156

Micimackó mérge

Simon Curtis: Viszlát Christopher Robin – filmkritika

viszlat-christopher-robin01

Miért gyűlölte az igazi Róbert Gida Micimackót? Milyen árat kell fizetni egy irodalmi klasszikusért? A Viszlát Christopher Robin az irodalmi genezistörténetek cukormáza mögött súlyos drámát talál – még ha nem is tudja mindet felszínre bányászni úgy, hogy ne hatódna meg lépten-nyomon önmagától.

A Viszlát Christopher Robin azt meséli el, milyen körülmények között született meg a Micimackó, és ez az érdekes, fordulatos, egyszerre keserű és megható történet a legnagyobb erőssége. Hiába volt világszenzáció a megjelenése idején a könyv, hiába lett A.A. Milnéből és a Róbert Gidát inspiráló fiából, Christopher Robinból is világsztár, az angolokon kívül mára alighanem mindenki elfelejtette a sztorit. Aminek csak egy részét teszi ki maga az alkotási folyamat, ahogy az I. világháborút megjárt, utána pedig diagnosztizálatlan poszt-traumatikus stressz szindrómában szenvedő író leköltözteti a családját a sussexi erdő mellé, ahol előbb a felesége, majd a kisfiú dajkája hagyja magukra őket, ő pedig felengedve angol úriemberes merevségéből, végre közel kerül a gyerekéhez, és közös sétáik során hívják életre a Százholdas Pagony mesehőseit.

Simon Curtis rendező, akit az Egy hét Marilynnel és a Hölgy aranyban című filmek direktoraként ismerhetünk, a könyvírást egy hosszabbra nyújtott montázsban tudja le, hogy előtte is, utána is a filmen amúgy is megragadhatatlan írásnál érdekesebb dolgokkal töltse fel a játékidőt. Legfőképp azzal, hogyan hat a siker a család életére, és hogyan fizeti meg a kisfiú Micimackó megszületésének árát. A könyv elsöprő népszerűségének, na meg annak köszönhetően, hogy Milne a fia valódi nevét adta Róbert Gida, az angol eredetiben Christopher Robin karakterének, a kisfiúból az egyik legelső gyereksztár lett, aki nem tudott úgy fagyizóba, állatkertbe, vagy egyáltalán az utcára menni, hogy ne ismernék föl. Szabadidejében rajongói levelek ezreire kellett válaszolnia a dajkája felügyelete mellett, esténként pedig telefoninterjúkat adott az amerikai újságíróknak.

viszlat-christopher-robin02

A forgatókönyv a valóságon kicsit ferdítve, valóság és fikció összemosódásának konfliktusaként ragadja meg a kisfiú traumáját. A valódi Christopher Robin eleinte élvezte a hírnevet és a vele járó figyelmet, filmbeli mása viszont megretten tőle: nem érti, miért vették el tőle a gyűrött, öreg mackóját, miért hiszi mindenki azt a játékbocs gyenge minőségű másolatairól, hogy az az igazi, és különben is, miért azonosítják őt a könyvbeli kisfiúval? Curtis és Frank Cottrell Boyce forgatókönyvíró ügyesen játszik el a családi motívumokkal és névadási hagyománnyal (A.A.-t és C.R.-t is a beceneveiken, Blue-ként és Billy Moonként emlegetik maguk között, a Christopherről úgy érzi, mintha nem is ő lenne), hogy rávilágítsanak arra, hogyan határozzák meg a nevek a személyiségünket, és közben a kételyt is elültessék a nézőben és a kisfiúban egyaránt: vajon csak azért közeledett Christopherhez az apja, mert ihletet látott benne a következő könyvéhez? Vajon a köztük kirügyező apa-fiú kapocs is csak illúzió lett volna, fikció? Ha nem, akkor előtte, utána miért nem törődött vele?

Életrajzírói – és fia későbbi, önéletrajzi könyvei – szerint A.A. Milne nem volt apatípus, nehezen teremtett kapcsolatot fiával, talán ezért is írta meg a tökéletes gyermeket a Micimackóban. A film szerint Milne a háború okozta sokkot kezelte a fiával való játszadozásban, és élte újra a gyerekkor eufóriáját, barátságuk csak a gondoskodó nőfigurák hiányában tudott elmélyülni, egyébként a távolságtartó angol felsőosztálybeli nevelési minta az útját állta annak, hogy őszintén kifejezze érzelmeit, törődését. A Viszlát Christopher Robin ráadásul még szépít is a viszonyukon, aminek Milne felesége issza meg a levét, akit hiába játszik arisztokratának született flapperként Margot Robbie, nem csupán távolságtartó, hideg, de egyenesen érzelmileg analfabéta anyaként kegyetlenkedi végig a filmet. Szerencséjére a forgatókönyv olyan frappánsan fogalmazza meg a megalázó odaszúrásait, hogy azon akkor is mosolyra húzódik a szánk, ha közben mélységesen elítéljük őt érte.

viszlat-christopher-robin03

A Viszlát Christopher Robin-nak amúgy ez az egyetlen valóban merész húzása, hogy a fanyar szarkazmust, az ún. brit humort itt nem olyan mankóként adja a szereplők hóna alá, amivel felülemelkedhetnek az élet kellemetlenségein és borzalmain, hanem olyan maró gúnyként, amivel elidegenítik maguktól a többi embert, hogy még véletlenül se kelljen őszinte, fájdalmas emberi kapcsolatot kialakítani velük. Egyébként a rendező hűen követi az életrajzi filmek sablonjait, montázstechnikáját, de még a poszt-traumatikus stresszt is olyan eszközökkel villantja fel, ahogy a főiskolán tanítják: hirtelen, hangos robbanások, dezorientáló ugrálás az idősíkok között, szolidan torzító perspektívák, a zavarodott színész arcába tolt kamera.

Leghamarabb Marc Forster és Johnny Depp filmje ugorhat be párhuzamként: az Én, Pán Péter is hasonlóan negédes hangnemben elevenítette fel egy klasszikus megszületésének sztoriját, hogy egy kellemesen középvonalas, könnyfacsaró melodrámát sajtoljon ki belőle, ami nem éri el a felelevenített gyerekkönyv színvonalát, de érdekes adalékokkal szolgál a rajongók számára. Annyi csak a két film közt a különbség, hogy a Viszlát Christopher Robin borongósabb, gonoszabb, gúnyosabb mer lenni, és nemcsak az alkotás örömének, a fantázia gyógyító erejének állít emléktáblát, de azt is megmutatja, hogyan szipolyozza ki ihletért az életét, a környezetét a szerző, és hogyan keseredik bele később a sikerbe ő maga is, amikor beskatulyázzák, és a gyerekkönyv elhomályosítja komolyabbnak tartott munkáit.

És persze az is, hogy Simon Curtisnak az utóbbi idők legtehetségesebb és legtermészetesebb gyerekszínészét sikerült megtalálnia Dafke Keen (Farkas) és Brooklynn Prince (Floridai álom) mellé, aki még csak nem is színész: a forgatás előtt nem játszott semmiben (két nappal a casting előtt lépett be egy színjátszó körbe). Will Tilston nemcsak a tökéletesen cuki kisfiút adja veleszületett adottságainál, szimmetrikus gödröcskéinél, dús barna fürtjeinél és imádnivaló mosolyánál fogva, hanem azt a széles érzelmi skálát is játszi könnyedséggel zongorázza végig, amit a kis Christopher Robin bejár. A lánynak várt és lánynak öltöztetett gyerek, akit elhanyagolnak, és talán épp ezért sem mentes a dühkitörésektől, egyszerre sűríti magába az angyali ártatlanságot és az érzelmi elhanyagoltság traumáját, Tilston pedig a hátán cipeli végig a filmet. Pláne úgy, hogy a félrecastingolt Domnhall Gleeson nem tud feloldódni A.A. Milne szerepében, és merevsége, karót nyeltsége egydimenziós marad. Ha a Viszlát Christopher Robin-ra nem is fogunk emlékezni pár év múlva, Tilstonra nagyon is: még az is lehet, hogy a jövő egyik filmsztárját tisztelhetjük benne.

viszlat-christopher-robin04

Viszlát, Christopher Robin (Goodbye Christopher Robin)
magyarul beszélő, angol dráma, 107 perc, 2017
rendező: Simon Curtis
forgatókönyv: Frank Cottrell Boyce, Simon Vaughan
operatőr: Ben Smithard
vágó: Victoria Boydell
producer: Steve Christian, Damian Jones
szereplők: Margot Robbie, Domhnall Gleeson, Will Tilston, Alex Lawther, Kelly Macdonald, Phoebe Waller-Bridge, Stephen Campbell Moore
forgalmazó: ADS Service Kft.
bemutató dátuma: 2018. január 11.

Soós Tamás
Forrás: filmkultura.hu

2018.02.05
30