338

Lírai húsvét 2.

Nagycsütörtök – az utolsó vacsora napja

husvet-nagycsutortok

A húsvét a kereszténység legnagyobb ünnepe, melyre minden évben a nagyhéten emlékezünk. Az ünnepkör megihlette költőinket is – cikksorozatunkban ezekből a költeményekből válogattunk, s virágvasárnaptól húsvét hétfőig tesszük közzé őket.

Nagycsütörtök az utolsó vacsora napja, amikor Jézus búcsút vett tanítványaitól az elfogatása és keresztre feszítése előtti estén. Innen eredeztetjük a szentáldozás és az úrvacsora liturgiáját, hiszen ekkor mondta Krisztus, hogy a kenyér az ő teste, a bor pedig az ő vére.

És vette a kenyeret, hálát adott, megtörte és e szavakkal adta nekik: Ez az én testem, amely tiérettetek adatik: ezt cselekedjétek az én emlékezetemre. Hasonlóképpen vette a poharat is, miután megvacsoráztak, és ezt mondta: E pohár az új szövetség az én vérem által, amely tiérettetek ontatik ki. De íme, annak a keze, aki elárul engem, az enyémmel együtt van az asztalon.” (Lukács 22:19-21)

Nagycsütörtök így jelenik meg a magyar költészetben:

Dsida Jenő: Nagycsütörtök

Nem volt csatlakozás. Hat óra késést
jeleztek és a fullatag sötétben
hat órát üldögéltem a kocsárdi
váróteremben, nagycsütörtökön.
Testem törött volt és nehéz a lelkem,
mint ki sötétben titkos útnak indult,
végzetes földön csillagok szavára,
sors elől szökve, mégis szembe sorssal
s finom ideggel érzi messziről
nyomán lopódzó ellenségeit.
Az ablakon túl mozdonyok zörögtek,
a sűrű füst, mint roppant denevérszárny,
legyintett arcul. Tompa borzalom
fogott el, mély állati félelem.
Körülnéztem: szerettem volna néhány
szót váltani jó, meghitt emberekkel,
de nyirkos éj volt és hideg sötét volt,
Péter aludt, János aludt, Jakab
aludt, Máté aludt és mind aludtak...
Kövér csöppek indultak homlokomról
s végigcsurogtak gyűrött arcomon.


Juhász Gyula: Az utolsó vacsora

János a Mester nagy szivén pihen,
E tiszta sziven, e csöndes sziven
pihen, de lelke a holnapra gondol,
S fiatal arca felhős lesz a gondtól.

Mély hallgatás virraszt az asztalon.
Az olajfák felől a fuvalom
Hűsen, szomorún a szobába téved,
Be fáj ma a szél, az éj és az élet!

Tamás révedve néz a mécsvilágra,
Péter zokog, és árvább, mint az árva,
Júdás se szól, csak apró szeme villan,
Remegve érzi: az ő órája itt van!

Csak egy nyugodt. Nagy, sötétkék szemében
Mély tengerek derűs békéje él benn.
Az ajka asztali áldást rebeg,
S megszegi az utolsó kenyeret!


Görgey Gábor: Egy vacsora anatómiája (részletek)

...kezébe vette

a kenyeret, e vértelen húst,

megtörte és mintha csontok
ropogtak volna benne, a kenyér
inai, rostjai, erei
szakadtak gyengéd szorításában,
ahogy megtörte,

tanítványainak adta, a tanácstalanul
várakozóknak, kik nagyétvágyúan
neki szerettek volna látni végre
az evésnek, de ma valahogy
minden más, valami lóg a levegőben,
ő is körülményesebb
a kelleténél
és az ünnepélyes, halk szavakba
belekorgó gyomornál
nincs kínosabb, márpedig ő
tanítványainak adta,

majd hálát mondott, nem azért, hogy
ezt is megúszta,
ép bőrrel kievickélt
- ellentétben másokkal, hi-hi - a kataklizmából
irháját ajnározó öröménekkel
a mindent elhárító és mindenható
Nagy Radarernyőért,
nem azért, hanem a csapásért,
mely közeledik, hálát mondott...

és így szólt:

Vegyétek, amíg venni lehet,
az alkalmat ne szalasszátok el,
ne várjatok, mert a kiürült tálban
összegyűlnek majd az elkésett kezek
és az ürességben összezsúfolódnak
nyüzsögve és csevegve,
mint egy követségi fogadáson,
ezért most vegyétek

és egyetek ebből, kialvatlan konyhalányok
átlényegült dagasztásából
kétségbeesett hajnalon,
a magasságba földerengő pékség
testmelegéből,
oldódjatok és egyetek ebből

mindnyájan, azaz valamennyien,
tehát mindenki, vagyishogy kivétel nélkül,
mármint ti mind,
akik vagytok és lesztek,
nincs megszorítás, numerus clausus,
nincs, nincs, igen: mindnyájan,

mert ez az én, nem tudom pontosan,
idegen anyag tulajdonképpen,
mégis enyém, hát meg kellett szoknom,
nem volt könnyű, de végül sikerült,
persze mostanra sikerült,
hogy meg kell válnom tőle
(ez mindig így van,
ennyit már megtanultam itt)
megválok tőle, mert ez az én

testem…

vegyétek

és igyatok ebből, itt most nehéz lesz
jóízűt húznotok a vacsorára,
nem alkalmas a pillanat, tudom,
le kell öblíteni azt a valamit,
mely ezúttal fekete tintahalként
csapkod a gyomrotokban,
ez nem a megtört kenyér,
ez valami régebbi étek ott,
mondom, igyatok ebből

mindnyájan, azaz valamennyien,
tehát mindenki, vagyishogy kivétel nélkül,
mármint ti mind,
akik vagytok és lesztek,
nincs megszorítás, numerus clausus,
nincs, nincs, igen: mindnyájan,

mert ez az én, tulajdonviszonyaimmal
mindig is zavarban voltam,
mert azt, hogy mi az enyém
és mi nem az,
átélni igazán nem tudtam soha,
számomra a teremtés
gazdagságában a legboldogítóbb
a kifosztottság tökélye,
de azért mondom, hogy mert ez az én

vérem kelyhe…

Ezt cselekedjétek, semmi mást,
no meg csak annyit, amennyi
belőle következik, csak ezt
cselekedjétek

az én emlékezetemre.


Nagy László: Pirosodik húsvét (részlet)

...Nagycsütörtök: átok,
szeget kalapáltok,
Isten ellen készülődtök
ácsok és kovácsok...

Összeállította: tmoni

A kép a Wikimedia Commons szabad felhasználású gyűjteményéből származik, a szerzői jogtulajdonos a kép készítője. A felhasznált kép forráshelye a szerzői jogi feltételekkel és a szerző megnevezésével itt található.

A Lírai húsvét korábbi cikkei:
Virágvasárnap – a nagyhét kezdete

2018.03.29
166