Miután 1848. december elején Bem az Erdély visszafoglalására rendelt honvédsereg parancsnoka lett, ezen a hadszíntéren magyar szempontból egyre kedvezőbben alakult a helyzet. A lengyel hadvezér rendkívül agresszív hadviselése készületlenül érte a császári hadvezetést, s az egymás után vereségeket szenvedett. Észak-Erdély januárra magyar kézre került, és a jelentős embertartalékot jelentő – korábban elszigetelten küzdő – Székelyfölddel is sikerült végre kapcsolatot létesíteni, miután január 13-án Bem bevonult Marosvásárhelyre. A császáriak erdélyi vezére, Puchner Antal – aki egyébként magyar volt – ekkor ellentámadásra szánta el magát, ám Szőkefalvánál január 17-én vereséget szenvedett, és rendezetlen visszafutással hagyta el a csatateret. Bem ekkor úgy érezte, a meglepetés erejével elfoglalhatja a császári haderő fő támaszpontját, Nagyszebent. Ám csapatainak koordinációja nem sikerült jól, egyes oszlopok lemaradtak, és a részekben támadó magyarokat az osztrák katonaság 21-én legyőzte. A honvédek Szelindekre vonultak vissza, ahol Puchner három irányból megrohanta őket. A támadást Bem minden ponton visszaverte, majd Vízaknára vonult vissza, amely jobban védhető pozíciót biztosított, hogy ott kivárja a Temesközből beérkező erősítéseket.

Vízakna kis bányaváros volt, amely a környező hegyekben lévő sótárnáknak köszönhette létezését és nevét. A település előtti meredélyen, mely tele volt mélyedésekkel és beszakadt sótárnákkal, a magyar gyalogság teljesen fedetten, azaz az ellenség ágyúitól védve foglalhatott állást, s Bem ágyúi is kiváló pozíciót vettek fel. Puchner február 4-én kétszeres túlerejével (s nem „tízannyi volt az ellen”: 8 ezer fő a 4 ezer ellen) megtámadta ezt az állást. A nyílt terepről a hegyek felé előretörő fehérkabátos osztrák gyalogság Bem ágyúinak tüzében sokat szenvedett, és bár négy órán át igyekezett megközelíteni a magyar állást, végül hátrálni voltak kénytelenek.

Sajnos Bem nem elégedett meg az elért sikerrel, szokásához híven támadásban gondolkodott. Amint hátrálni látta az osztrák csapatokat, ellentámadást vezényelt. Igen ám, de ezzel felfedte csapatainak csekély számát, s a nyílt terepen a császári túlerő egyszerűen elsöpörte a barnakabátos magyar zászlóaljakat. Egy osztrák gránátoszászlóalj egészen a magyar ágyúkig hatolt, amelyeknél Bem maga is ott tartózkodott. A parancsnok megsérült, és csaknem elfogta az ellenség. A honvédsereg teljesen szétesett, a 21 lövegből 15 osztrák kézre került, s ez a sors érte a sereg poggyászának nagyját is. Bem serege szinte megsemmisült, alig 1500 emberével csaknem kiszorult Erdély területéről, és pusztán a Piskinél sikerült megkapaszkodnia, ahol türelmetlenül várta az erősítést.

Bem elképesztő hazárdjátékos volt, s noha sokszor a legügyesebb hadvezérnek nevezik a szabadságharc idejéről, Görgeivel szemben, tisztességesen összevetve, mindenképpen alulmaradna. Gyakran túl nagy kockázatot vállalt, nem várta be csapatai egyesülését, és csak részekben vetette be azokat. Ennek volt köszönhető az is – mint ahogyan Vízaknánál is történt –, hogy a középszerű Puchner háromszor is megverte. Ugyanakkor kétségtelenül vállalkozó szellemű és merész katona volt, aki kiválóan használta ki tüzérségét, valamint ellenfelei hibáit, és joggal szerepel 1848-49 legkitűnőbb magyar parancsnokai között.

1890. július 3-án egészen elképesztő mementója, mondhatni visszhangja került elő a vízaknai ütközetnek, mikor öt, majd később még egy honvéd holttestét vetette fel a nagy esőzésektől feltörő bányavíz a vízaknai sóbánya Echo, azaz „Visszhang” nevű tárnájában. Közismert volt, hogy a csata után az elesett honvédek közül 300-at a bányák tárnáiba dobtak a győztes császáriak – pontosabban a velük lévő román lázadók –, és most ez bizonyosságot nyert. A holttesteket a nagy sótartalmú víz tartósította, világosan láthatóak voltak testükön a szuronytól, puska- és ágyúgolyótól szerzett sérülések, s egyet leszámítva hiányzott a fejük. Természetesen nagy szenzációt keltett az eset, némelyiket még le is fotografálták a korabeli újságírók. A hősi halottakat később katonai tiszteletadás mellett még élő egykori harcostársaik jelenlétében temették újra.

Horváth Gábor

Felhasznált irodalom: rubicon.hu, Magyarország hadtörténete I. Főszerk.: Lipati Ervin. Bp.: Zrínyi, 1984.

A kép a Wikimedia Commons szabad felhasználású gyűjteményéből származik, a szerzői jogtulajdonos a kép készítője. A felhasznált kép forráshelye a szerzői jogi feltételekkel és a szerző megnevezésével itt érhető el.