, ázsiaiakból és egy geek-szuperlányból álló csapata mutatóban tükrözi a faji diverzitást, de egyiküknek sincs igazi személyisége. Darabokra hullik a rege, hús-vér szubsztancia, igazi velő nélkül képtelenség azonosulni a kalandhősökkel, ha pedig ez hiányzik, az sem világos, miért sóvárognak ők, rajtuk keresztül pedig Cline vagy az író célközönsége a ’80-as évek esztétikájáért. Mintha a regényalakok volnának Az elveszett frigyláda fosztogatói Indy-jei, Sallah-i, Marionjai, netán Belloq-jai, de a filmváltozatban már csak az Indiana Jones és a kristálykoponya királysága – részben épp a saját örökségét rámoló Spielberg, sőt, George Lucas miatt – CGI-halmok alatt roskadozó, lélektelen-fásult daliásai tengődnének.

ready-player-one

Utalások jönnek, van még itt Kincsvadászok, sőt, Jurassic Park, de különösen fájó leírni: a Ready Player One moziverziójában annyira csak a száguldás, az effektek, a rossz fenéken billentése számítanak, hogy a háttérben lappangó referenciák csupán időtöltésnek mennek el. Kell a hely a színes-szagos és tegyük hozzá, halálosan unalmas digitális masszának, ráadásul a kikacsintások csak szőrmentén fordulnak elő: néha egy-két szereplő a kamerába böfögi a nyílt filmcímeket vagy a sztárok nevét. Még csak pihenni sem lehet, örömmel pipálgatni, kit vettünk észre – az 5-10 perces Ragyogás-szimuláció iskolapéldája az egész hozzáállásnak. Kubrick geometrikus, rémfilmbe oltott szerzői karakterdrámájának digitalizált, felturbózott kvázi remake-jével, késsel hadonászó szellemének beemelésével az eredeti film ugyanis épp az egyéniségét veszíti el. Objektív-hűvös pszichohorrorból csak egy újabb plüssállatka lesz a játékboltban, amelyet lehetetlen megkülönböztetni a többi cicomázott semmiségtől. Ugyanennek esik áldozatául a Szuperhaver fegyvernek szánt, ám saját humanizmusára rádöbbenő óriásrobotja, aki – csak azért, hogy könnyebben csússzon a pattogatott kukorica és a Pepsi, nachossal körítve – immár hadseregeket kaszáló monstrumként lép elő. Merő egyszerűség itt minden, nincs semmi látnivaló: a Ready Player One-nak csáberőt kölcsönözhetne akár az Aranypolgár-szerűen, Howard Hughesként homályba burkolózó James Halliday premisszája. Ő ugyanis a regényben ábrázolt geekek Nagy Fehérje, a popkultúra egyetemes hordozója, aki semmi pénzért nem korrumpálná gyerekkora bálványozott ikonjait. Rajta keresztül érhető tetten a nagy geek-hadjárat, a húsvéti tojások (az „eastern egg” anglicizmusa nem véletlenül manifesztálódik igazi tojásként) utáni hajsza során Cline összekacsint olvasóival, popkulturális enciklopédiájában a rengeteg kultúrtörténeti utalás befogadása vezet győzelemhez, vagyis magához Halliday-hez, a modern mítoszok apukájához. Mark Rylance itteni feltalálókaraktere azonban csak falvédőbölcsességeket biflázó digitális varázsló – jobb alternatívának bizonyul helyette a Stranger Things első évadának újrázása, netán a Jeff Nichols-féle lecsupaszított, átlagemberekre koncentráló, inkább a ’70-es éveket előnyben részesítő Éjféli látomásának többedik átnyálazása.

Spielberg átirata maximum akkor kap erőre, amikor a látszat-valóság ellentétről beszél (hogy aztán a fináléban könnyzacskóingerlésre cserélje azt), romhalmazokban élő páriák vagyonvesztéséről, hulladékokba zülléséről mond valamit, vagy éppen például egy ironikus, de találó Japán-epizóddal villantsa meg az emberi voltukat a komputer-csalásokért hátrahagyó szerencsétlenek élhetetlenségét. Egyébként marad a fordulatok esztelen halmozása, a direktor rossz szokásaként véget érni nem akaró történetszövés és a talmi Szent Grállá avanzsáló Aranytojás, amely tulajdonképpen az egész film ideológiájának sajnálatos metaforája: keressük, összevissza törjük érte magunkat, ám amikor a kezünkben tartjuk, elmarad a katarzis. Pontosan úgy, mint a Ready Player One 140 perces tétnélkülisége után: Spielbergtől már tényleg csak a kaland délibábjára futja.

ready-player-one

Ready Player One
amerikai sci-fi akciófilm, 140 perc, 2018
rendezte: Steven Spielberg
írta: Zak PennErnest Cline
operatőr: Janusz Kaminski
vágó: Michael Kahn
zene: Alan Silvestri
producer: Donald De Line, Dan Farah, Steven Spielberg
szereplők: Tye Sheridan, Simon Pegg, T.J. Miller, Mark Rylance, Olivia Cooke, Hannah John-Kamen, Ben Mendelsohn
forgalmazó: InterCom
bemutató dátuma: 2018. március 29.

Szabó Ádám
Forrás: filmkultura.hu

2018.04.18