Szeged költője csöndes, visszahúzódó, ugyanakkor tántoríthatatlanul ember volt. Félszegsége és pesszimizmusa megnehezítette kapcsolatait, boldogtalan volt a szerelemben. Papnak készült, de szabad szelleme és haladó világnézete letérítette az egyházi pályáról. Ugyanakkor költészetében igyekezett összebékíteni a hazulról hozott áhítatos hitet és a világ megértéséből fakadó nézeteit.

Gyenge testű, félénk kisfiú volt, ifjúsága olvasással, ábrándozással telt. Lelke mélyén dédelgetett eszményeit felnőttként is őrizte, lírája ezekből táplálkozott. Huszonkét évesen e sorokkal adott számot a benne rejlő gazdag reményekről:

Himnusz az emberhez (részlet)

... Tudjátok-e, hogy mi az ember?
A por s a végtelen fia,
Istent teremtő földi szellem,
Kemény pöröly vasvégzet ellen,
Ezer fönséges küzdelemben
Viaskodó harmónia!

…

Ember! Hittel hiszek tebenned,
Ember! Forrón szeretlek én.
Te nyomorúságos, hatalmas,
Te végzetes, te forradalmas,
Te halálban is diadalmas
Utód az Isten örökén!

(1905)

Legszebb álmai a szenvedés forrásává váltak, amikor a realitással összevetve oly távolinak találta őket. Versei mégis arról tanúskodnak, hogy ihletett pillanatokban felülemelkedett a fájdalmas realitáson, és ebből a perspektívából minden más értelmet nyert.

Még Nagyváradon találkozott az életre szóló reménytelen szerelemmel. Anna igazán nem az a nő volt, aki méltó lett volna a költő magasztos szerelmére. Ismeretségük nem is volt tartós, de mégis ő maradt Juhász Gyula számára a szerelem jelképe.

Anna örök

Az évek jöttek, mentek, elmaradtál
Emlékeimből lassan, elfakult
Arcképed a szívemben, elmosódott
A vállaidnak íve, elsuhant
A hangod és én nem mentem utánad
Az élet egyre mélyebb erdejében.
Ma már nyugodtan ejtem a neved ki,
Ma már nem reszketek tekintetedre,
Ma már tudom, hogy egy voltál a sokból,
Hogy ifjúság bolondság, ó de mégis
Ne hidd szívem, hogy ez hiába volt
És hogy egészen elmúlt, ó ne hidd!
Mert benne élsz te minden félrecsúszott
Nyakkendőmben és elvétett szavamban
És minden eltévesztett köszönésben
És minden összetépett levelemben
És egész elhibázott életemben
Élsz és uralkodol örökkön, Amen

(1926)

Belső küzdelmeiben egyre inkább felülkerekedett a borúlátás és reménytelenség. „A magyar bánat és az emberi részvét költője vagyok” – írta magáról. Gyakran úgy érezte, hogy magára maradt ideáival. Többször kísérelt meg öngyilkosságot, és végül 1937-ben önkezével vetett véget életének. A tragikus sorsú költő mélyen hitt a szépségben és a művészetben, amely az elveszett édent jelentette számára.

Halálának emlékéül 1937-ben Karinthy Frigyes így írt a Nyugatban: „Ez az arc egy őrültnek, vagy egy középkori szentnek az arca volt, úgy, ahogy a múlt század lélektana azonosította a kettőt. Könnyű volna leszögezni, egyszerűen, hogy nem véletlenül töltött annyi időt elmegyógyintézetekben. Hátha még hozzátesszük, hogy többnyire tulajdon akaratából. És mégis, mindezzel a tünettel szemben makacsul ragaszkodtam hozzá, egy életen át, s főként vele szemben, hogy nem volt őrült. Hogy éppen úgy szerepet játszott, tudtán kívül, mint ahogy verseinkben ábrázolunk és idomítunk csodálatos hősöket és vértanúkat. Eljátszotta a verseit. Mindig éreztem ezt, szerettem volna letépni róla a csontjára forrott álarcot, nem az „igazság” kedvéért, hanem hogy megszabadítsam önmagától, ahogy kínlódik a lárva alatt. Sok öngyilkossága egyikét revolverrel követte el, ott találtam a Rókus hírhedt hatos szobájában, jégtömlővel a szivén. Mikor meglátott, lehunyta a szemét és szóról-szóra ezt mondta, megfelelő hangon: „Itt fekszem, az élet fáradt katonája”. Ráordítottam a haldoklóra: „Csirkefogó, ne komédiázz! Nem fogsz meghalni, – értetted? egy ilyen rossz verssor kedvéért, ezt már nem tűröm! találj ki jobbat, akkor beleegyezem”. Akkor gyorsan meg is gyógyult, de egy év múlva már a Schwarzerban volt.”

Juhász Gyula sorai a búskomorság és bezárkózás falai mögött az örök üzenetet rejtik, mely minden elhivatott írót jellemez, aki felelősséget érez az emberiség iránt. Szerelmes versei a magyar líra legszebb gyöngyszemei közé tartoznak. Nevét főiskola, gimnázium és utca őrzi, s több városban állítottak szobrot a tiszteletére.

Föltámadás után

Negyven napig még a földön maradt
És nézte az elmúló tájakat.

És mondta: Ez Jordán, ez Golgota.
Itt verejték volt és emitt csoda.

És nézte, hogy a játszó gyermekek
Homokba írnak nagy kereszteket.

És nézte, hogy a sírján csöndesen
Megnő a fű és borostyán terem.

Aztán megállt a Tábor tetején.
Oly könnyű volt a szíve, mint a fény.

Mint pelyhet, érezte az életet
És derűsen és némán mennybe ment.

(1914)

Összeállította: Szabados Éva

Forrás: Wikipédia, literatura.hu, cultura.hu, MEK

A kép a Wikimedia Commons szabad felhasználású gyűjteményéből származik, a szerzői jogtulajdonos a kép készítője. A felhasznált kép forráshelye a szerzői jogi feltételekkel és a szerző megnevezésével itt érhető el.