293

Megsárgult papírok

Steven Spielberg: A Pentagon titkai – filmkritika

a-pentagon-titkai-film

Noha A Pentagon titkai különösen fontos témát érint, ráadásul olyat, amely napjainkban óriási relevanciával bír, a közel 2 óra során jószerivel semmi nem szűrődik le ebből. Politikai thrillerként, okos, rétegzett műként szeretne bemutatkozni a film, mégis, minden csak metafora, a biztonságos jövőből zajló ájtatos tiszteletadás. Felszínen maradó, Oscar-konform könyvnyálazás, sosem részletkérdésekbe menő, árnyalatokkal kacérkodó dráma – az egykori hollywoodi csodagyerek fordított Jancsó Miklósként nem korunkról rajzol historikus parabolát, inkább a „régen minden jobb volt” csalfa mitológiájába feledkezve idealizál egy régmúlt időt, és úgy allegorizál.

Félelmetes nézni az új mozit. Süt az egészről a rutinba merevedettség, a kényelmes-konzervatív sémák ismétlése. Noha az 1971-ben, röviddel a Watergate-botrány előtt játszódó fabula bőr alá hatolóan kortárs problémákra is reflektálhatna, A Pentagon titkai csak egy pompás díszletek közé helyezett period piece, egy önmagát ragyogónak álcázó múzeumi antikvitás.

Laza trilógiát alkot ugyan az Alan J. Pakula-féle Az elnök embereivel és a Thomas McCarthy jegyezte, aranyszobor-nyertes Spotlighttal, méghozzá a sztorikat összekötő Ben Bradlee révén (akit itt Tom Hanks alakít), épp elődei lényegre törő perspektívája hiányzik belőle. Spielberg legfeljebb címszavakban tudja kivonatolni az új film legfőbb témáit. Újságíródrámára vágyik, amely a zsurnalisztika fontosságát tartja szem előtt, de közben valamiféle klasszicista, öreguras karakterfejlődési ívvel is zsonglőrködne, plusz szívesen bekukkantana a politikai színfalak mögé, hogy egy-két mini családi drámáról ne is beszéljünk. Ám határozott ambíciók beteljesítése helyett Spielberg csak egy helyben áll, és közben semmi nem történik, méretesre nő az unalom, a felmerülő kérdések csak mutatóban virítanak.

a-pentagon-titkai-film

Széteső darabot kapunk, bármiféle igazi alkotói szándék híján. Ilyen értelemben a hetvenes éveit taposó direktor a vénkorára ugyancsak bosszantóan konzervatív filmnyelvet biflázó Clint Eastwood társa, A Pentagon titkai leginkább a Sully önéletrajzi mozijának konfliktusmentes drámaiságával mutat rokonságot. Hiába dől ránk az egész The Washington Postos hóbelevanc rengeteg tollnoki tételmondattal a szólásszabadság közgondolkodást reformáló szerepéről, ha közben a kulcsfigurák papírmasékként, léttelen kivágatokként dörmögik a magukét. Üvölt a mozi a frissességért: míg Pakula ezt csaknem Antonioni idegenségére hajazó, geometriai-rideg díszletekben bonyolódó paranoiathrillerként, a megfélemlítés fojtogató légkörében emelte sokszoros hatványra, és alkalmazta a ’70-es évek nagyon is aktuális hangulatára, vagy épp McCarthy legalább szorgalmas diákként próbálta mímelni a nagy előd nyomasztó távolságtartását, addig az újabb átiratból kivész az összes azonosulási pont.

Tom Hanksről üvölt, csupán játssza Bradlee-t, a The Washington Post főszerkesztőjét. Manírok, unalomig ismert színészfogások mögé bújva túlozza el a vezéregyéniség rekedt hangját, szigorú, ámde jóságos alakja említés szintjén van jelen. Mesterséges karakter lépdel ide-oda: vele szemben a Pakula-thriller Jason Robardsa naturális gesztusokkal, „itt és most” állapotban leledző fontos háttérjátékosként maradt hiteles. Lecserélte a természetességet a görcsös komponáltság – ebben a filmben még az alakítások is rendkívül falsul hatnak, nem csoda, ha a drámaiság szele egy pillanatra sem érint senkit. Spielberg beéri Oscar-kedvenc sztárjai lélektelen csatasorba állításával, ráhúzza erre a saját hírnevét, majd a PR-gépezetre bízza a téma feldolgozását. Ugyanennek esik áldozatul Meryl Streep: Kay Graham lapkiadó viaskodik ugyan önmagával, ám erre csupán hosszabbnál hosszabb szájbarágós mondatok engednek következtetni. Liz Graham és a Spotlightot is papírra vető Josh Singer szkriptje ritkán bízik a nézőkben. Sejtetés, megmutatás helyett rendre a nyílt arcba tolás, a didaktikus vászonra fogalmazás győzedelmeskedik a játékidő alatt. Tehát ha Bradlee a The Washington Post véleményformáló jellegéről, hitelességéről fogalmaz meg gondolatokat, romantikus stílben, a karaktert jól kiemelve, pátoszban fürödve kell állást foglalnia, vagy ha Graham dilemmába kerül családi múltját és aktuális szerepét illetően, az őt játszó Streepnek kosztümös filmeket idéző hálószobabelsőben, könnyes szemmel, csukló hangon muszáj vállán cipelnie az egész világ fájdalmát.

a-pentagon-titkai-film

Nem is emlékeztet bennünket igazából semmi arra, hogy csak pár évtized telt el: a ’70-es évek amerikai filmgyártásának lázadó-demokrata felforgatása végleg az ’50-es évek díszes konformizmusára emlékeztető atmoszférára módosul. Uralkodói szemszöget látunk, mint a két évvel ezelőtti Jackie-ben, Spielberg sznobként sajnálja le az átlagembert, derogálónak tartja a mindennapokba való ereszkedést. Királyok és királynők vonulnak át mindenféle palotákon, a „nagyok” ügyei totálisan érdektelenek. Villanjon be néhány vágókép a Fehér Házról és a bent indulatosan telefonáló Nixonról, az elnök hazugságait, fenyegetéseinek rémét sosem érezni. Pedig ha valahol, itt Spielberg elemében lehetett volna. Rábökhetne a Nixon-Trump-analógiára, filozofálhatna a jobboldali-republikánus pózba dermedt, maszkulin erőfitogtatásba, intézményi korrupcióba fulladt régi és új rendszerek közjátékáról, a hímsoviniszta férfihatalom súlya alatt nyögő, tönkrement kisemberek passiójáról (melyet az igaz történet zászlaja alatt, ügyes fordulatként lépett meg a McCarthy-féle Spotlight, pláne a zárt ajtók mögött rettegőket szemlélő Az elnök emberei), Spielberg beéri az újságok szalagcímeinek enervált olvasásával. Jut ugyan energiája Graham és Bradlee finom screwballba illő nemi szerepeinek bemutatására, majd véd- és dacszövetségük kialakítására, egyébként csak levegőbe harsan John Williams melodramatikus zenéje a dramaturgiai fordulópontokon, Janusz Kaminskit pedig egy újabb történelmi korszak képeinek redundáns felmelegítésére kéri a rendező.

Konzervativizmus liberálisoknak: ilyen alapállást vesz fel A Pentagon titkai. Világos az alkotói szándék, érthető a változást sugallni akaró önéletrajziság, ám a téma, azaz a „Mi?” mellé nem társul a feldolgozás „Hogyan?”-ja. Jobban belegondolva, ennél még az ugyancsak fásult és közhelyes Kémek hídja is élvezhetőbb munka volt, ott legalább a hidegháborús spionthriller-narratíva csempészett némi izgalmat a szüzsébe. A mostani Spielberg-mutatvány azonban végig parkolópályán áll, még a „folytatást” lebegtető Watergate-betörészárlat mérsékelt izgalma sem rántja ki a filmet az érdektelenség posványából.

a-pentagon-titkai-film

A Pentagon titkai (The Post)
magyarul beszélő, amerikai krimi, 115 perc, 2017
rendező: Steven Spielberg
forgatókönyv: Liz Hannah, Josh Singer
operatőr: Janusz Kaminski
vágó: Sarah Broshar, Michael Kahn
zene: John Williams
producer: Amy Pascal, Steven Spielberg
szereplők: Meryl Streep, Tom Hanks, Alison Brie, Sarah Paulson, Bruce Greenwood, Jesse Plemons, Bradley Whitford, Matthew Rhys, Tracy Letts
forgalmazó: Freeman Film
bemutató dátuma: 2018. február 22.

Szabó Ádám
Forrás: filmkultura.hu

2018.03.07
73