Lady Bird – akit Christine-nek hívnak, de egy napon átkereszteli magát Madár kisasszonyra, mert ki akar már repülni a családi fészekből, és elhagyni a kisvárosi Sacramentót – minden tekintetben átlagos lány, de épp ezért mélységesen átélhetőek a problémái. Leginkább az anyjához fűződő viszonya, akivel intenzív szélsőségeket jár be a kapcsolata: képesek egyik pillanatról a másikra átfordítani egy megható, intim élményt egy szurkálós veszekedésbe, amire Lady Bird csak azzal tud pontot tenni, hogy kiugrik a gyorsan haladó autóból. Greta Gerwig ismeri azokat a mondatokat, amiket nem szabad kimondani, mert utána egy életen keresztül ott lebegnek a fejünk fölött, mégis kiszaladnak egy felhevült pillanatban, és úgy is tudja ezeket megírni, hogy azok fájjanak, mégis csípősek legyenek és szatirikusak. Ilyen az anyját és lányát összefűző kapocs is: eltéphetetlen, de sebekkel teli, és miközben erős és makacs személyiségükkel folyamatosan hatnak egymásra (és a másik idegeire), rendre hiányoznak egymás életéből.

A Lady Bird úgy mesél a tinédzserek életéről, ahogy leginkább érdemes, és szeretetteljes iróniával mosolyodik el azon, amikor az ember már idősebb fejjel megérti, milyen kegyetlen is volt fiatalon a szüleivel. A címszerepet játszó Saoirse Ronan esetlen magabiztossággal mutatja fel, hogy milyen, amikor az ember még nem igazán szerelmes, csak az akar lenni, amikor az önbizalom a tapasztalatlanságból és a fiatalos világhódításból fakad, a veszekedéseket pedig nem annyira a véleménykülönbségek, mint a tüdőt szétfeszítő angst hajtja. Gerwig pedig a színésznője alá pakolja azokat a frappáns, pólóra is nyomtatható találó megjegyzéseket, amikkel ezt az érzékenyen felrajzolt kamaszportrét igazán emlékezetessé lehet tenni. Kamasznak lenni azt jelenti, hogy még nem tudsz mindent, de már mindent érzel, mondta Spike Jonze a Lady Birdről, aki azt látta meg tűpontosan, hogy a típusfigurák és a sablontörténet mögött Gerwig valódi érzelmeket ragadott meg, azt az érzékenységet festette a vászonra, amikor a tinédzser már felnőttnek hiszi magát, és ki akar szakadni a kötelékeiből, de csak később látja meg pontosan, mit is jelentettek számára ezek a kötelékek.

A Lady Bird nemcsak egy szomorúan szép anya-lánya dráma és mosolyogtató felnövéstörténet, hanem szerelmeslevél is Sacramentóhoz, a kisvároshoz, ahol egyébként Gerwig is felnőtt (és katolikus iskolába járt, színjátszó kör iránt érdeklődött, meg keleti parti művészsuliba vágyódott, de ettől még maximum féléletrajzi film a Lady Bird: inkább a hangulata egyezik Gerwig kamaszkorával, mint a történései). „Hatalmas szeretettel és törődéssel írsz Sacramentóról” – mondja a dolgozatát olvasgatva a főapáca, és amikor Lady Bird tiltakozik, hogy ő csak odafigyel a részletekre, arra is van egy Simone Veiltől kölcsönzött válasza: „Nem gondolod, hogy a kettő ugyanaz? A szeretet és a törődés?”

Gerwig is ugyanezzel a részletező mesélőkedvvel eleveníti fel sacramentói élményeit, hogy mennyire elvágyódott a kisvárosból, és milyen volt rájönni, hogy a szülei mellett a szülővárosa is mélyen meghatározta a személyiségét. Címszereplője egy keményen átpiált és detoxban végződő éjszaka után másnaposan, elveszve kóvályog az új városban, ahol már egyetemre jár, és egy katolikus templomban talál nyugalomra. Nem volt és nem is lett vallásos, de Christine-nek ez a környezet az otthonos, mert ebben nőtt fel, és valójában sokkal többet jelent neki, mint gondolta: az apáca is, aki jó humorral és megértéssel egyengette az életét, de nem erőltette rá a vallásosságot, és a szülőkhöz, de főként a nehéz természetű anyához fűződő viszonya is, aki két műszakban robotolt kórházi nővérként, hogy az apa kirúgása után is legyen pénz, ha menő egyetemre nem is, de legalább a helyi agrársulira, ahová Lady Bird egyáltalán nem akar menni, mert mint minden fiatal, valami másra, valami többre vágyik.

Gerwignél a családi súrlódások mögött pénzügyi gondok lapulnak, és a gondolat, hogy az elszegényedő amerikai középosztály már nem tudja biztosítani a jobb életet a gyermekei számára. A történet 2002-ben, hónapokkal a szeptember 11-ei terrortámadás után játszódik, de Gerwig szándéka szerint legalább annyira szól a máról, hiszen a nemzeti trauma (bizonyára Donald Trump megválasztása) utáni ocsúdás határozza meg a légkörét, és persze a gazdasági nehézségek, amelyek hatását a 2009-es világválság után sokáig érezhették az emberek. Gerwig a középosztály szorongását fogalmazza meg, ami nem nevezheti magát fellengzősség nélkül szegénynek, de akiket az osztálykülönbségek folyamatosan emlékeztetnek arra, hogy nem gazdagok és soha nem is lesznek azok, mert mindig a biztos megélhetés peremén táncolnak. Be tudnak vásárolni, de az őket érdeklő újságot már nem vehetik meg, egyetemre tudják küldeni a lányukat, de csak egy helyi, közepes színvonalúra, és fontos, mit gondolnak Lady Birdről a gazdag osztálytársai, mert ettől is függhet, hogy az apja kap-e az ő apjuktól egy jól fizető munkát.

Ezek a témák visszaköszöntek már Gerwig korábbi forgatókönyveiben is, amiket élettársával, Noah Baumbachhal jegyzett, a Frances Hában és az Amerikai álomlányban – olyannyira, hogy talán nem túlzás nem hivatalos trilógiaként tekinteni erre a három filmre, amik stílusát legalább annyira tulajdoníthatjuk Gerwignek is, aki a Lady Birdöt egyedül írta és rendezte, mint Baumbachnak, aki A tintahal és a bálna óta az amerikai függetlenfilm meghatározó egyéniségének számít. Új filmjeik, Baumbach Meyerowitz Stories-a és Gerwig Lady Birdje alapján úgy tűnik, Gerwig viszi tovább a Frances Hában kifejlesztett stílust, amelyben olyan rövid életképeket fűznek egymás után, hogy az egész film egy hosszú montázsnak tűnik. Nem nyújtják el a jeleneteket, inkább lefejtenek róluk minden sallangot, sokszor csak hangulatokat közölnek, a párbeszédeket egy-egy emlékezetes odamondásra hegyezik ki.

De elsősorban a történetük rendezi trilógiába a filmeket, amik a felnőtté válás egy-egy állomásáról mesélnek, mégpedig fordított kronológiai sorrendben: a Frances Ha (2012) az egyetemet már elvégzett, de az életbe még be nem illeszkedett, a tánctársulatban örök gyakornokként dolgozó Francesról, az Amerikai álomlány (2015) az egyetemen helyét kereső, és társat csak a Gerwig által játszott, soha fel nem növő harmincasban találó Tracy-ről, a Lady Bird pedig a gimnáziumát éppen befejező, a kamaszkorát lezáró és a gyökereit, a származását, a világban betöltött helyét végre elfogadó nagykamaszról.

Külsőre markánsan különböznek, a Frances Ha például fekete-fehér, újhullámos lendületű dramedy, az Amerikai álomlány pulzáló szintetizátorzenére vágott, pörgős vígjáték, a Lady Bird pedig melankolikusan mosolygó, szellemes, de megható coming of age sztori, de rengeteg motívum köti össze őket. Gerwig szereti futással kifejezni a kamasz- és a felnőtt- közti tranzitlétben megrekedt fiatalok nyughatatlanságát, szeleburdi boldogságkeresését, ami főként a Frances Hában nyilvánvaló, amit a táncoslány szinte végigrohan, és még Leos Carax Rossz vér felé is becsempész egy főhajtást David Bowie Modern Love-jával, de kicsit másképp megjelenik a Lady Birdben is, amikor Christine hirtelen kiveti magát az anyja kocsijából.

Gerwignek jó érzéke van a burleszkhez és ahhoz, hogy a megfelelő helyre építsen be egy jó kis hasra esést, de egyébként is érzékeny író, akinek a klaviatúrájából valahogy mindig keserédes történetek csúsznak ki, amik a felnövésnek, az elengedésnek és az elfogadásnak a fájdalmát és a szépségét is ugyanolyan magas érzelmi intelligenciával ragadják meg.

Filmjei általában kompromisszumra futnak ki, a Frances Hában például a titkárnői állást kell elvállalni a társulatnál, ahová a főszereplő táncosként nem tudja bedolgozni magát. Viszont ingyen használhatja a stúdiót, és így lehetőséget kap arra, hogy valóra váltsa egy régi álmát, és koreografálhasson – a zárlatban meg is születik első, önálló darabja. Lady Birdnek a Yale helyett egy átlagosabb egyetemmel kell beérnie, de mégis egy művésziskolára járhat, és fel kell dolgoznia, milyen fontos szerepet játszik életében az anyja és a kisvárosa; az Amerikai álomlányban pedig Gerwig karakterének az étteremalapításról szóló álmait kell feladnia.

Az is közös a hőseiben, hogy mind egy kicsit különc, a művészet iránt érdeklődő figurák, akik viszont a gazdag barátaik életét irigylik, de rájönnek, hogy az ő útjuk másfelé vezet (az Amerikai álomlányban Gerwig figurája hozzámehetett volna a jómódú brókerhez, de hagyta elúszni a lehetőséget, mert tudat alatt tisztában van vele, hogy az örökmozgó, reflektorfénybe kívánkozó természetével nem tudna kiteljesedni nagypolgári trófeafeleségként).

Rokonítja a filmeket az is, hogy az érzelmi motorjukat nem egy szerelem fűti – bár mindig felbukkan bennük valamilyen románc, általában egy elszalasztott, meg nem élt vagy elbaltázott szerelem, mint a Lady Birdben –, hanem két nő kapcsolata, amiket Gerwig viszont a szerelmesfilmek dramaturgiával ír meg. Elmondása szerint a Lady Birdöt egy anya és lánya közti „love story-nak” szánta, egy se veled, se nélküled kapcsolat kibontásának, míg a Frances Hában a lánybarátság, az Amerikai álomlányban pedig a féltestvéri viszony kerül terítékre. Viccesen, drámaian és autentikusan – ahogy azt Gerwigtől megszokhattuk.

Attól a Gerwigtől, aki színészként szerzett nevet magának, először a mumblecore filmekben, majd a nívós független filmesek körében (játszott Woody Allennél, Rebecca Millernél és Noah Baumbachnál), de most már érdemes lesz íróként és rendezőként is számon tartani. Még akkor is, ha a Lady Bird vizuálisan nem tartogat eredeti megfejtéseket.

Talán nem véletlen, hogy a még mindig fejlődő és a befutás nehézségeivel újabb és újabb területeken szembesülő Gerwig filmjeiben olyan fontos szerepet kap a névadás. Christine Lady Birdnek hívatja magát, mert úgy érzi, elvágyódó és különc természetéhez ez passzol jobban. Az Amerikai álomlány valójában Gerwig karakterének elképzelt szuperhős-alteregójának a neve, azé, aki akar, de sosem tud lenni, mert elérhetetlen ideált fogalmaz meg vele. A Frances Ha pedig egy félbevágott név: a film végén, amikor az addig albérletből albérletbe költöző lány végre állandó lakáshoz jut, és kiírja a nevét a postaládára, természetes, hogy az nem fér ki teljesen: Frances Halliday helyett Frances Ha díszeleg rajta. „Elnézést, én még nem vagyok teljes ember” – mondja a pultosnak, amikor a gép elutasítja a bankkártyáját. Ha még nem is teljes ember, de az odavezető út egyharmadát már megtette – sugallja a film szomorkás szépséggel a lassan révbe 28 évesről. Ugyanez igaz a 34-et taposó Gerwigre is: színésznőkként már beérett, és úgy tűnik, lassan íróként és talán rendezőként is be fog.

Lady Bird
rendező: Greta Gerwig
forgatókönyv: Greta Gerwig
operatőr: Sam Levy
vágó: Nick Houy
zene: Jon Brion
producer: Eli Bush, Scott Rudin
szereplők: Saoirse Ronan, Laurie Metcalf, Tracy Letts, Odeya Rush, Timothée Chalamet, Lucas Hedges, Kathryn Newton, Beanie Feldstein, Jordan Rodrigues
forgalmazó: UIP-Duna Film
bemutató dátuma: 2018. március 1.

Soós Tamás
Forrás: filmkultura.hu