190

Megsemmisít ez a sci-fi?

Expedíció – filmkritika

expedicio-film

Az Ex Machina rendezőjének új filmje sok országban végül a Netflixen mutatkozott be, pedig látványra igazi moziban megnézősnek tűnik, de annyi biztos, hogy az Expedíció egy nagyon egyedi, néhol a Stalkert idéző, intellektuális sci-fi lett, aminek az íze szokatlan, de nem felejthető.

A Paramount visszalépett végül az Expedíció forgalmazásától, és csak az Egyesült Államokban, illetve Kínában vállalta a vetítést, így történt, hogy a film a Netflixen is kikötött. Az mondjuk valószínű, hogy így több ember fogja látni, és a forgalmazó félelme nem volt irreális, ugyanis túl intellektuálisnak és komplikáltnak találták a filmet. Ezzel egyből körvonalazódik is, hogy nem egy akciódús sci-fivel van dolgunk, hanem annál valami sokkal mélyebbel; legalábbis annak mélyebb, akinek van hozzá megfelelő minőségű filmes befogadóképessége. Bár Alex Garlandnak ez csak a második rendezése, elég jól definiálta magát már az Ex Machinával is. Alapvetően érdekli a sci-fi, de nem is ez a fő motívuma, ha kicsit belegondolunk, hanem sokkal inkább lélektanilag merít nagyot, vagy legalábbis próbálkozik, és elég jól csinálja. Ami ennél a filmjénél is szembetűnik, hogy megint rengeteg kérdéssel állunk szemben, mert a kérdések fontosak, válaszok azonban vagy nincsenek, vagy nem mindenkinél.

Egy Jeff VanderMeer könyvadaptációról beszélünk, de a regénynek előbb érződik a hatása, mintsem annak pontos vászonra vitele. Könnyen jut eszünkbe elsőre Tarkovszkij Stalkeres filozofálgatása, illetve Carpenter A dolog című filmje, amiben ugyanúgy egy fura lény felbukkanása okozott a csapat tagjai közötti bizalomvesztést. Valójában mégis egy elég egyéni filmmel van dolgunk, ami nem feltétlenül hoz újat vizuálisan vagy zeneileg, de simán képes a saját stílusát megteremteni, pláne, hogy értelmezésben szinte teljesen szabad kezet ad a nézőnek, és egyes jelenetek, amik egyszerre lenyűgözőek és kétségbeejtőek, tényleg képesek úgy motoszkálni még napokig az emberben, mint az idegen lények az emberi testben.

A főszereplő, Lena (Natalie Portman), akinek a férje (Oscar Isaac) egy évvel ezelőtt eltűnt egy titkos expedícióban. A férj váratlanul hazatér, de haldoklik, ami viszont még kétségbeejtőbb, az a viselkedése, amiben nincsenek válaszok. Lena hirtelen egy titkos bázison találja magát, ahol férjét próbálják menteni, őt pedig ráveszik, hogy vegyen részt egy expedícióban négy másik tudós nővel. Pontosan oda küldik őket, ahonnan eddig az egyetlen élve visszatérő ember a férje volt, egy nyálkás, szivárványos szappanbuborékkal körbevett zónába, ami egyre csak nő, és úgy látszik, előbb meghódítja a földet és végez mindenkivel, minthogy az emberiség választ kapna arra, hogy mi is ez. A zónát az öt nő felfedezőútján keresztül ismerjük meg, ami egyszerre lesz csodálatos és horrorisztikus. Látszólag alapvető fizikai szabályok dőlnek meg, de ami még fontosabb, hogy soha nem látott halk, de mégis erőteljes lelki megpróbáltatások zajlanak le a tagokban, akik igyekeznek válaszokat szerezni és kijuttatni a külvilágnak – már ha egyáltalán léteznek válaszok. Egyértelműen öngyilkos küldetésnek tűnik az út, de más lehetőség nincs.

Az Expedíció mégsem redukálódik egy eseményekben gazdag kutatócsoport felfedezőútjára, annál egy sokkal mesélősebb kaland lesz, ahol a karakterek lelke jelentősen nagyobb utat jár be. Végig feszegetik a határokat, majd a végén kapunk egy pszichedelikus jelenetet, egy olyan kiszámíthatatlan koreográfiával, amiről kezdetben fogalmunk sincs, hova vezet, de ahelyett, hogy hosszúra nyújtottnak éreznénk, végül mégis elkezdi bekebelezni és ámulatba ejteni a nézőt. Az a jelenet annyira bensőséges, és hiába tűnik egy megmagyarázhatatlan katyvasznak, ott kezdenek kialakulni az arra fogékony nézőkben az igazán személyre szabott válaszok.

Natalie Portman és Jennifer Jason Leigh a legkiemelkedőbbek a színészek közül, de legalább ekkora főszerep jut magának a szivárványos képződménynek is, ami természetesen egy jó nagy metafora lesz, viszont megengedi azt a luxust, hogy mi döntsük el, minek a metaforájával állunk szemben. A zónán belüli felfoghatatlan mutációk és az, hogy az egyes szereplők a benne történő dolgokkal szembenézni, illetve harcolni kívánnak, jelentheti valakinek például a rákot, egy legyőzhetetlen betegséget, de az sem áll távolabb a valóságtól, ha valaki a gyászra asszociál vagy egy tönkrement házasságra, amiben a felek a végén már máshogy néznek egymásra. Természetesen ugyanúgy benne van a pakliban, hogy az egész egyfajta önpusztításról szól, de arra is kínál új értelmezést, hiszen nem csak az a fajta önpusztítás létezik, ami szándékos, hanem egy olyan fajta is, ami ellen tehetetlenek vagyunk.

Az Expedíció nem semmisít meg minket, ahogy az angol cím azt sejteti (Annihilation), de az biztos, hogy egy nagyon fura filmet kaptunk, ami könnyen indít el gondolatokat. Nyilván egy csomóan fogják utálni, akik egyértelmű sci-fit vártak, de aki szereti az okosan komplex filmeket, az élvezni fogja.

Sz. Ági
Forrás: langologitarok.blog.hu

2018.03.30
87