666

Churchill még sosem volt ilyen vicces

Joe Wright: A legsötétebb óra – filmkritika

a-legsotetebb-ora

Másról sem szólnak a cikkek, mióta kijöttek az első előzetesek A legsötétebb órához, hogy az idei Oscar-szezonnak, legalábbis ami a legjobb férfiszínész kategóriát illeti, vége, a szobrot postázhatják Gary Oldmannek, aki a sors és az Akadémia egyik nagy igazságtalansága folytán még csak jelöléshez jutott, ahhoz is csupán egyszer, a Szabó, suszter, baka, kém hallgatag, hidegháborús kémfőnökeként.

Oldman részben magának (alkoholizmusával sok kollégáját elidegenítette magától, míg le nem szokott a kilencvenes évek közepén), részben a Hollywoodban uralkodó politikai klímának (először A manipulátorért tartották esélyesnek a díjra, de a filmet végül úgy vágták össze, hogy Oldman republikánus politikusa lett az antagonista), legnagyobbrészt viszont az Akadémia konzervatív ízlésének köszönhetően nem kapott még Oscart, hiszen azt a fajta intenzív túljátszást, amivel Oldman stílust teremtett, kevéssé szokták értékelni. Most viszont megvan az ideális szerep (egy sorsformáló történelmi személy), sztori (egy történelmi krízis, amelyben helyt kell állni) és a nagy átváltozás is, amit az Akadémia díjazni szokott. Ehhez persze kellett Kazuhiro Tsuji maszkmester makulátlan munkája, akit Oldman a nyugdíjból csábított vissza Hollywoodba (nélküle el sem vállalta volna a filmet), de még inkább Anthony McCarten forgatókönyve, amely lehetőséget adott Oldmannek, hogy a nagy angol politikusnak mindegyik oldalát eljátssza. A makacs Churchillt, aki jottányit sem enged a nézeteiből, a vicces értelmiségit, aki bárkit és bármit képes maró gúnyba pácolni, az alkoholista öregembert, aki túlköltekezésével pénzügyi csődbe vitte a családját, a politikáért minden mást, családot, apaságot hanyagoló férjet és nagypapát, akinek a szívét csak a munka meg a nemzet ügyei tudták meglágyítani, és az önmagában kételkedő államfőt, aki a nagy ellenszélben azért mégiscsak elbizonytalanodott a saját igazában.

a-legsotetebb-ora

Joe Wright, aki a Pánnal először próbálta ki magát a hollywoodi nagystúdiók igazolásában, és abszolválta egyben az első nagy kritikai és pénzügyi bukását (a meglepően érdektelen fantasy 100 millió dollárt veszített a Warner Bros. pénzéből), épp az önmagában megingó, de az igazát a pártja ellenállásán is keresztülvevő és a kételyét végső soron győzelemmé fejlesztő politikussal tudott azonosulni. Wright a mániás-depresszióst látta meg Churchillben, aki rosszkedvvel született, de erőteljesen és gyorsan mozgott, akár gondolkodni, akár cselekedni kellett, ez az intenzitás pedig tökéletesen passzol Gary Oldman színészetéhez – és az a huncutság is, amit Oldman és Wright elbújtat a politikus szemében.

A legsötétebb óra Churchill első 18 napját eleveníti fel háborús miniszterelnökként, a drámáját így értelemszerűen a háttérben – besötétített, nyomasztó földalatti bunkerekben és a parlament dohos folyosóin – zajló csatárazásokból, érdek- és véleményütközésekből fakasztja. Mégis, Wright rendezése az Oscar-szezon legszórakoztatóbb filmje, amelyből csak úgy árad a felszabadult humor. A film hajlandó viccet faragni a szimbólummá nemesült vezetőből (amikor rosszul mutatja a vele összenőtt V, azaz victory, azaz győzelem jelet), de a poénok többsége Churchill természetéből adódik, akinek mindenre és mindenkire van egy epés megjegyzése („Hívjátok ide azt a báránybőrbe bújt bárányt!”, „Az anyámat sokan szerették – az apám meg olyan volt, mint Isten: dolga volt máshol”). Wright nem óvakodik attól se, hogy úgy kezdje a filmjét, mint egy kabarét, amikor az ágyból kikelő Churchill köntöse szétnyílik a titkárnője előtt, és ezzel mindjárt megadja az alaphangot A legsötétebb órának, amely a nemzeti büszkeség minden pátoszos megnyilvánulása ellenére épp a humorával bűvöl el. Hiszen ezek a jól irányzott, a kedélyt a biztos vereség árnyékában is feljavító viccek bármiféle nagymonológnál hatásosabban kommunikálják Churchill nem túl cizellált, de szívhez szóló mondandóját, miszerint a legsötétebb órában is meg kell őrizni a hitet, a kitartást, ha győzni akarnak az angolok, mert az a nemzet, amelyik önként teszi le a fegyvert, később biztosan nem fog talpra állni – maximum az, amelyik fegyveres konfliktus során vesztette el a függetlenségét.

a-legsotetebb-ora

És meglepő módon – meglepő, mert sem Anthony előző forgatókönyve, a Stephen Hawking életét elregélő A mindenség elmélete, sem az HBO elismert vagy Brian Cox éppenséggel lehúzott Churchill-életrajzai nem vetítették előre – A legsötétebb órának a politikai konfliktusai is érdekes kérdéseket tartogatnak. Az alapfeltevés egyszerű: megpróbáljon-e a kétségtelenül szorult helyzetben lévő, valószínűleg a Dunkerque-hez beszorított haderejét elvesztő Churchill tárgyalni a németekkel a békéről – vagy ne. A „terroristákkal / nácikkal / Darth Vaderekkel nem tárgyalunk” hollywoodi közhelyén túllépve a film hajlandó megkérdőjelezni Churchill tekintélyét, akit az észérvekkel dacoló, irreálisan makacs politikusként léptet elénk. Hollywood hozzászoktatott már, hogy a remek intuícióval rendelkező, de a gyakorlatiasságot sem nélkülöző reálpolitikusoknak drukkoljunk (lásd a Lincolnt), A legsötétebb órában Churchill viszont azáltal vezeti sikerre az országát, hogy nem hallgat a logikára, a béketárgyalásokat előirányzó tanácsokra. Más filmben Churchill tökéletes antagonista lenne, aki csak a saját feje után hajlandó menni, amíg csúfosan be nem töri azt – itt viszont árnyalt hős válik belőle, aki krízismenedzsernek és szónoknak volt zseniális, hadvezérnek és politikusnak viszont nem feltétlenül. Jellemének azok a vonásai – sugallja a film –, amelyek korábban politikai és hadászati kudarcaihoz vezettek (hogy nem hallgatott a szakértőkre, és a hadiflottával támadta a német tengeralattjárókat, védtelenül hagyva a kereskedelmi flottát; hogy lelkifurdalás nélkül félretájékoztatta a népet a háború állásáról; hogy félreállította azokat, akik nem értettek vele egyet; hogy mindig a cselekvést választotta a tétlenség helyett), most győzelemre vitték a briteket. Miniszterelnökként előnyére tudta fordítani végletes makacsságát, és azt a vágyát, hogy közvetlenül a néppel tartsa a kapcsolatot, mert így tudta megemelni a nemzet hangulatát, inspirálni a civileket és katonákat egyaránt a kitartásra, mikor úgy tűnt, oly sok európai ország után Nagy-Britannia elbukja a II. világháborút. Churchill nem volt makulátlan hős, de jókor volt jó helyen – így válhatott sorsformáló személyiséggé.

a-legsotetebb-ora

Wright filmjének persze megvannak a maga buktatói, mert olyan nagy lendülettel akarja inspirálni és megemelni a néző lelkületét, hogy néha túlszalad a giccshatáron (például a komikusan induló, de pátoszba fulladó metrójelenetben), a pártbeli véleménykülönbség (tárgyaljunk vagy ne tárgyaljunk) a harmadik felvonásra önismétlővé válnak, és Churchill kapcsolatait (a feleségével, a titkárnőjével, a királyával) sem bontja ki kellő mélységben a forgatókönyv. De Wright rendezése feledtetni tudja ezeket a hibákat, és amikor leereszt egy kicsit, a stílus mindig felemeli a földről a történetet. A diszlexiás rendező, akinek az első nyelve a film, izgalmas képekre fordítja le Churchill dilemmáit: hosszú és kacskaringós fártokkal rajzol labirintust a kiláthatatlan helyzetben lévő miniszterelnök köré, amivel egyben a földalatti bunkerrendszert és a parlamenti folyosókat is feltérképezi. Ezek a kitartó kocsizások lenyűgöző ritmusérzékkel ruházzák fel a párbeszédes jeleneteket is, Wright ugyanis a beállítás-ellenbeállítás helyett is ehhez a megoldáshoz nyúl, ezzel növeli a feszültséget (húzza az időt a sima vágás helyett alkalmazott kocsizással), és ad lehetőséget a színészeknek arra, hogy tökéletesen időzített gesztusokkal, egy jól irányzott szemöldökfelhúzással vagy váratlan dühkitöréssel tegyék izgalmasabbá a verbális párharcukat. De jól állnak a II. világháborús drámának Wright egyéb kedvelt stíluselemei is, például hogy szeret szuperközeliket vágni a nagytotálokra, mert ezzel az éles plánváltással metaforikusan is érzékelteti a történelem súlyát, ami az emberekre nehezedik – másrészt az égbe való visszazoomolásokkal erősíti a kiszolgáltatottság, a fenyegetettség érzését, amit az elkerülhetetlennek tűnő német légicsapások gerjesztenek.

Wright vállalja – például a calais-i bombázások ábrázolásánál –, hogy kifejezetten populáris filmet, ha úgy tetszik, giccset rendez, de ezt sokkal ügyesebben csinálja a hollywoodi kollégáinál. Stílusával életet lehel még az átlagnéző számára érdektelennek tűnő politikai csatározásokba is, és mivel a humort a történelmi drámákban szokatlanul bőkezűen adagolja, egy pillanatig sem lehet unatkozni A legsötétebb órán. Elég csak összehasonlítani Spielberg agyondíjazott Lincolnjával: bár itt is, ott is a method acting magasiskoláját látjuk, korunk egyik legjobb színészének valóban díjérdemes átalakulását, Daniel Day-Lewis miniszterelnöke olyan, mint a washingtoni emlékmű megelevenedett szobra, akit hiába ruház fel a színész fanyar humorérzékkel és enyhe melankóliával, ha egyébként csak egy unalmas történelemórát kell elmesélnie. Oldmané ezzel szemben igazi jutalomjáték, olyan pazar – vicces, drámai és emlékezetes – szerep, amellyel sokkal inkább szórakoztatja, mintsem okítja a nézőket. A legsötétebb óra minden hibája ellenére is az Oscar-szezon egyik legszórakoztatóbb filmje – csak meg kell látni a pátosz mellett a humort, a giccs mögött a stílusérzéket.

a-legsotetebb-ora

A legsötétebb óra (Darkest Hour)
angol életrajzi dráma, 125 perc, 2017
rendezte: Joe Wright
írta: Anthony McCarten
operatőr: Bruno Delbonnel
vágó: Valerio Bonelli
zene: Dario Marianelli
producer: Tim Bevan, Lisa Bruce, Eric Fellner, Anthony McCarten, Douglas Urbanski
szereplők: Gary Oldman, Kristin Scott Thomas, Ben Mendelsohn, Lily James, Stephen Dillane, Ronald Pickup, Nicholas Jones
forgalmazó: UIP-Duna Film
bemutató dátuma: 2018. január 18.

Soós Tamás
Forrás: filmkultura.hu

2018.02.16