346

A rasszizmus, ha tovább él

Dee Rees: Mudbound – filmkritika

mudbound-film

A sors és az amerikai filmakadémia iróniája, hogy a tavalyi év egyik legfilmszerűtlenebb filmjéért jelöltek Oscarra először női operatőrt. Bár Roger Deakins jogos és megcsúszott aranyszobráért kampányoltak idén a legtöbben, a #metoo évében az igazi szenzációt az jelentette, hogy Rachel Morrison személyében végre női jelölt is került a legjobb operatőrök ötös listájára. Korántsem pozitív diszkriminációval, hanem nagyon is megérdemelten, amiért gyönyörűen szikár képekben keltette életre a negyvenes évek vidéki Amerikáját.

Olyan kompozíciókban, amelyek messzire kerülik a szépelgést, mégis elmondanak mindent arról, milyen gyötrelmes volt a földet művelő és a háborút a természettel meg egymással is vívó feketék és fehérek sorsa Mississippiben. Ha úgy tetszik, Morrisonnak sikerült közös nevezőre hoznia a sötétség hercege, Gordon Willis és a hollywoodi filmképet a realizmusba áttoló Haskell Wexler művészetét, és egyszerre láttatni költőien szépnek és megkapóan nyersnek az amerikai délvidéket.

A filmet író és rendező Dee Rees azonban nem végzett ilyen körültekintő munkát, és elkövette azokat a klasszikus hibákat, amiket egy ilyen nagyívű filmadaptációnál el lehet. Hosszú éveket és nagy családokat ölel fel a két és negyed órás narratíva, és a rendező meg is fojtja a karaktereket szerető ölelésében: annyira iparkodik önálló gondolatokat, motivációkat és tragédiákat adni minden egyes szereplőjének, hogy közben épp a drámájukat nyomja el, ráadásul szétforgácsolja a történet lendületét. A Mudbound a hétköznapokról mesél, de nem szerénykedik a melodrámai fordulatokkal: egy elfojtott testvér-rivalizálástól és tiltott románccal indítunk, amikor a szótlan, pragmatikus Henry McAllen (Jason Clarke) elveszi a 31 éves aggkisasszony Laurát (Carey Mulligan), aki viszont inkább Henry testvérével, a nőcsábász, irodalombarát Jamie McAllennel (Garrett Hedlund) ért szót. Innen pedig hamar eljutunk a rabszolgaságtól ugyan már megszabadult, de a rasszizmust még továbbéltető farmvilág farkastörvényéig, amikor egy farmon találja magát a McAllen család és a földet már évtizedek óta bérlő, de megvásárolni nem tudó fekete Jackson família.

mudbound-film

A Mudbound az ő párhuzamos családtörténetüket bontja ki, és megpróbál mindent belesűríteni a kicsit több mint két órába, amit a negyvenes évek Mississippijéről tudni érdemes. Leginkább arról, hogyan éltek tovább a rabszolgaság eltörlése után is a fehérek és feketék közti hatalmi viszonyok. A szalonrasszista nagypapa, aki egy autóba sem hajlandó ülni egy feketével, egy régi világ hírnöke, de a világképét a fiának is továbbadta. Henry már nem nyílt ellenszenvvel viseltet a feketék iránt, de elvárja a feltétlen tiszteletet, és azt is, hogy a világéletében szabad emberként élt család segítsen neki, amikor csak szüksége van rá. Csak a felesége érti meg, hogy ha kérnek a szomszédjaiktól valamit, az nem pusztán kérés, mert a feketék sorsa a fehér közösség jóindulatán nyugszik; az erőszakos túlkapások mindennaposak, és az íratlan szabályokat is betartatják – például arról, hogy egy afroamerikai nem léphet be egy boltba a bejárati ajtón keresztül. A kiszolgáltatottság, az alávetettség tovább él, de a két család egymásra utaltságából, a földművelés nehézségeiből és a természettel vívott harcukból szép lassan kicsírázik valamiféle szolidaritás – a nők között legalábbis.

A Mudbound, mint az Oscaron taroló A víz érintése, aktuálisan érzékeny húrokat penget, és az előítéletek öröklődésén túl mesél az erősödő nőkről, akiknek a szavát még egy jó házasságban is elnyomják, de a gyerekeikért vívott küzdelmük során kialakul köztük az empátia. A Mudboundban a sorscsapások törlik el az embereket megosztó társadalmi hierarchiát: Mississippiben a természet játékai, az esőzések, a szegénység, a keményen művelhető föld, a tengerentúlon pedig a háború, amely nem tesz különbséget fekete és fehér ember között. Sőt: a Jackson család fia még jobban is érzi magát a frontvonalon, mert Nyugat-Európában a szabadságot hozó katonaként ünneplik, otthon viszont csak a lenézett négerek élete várja.

mudbound-film

Dee Rees filmje akkor találja meg a ritmusát, amikor a két fiú, James és Rolan hazatér, és az átélt traumák és az alkohollal öblögetett poszt-traumatikus stressz hatására kialakul köztük a barátság. Az amerikai független film fiatal rendezősztárja, aki a Pariah című filmjével a Holdfény előzményét forgatta le a szexualitására ébredő fekete fiatalságról, az első egy órában csak gáncsolja filmjét azzal, hogy túlpakolja narrációval. Engedi, hogy minden karakter megossza velünk a gondolatait, a könyvből átemelt, szépen megírt elképzeléseket a déli életről és a feketék meg a nők sorsáról – ez pedig nem csupán irodalmiassá és mesterkéltté teszi a filmet, de a feszültséget is kiöli belőle. A Mudboundban ha a szereplők orvosért rohannak, hogy megmentsék a szamárköhögéstől szenvedő gyerekeket, nem a suspense éleződik ki, hogy odaérnek-e időben, és nem is az egy kocsiba kényszerült családfő és a fekete anyuka kapcsolatát mélyítik el, hanem az utóbbi gondolatait hallgatjuk az anyjáról, aki még a fehérek gyerekeit nevelte, ezért a sajátjait nem tudta. Bepillantást nyerünk ugyan a fekete családanya vívódásába, és ez társadalmi és családtörténeti árnyalatokkal színesíti a személyes dilemmát, hogy segítsen-e a szomszédoknak, de a lírai narráció megfosztja a jelenetet minden súlyától és feszültségétől. Kívül helyezkedünk az eseményeken, és a visszaemlékezésre, a belső monológra koncentrálunk, nem pedig a történésekre.

Dee Rees csak a film felétől hagyja el a belső narrációt, és ez végre lehetővé teszi számára, hogy kicsomagolja az addig túlbeszélt és rövidre vágott jelenetekből a drámát. Amit a hátralévő egy órában látunk, az ugyan semmit nem tesz hozzá a Dél rasszizmusáról, a katonák tragédiájáról vagy a földművelők küzdelmeiről festett képhez, de legalább magával ragadóan görgeti a történetet a tragikus végpontig. A finálé megható, az odáig vezető út pedig kellően nyomasztó és reményteli egyszerre, mert a rendező végre közel enged a szereplőihez. Hagyja, hogy időt töltsünk velük, hozzászokjunk a gesztusaikhoz, a természetükhöz, és átélhessük a vágyaikat, amit nem az amerikai álom hangzatos szlogenjeiből szőttek, csak abból az alapvető igényből, hogy legyen egy talpalatnyi föld, amit az ember a magáénak érezhet. És ekkor már kifizetődik a sokszálú cselekményszövés is, mert a Mudbound tökéletesen érzékelteti, hogy ez a föld valakinek valóban a megművelhető földet jelenti, másnak viszont a kultúrát, a könyveket és a belőlük kiolvasott empátiát, megint másnak pedig az odaát dúló háborút, mert ott végre valakinek érezheti magát.

Amit pedig nem tudnak közölni a túlírt monológok és a melodrámai fordulatok, azt elmondják Rachel Morrison kontrasztos képei: a végítéletként dörgő vihar, a balzsamos naplemente és a végeláthatatlan sár az ember uralma alá hajtott, de a szenvedése iránt közönyös természetről beszélnek, a fények pedig a feketék és fehérek korántsem fekete-fehér érzelmi életéről: egyik oldalon a gyertyával bevilágított faviskó aranysárga kuckómelegéről, a másikon pedig az elektromossággal felszerelt, biztonságos ház hideg fényei alatt kiüresedő érzelmekről. A Mudbound tehát vizuálisan kifejező, dramaturgiailag viszont kifejezetten filmszerűtlen film lett. Abban nincs vita, hogy jó helyre került az első női Oscar-jelölés, csak kár, hogy Morrison nem egy jobb filmért kapta.

A Mudbound elérhető a Netflixen.

mudbound-film

Mudbound
rendezte: Dee Rees
forgatókönyv: Virgil Williams, Dee Rees
fényképezte: Rachel Morrison
vágó: Mako Kamitsuna
zene: Tamar-Kali Brown
producer: Carl Effenson, Sally Jo Effenson, Cassian Elwes, Charles King, Christopher Lemole, Kim Roth, Tim Zajaros
szereplők: Garrett Hedlund, Carey Mulligan, Jonathan Banks, Jason Clarke, Jason Mitchell

Soós Tamás
Forrás: filmkultura.hu

2018.03.27