323

Őrjítő, hatalmas kaland

Deep Glaze-interjú

deep-glaze

A Deep Glaze az újgenerációs hazai gitárzenék egyik legkülönlegesebbike. Pressure című számuk, első albumuk címadó szerzeménye a BUSH-fesztivál dala lett. A Lángoló Gitárok a csapat két alaptagját, Dimitriszt és Yorgoszt kérdezte görög identitásról, brit hatásokról, magyar fejlődésről és persze világhírű mastering-hangmérnökükről.

Mennyire megy agyatokra a „különös” neveitekre való folyamatos rákérdezés, vagy hogy görög származásotok felől érdeklődnek?

Dimitrisz: Valóban szinte mindig rákérdeznek, erre nagyjából már számítunk is az esetek többségében. Szerencsére soha semmi negatív velejárója nem volt ennek, ugyanakkor szerencsésnek érezzük magunkat, hogy „különös”, vagy inkább csak „egzotikusabb” nevünk miatt nem kellett és szerintem nem is kell majd soha „művésznevet” kreálnunk, kitalálnunk, ami ugye egy viszonylag nehéz dolog minden művész, zenész számára. Szóval ezt megúsztuk.

Mennyire van igazi görög identitásotok?

Dimitrisz: Van egy bizonyos egészséges görögtudatunk, szerintem mindketten büszkék vagyunk szüleinkre, nagyszüleinkre, akik Magyarországra érkeztek az ötvenes évek elején. Továbbá hatalmas kincs már maga az az egyszerű tény is, hogy valaki születésétől fogva két kultúrából táplálkozhat és ebből építheti a személyiségét. Ugyanakkor ki szoktam hangsúlyozni azt is, hogy mi már Magyarországon nőttünk fel, itt jártunk iskolába, itt alakítgattuk életünket eddig is, nem mellesleg édesanyánk magyar származású, szóval ez egy ilyen 50-50 százalékos szituáció. Régen volt, hogy megjegyeztem erre a kérdésre, hogy minden jó magyar szokást megtartunk, a rosszak helyett pedig kölcsönzünk a jó görög szokásokból, és természetesen ugyanez fordítva is igaz!

Yorgosz: Engem egyáltalán nem zavar, ha erre emlékeztetnek. Sőt, jártam görög bulikba családdal kisebb koromban, nyomattam pár körtáncot is, Dimi is ott volt több alkalommal, meg nagyon sok családtagunk. Sőt, játszottunk egy ideig görög zenekarban régebben, jártunk egyszer-kétszer még fellépni is.

A buzuki – ami ugye emblematikus nemzeti hangszereteknek számít – is ezért került rá az albumra? Vagy csak fricskából?

Yorgosz: Én korábban is nagyon bele akartam csempészni valamelyik számba a buzukit, most bele is raktuk, úgyhogy elégedett vagyok. Elmondhatjuk most már azt is, hogy van görög hangszer a felvételeinken, szerintem ez király. Ami érdekes, hogy eléggé el van rejtve, mert ha jobban kihallható, akkor kicsit hajaz a szám egy country-dalra, és azt nyilván nem szerettük volna.

Dimitrisz: Amúgy igen, mondhatjuk úgy is, hogy némiképp fricskából is tettük mindezt, hisz egy időben mindenki nagyon várta a konkrét görög hatásokat az új dalainkba, és erre válaszolva tettük bele a Forever c. szám refrénjébe és végébe ezt a kis buzuki harmonizálást, eldugva a baloldali fülhallgatóba. Ugyanakkor persze az is igaz, hogy szerettünk volna mindig is valamit belerakni a zenénkbe a görög zenei kultúrából, ez viszont irdatlanul nehéz. A görög zeneiség annyira erőteljes hangokból, hangzásokból és skálákból épül, hogy szinte egy-egy motívum egy egész dalt tud más vizekre sodorni. És a folkos, keleties hangzás a durvább gitárok mellett sokszor nem a kívánt hatást hozta, és volt, hogy ízléstelenné vagy csak kellemetlenné tette. Ennek ellenére nem mondtunk le erről sem, azonban nagyon szépen meg kell találni a helyét, hogy mindez működhessen is.

Én azért jobban érzem a görögnél a „madchesteri” zenei identitást, hallom a Happy Mondays-t, az Inspiral Carpets-et, meg a Stone Roses-t is. A Black Velvetben is tapinthatóak például Ian Curtis énekhajlításai. Szóval akkor mi az igazi zenei hazátok?

Dimitrisz: Érdekes, hogy említetted a Happy Mondays-t, nem is ismertem őket a lemez készültekor, az igazat megvallva egy hónapja kezdtem el hallgatni, és iszonyatosan bejön. A Stone Roses-t mind ismertük, de azt is csak most kezdtem el komolyabban hallgatni, és tényleg zseniális. Az az érdekes, hogy még mindig nincs meg az igazi zenei hazánk, vagy ha lehet azt mondani, akkor az az összes zene lenne, és ez egyszerűen jó így. Mindent hallgatunk, keresünk, tanulunk, okulunk. Rengeteg elektronikus zenét hallgatunk mostanában, újat-régit. Változott és folyamatosan változik a felfogásunk a zenéről. Minden nap valami új feleszmélés, őrjítő, de hatalmas kaland. Nagyon szeretnénk még jobban megtalálni a „belső hangunkat”, és inkább „elemi” ihletéssel írnánk dalokat, mint iskolás módszerekkel.

Miért csak ketten maradtatok az eredeti formációból? Mindenkit elmartok egymás mellől?

Dimitrisz: Jaj, szó sincs róla, igyekszünk a lehető legdemokratikusabb módon működni. Az előző dobosunk, jó barátunk, Miller Dávid Angliában egy neves színiakadémiára nyert felvételt, így helyette Szőke Bence érkezett az akkor szintén friss basszerosunk, Szőke Zoli mellé. Majd kiegészítettük a zenekart régi barátunkkal, Móricz Baluval, és azóta is így operálunk, szerintem lassan két éve már.

Ketten vagytok a szerzők is?

Yorgosz: Általában ketten vagyunk a szerzők, nagyrészt innen indul el egy dal, de persze a többiek is szabadon ötletelhetnek és rakhatnak részeket a számokba, ettől lesz teljes egész az ügy.

Az album kizárólag analóg technikával, szalagra készült. Ezért meg a digitális utómunka hiánya miatt a dalok nagy részét elsőre fel kellett venni, ez nem volt para? Vagy pont szexi fless volt ez az „akkor és most” szitu?

Dimitrisz: Hát alapvetően benne volt tényleg a szexi fless, mindaddig, amíg el nem érkeztünk valami technikailag nehéz részhez, aztán akkor szenvedtünk egy sort. Plusz így több idő is volt felvenni a dalokat, hisz 95-100 százalékos take-et kell csinálni, míg sokszor a ProTools univerzumban elég egy 80 százalékos felvétel, amin csavarnak hármat, kivágnak, megtoldanak egy-két sávot, és már működik is. Persze, semmi bajom a Pro Tools-szal, atom jó, most csak a módszerről beszélek.

„Gitárszóló-NO!” – mostanában ez a jelszavatok, úgyhogy elég sűrű a lemezetek is ennek megfelelően. Csapatmunkának érzem, ahogy a sok együtténeklés is erre fókuszál.

Dimitrisz: Egyre inkább érik a gondolat, hogy a hangzásunkban miből akarunk többet, miből kevesebbet és miből valami teljesen mást. A jelen állás szerint a gitárok válláról kicsit levesszük a terhet, és a kreatív energiákat valamelyest más irányba tereljük majd. De ki tudja, lehet, hogy a következő album egy 30 perces gitárszóló lesz, ez a jó ebben. Zenészek vagyunk, azt csinálunk, amit akarunk.

A címadó Pressure-ben a punkhatásokat is érzem.

Yorgosz: Én nagyon szerettem volna egy olyan számot, ahol lehet durvulni kicsit, meg aztán elkezdtünk rövid, punkosabb feldolgozásokat vinni koncertekre is, és már eléggé érett egy ilyen szám, aztán gyorsan meg is írtuk a stúdióban.

Dimitrisz: Utolsó dal volt a felvétel során, még dalszöveg nélkül, úgyszólván kiforratlan részek halmaza. Kevés időnk volt hát, nagy nyomás alatt voltunk, de jót tett a dalnak ez a kicsit feszélyezett, stresszes légkör.

Dimitri, te kétlaki zenész vagy, a Fran Palermóban is gitározol. Ha megkérdezné valaki, hogy nagyon röviden világíts rá a két zenekar közti különbségre, mit mondanál?

Dimitrisz: Más hangulatú zene, más hangszerek, más hangszerelés. Szerintem sokban eltér a két zenekar által teremtett hangulat is, és más alapvetően mindkét zenekar attitűdje is. Azt gondolom, hogy kevés ponton fedi egymást a két projekt. A Fran Palermo sok szempontból a hagyományosabb, dallamosabb, nagyzenekaros szépségre törekszik.

Az albumotok masterelését Robin Schmidt készítette, akit 2012-re Grammy-re is jelöltek a munkájáért, és olyanokkal dolgozott együtt, mint a Placebo, a Black Keys, a Kooks vagy a 1975. Ez elég jól hangzik. Az jutott eszembe egyből, hogy ez elég jól mutat majd a portfoliótokban.

Dimitrisz: Robin Schmidt munkájára hangmérnökünk, Kovács Peti – aki a felvételért és a keverésért is felel – hívta fel a figyelmünket. És bejött az ötlete nagyon. Mindannyian elégedettek vagyunk a master minőségével. Ami rendkívül pozitív volt, az Robin végtelen precizitása, pár óra alatt csavarta meg a dalokat, és azon nyomban vissza is küldte őket, semmi cécó. És persze valamilyen szinten bizonyára jól is mutat a neve, ha esetleg külföld felé indul a zenekar, de elsősorban a munkái tetszettek nagyon. Végighallgattuk szerintem legalább 10-15 vagy tán 20 albumát is előtte.

Hogyan tovább? Láttalak benneteket a Gödörben pár hete, és sokkal érettebb volt a produkció, mint nyáron Bánkon például, szóval felmerül a kérdés: mi a folyamatos fejlődés záloga?

Yorgosz: Ez érdekes, mert a Gödörben úgy éreztük, hogy nem teljesítettünk annyira jól. Persze, élveztük, de egyértelműen fejlődni kell folyamatosan, ez talán most a legfontosabb.

Dimitrisz: A produkcióban résztvevők is egyre inkább megszokják, belakják a színpadot, ez azért sokat számít. Egyre inkább jut abból a magabiztosságból, amit csak koncertekkel, azokon elkövetett hibákkal, a fellépésekkel járó örömmel és persze a színpadi őrültséggel lehet megszerezni. Ettől függetlenül rengeteget kell még fejlődnünk minden téren, egyénenként és csapatként is. De állunk elébe.

A teljes Pressure-album:

Deep Glaze: I'M Your Stranger (Balcony TV):

Prieger Zs.
Forrás: langologitarok.blog.hu

2018.02.06
66