492

A halottat el kell temetni

Sergio Castellitto: Fortunata – filmkritika

fortunata-film01

A válófélben lévő fiatal anya kislányával való kapcsolatának segítségével felrajzolt portréja súlyos pszichológiai kérdéseket érint, de nem sikerül elég mélyre mennie. Lélektani mélyfúrás helyett így Sergio Castellitto Fortunatája inkább tűnik a szokásosnál komolyabb feel-good movie-nak.

A Margaret Mazzantini – Sergio Castellitto alkotó- és házaspár hatodik közös együttműködése (a feleség rendre a forgatókönyvet jegyzi, a férj pedig megrendezi a filmet) egy egyedülálló fiatal anyát mutat be, akinek bírósági utasításra pszichológushoz kell vinnie tíz év körüli kislányát, mivel a gyerek magatartászavarokkal reagál a válási procedúrára. Ez a téma önmagában is elég súlyos lenne, de Castellittóék nem elégszenek meg ennyivel.

A szülei ellenségeskedésétől szenvedő kislányén kívül fontos szerepet kap a műben a családon belüli erőszak és a nők bántalmazásának témája is, a jelenkori problémák mellett ráadásul Fortunata saját gyerekkori traumája is megjelenik, mindezt pedig a nő és a lánya pszichológusa között kialakuló szerelmi kapcsolat foglalja keretbe.

Ahogy látszik tehát, ez az anyag akár több filmre elegendő muníciót tartalmaz, és a sztori szintjén az alkotók ügyes kézzel bűvészkednek a történésekkel – a hiba a gondolati síkon van. A kislányát muszájból pszichológushoz cipelő, majd a férfihoz vonzódni kezdő anya lelkiismeret-furdalását igen plasztikusan jeleníti meg az a bájosan kifejező jelenet, amikor Fortunata maga készíti el a rajzos házi feladatot, mert nem elégedett a gyerek által produkált eredménnyel. Illetve később, már a két felnőtt kapcsolatának kibontakozásakor az a rész, mikor mintegy önbeteljesítő jóslatként valóra válik minden egyedülálló anya rémálma, és a kislánynak épp akkor esik baja, amikor ő szerelmével a legjobban érzi magát.

Lélektanilag szintén jól átgondolt az a momentum, amikor a kislány úgy véli, anyukája ellopta tőle a „doktor bácsiját”, ezért bosszúból kijelenti, hogy az apjához akar költözni. De a Fortunatában sajnos túl kevés az ilyen sokatmondó jelenet, és minden mély és beszédes képsorra jut öt olyan, ami a külsőségekről szól vagy egyszerűen túl felszínesen van megvalósítva. A főhősnő és a pszichológus közötti románc például a színészi játék miatt vérzik el, hiszen miközben a Fortunatát alakító Jasmine Trinca csodálatosan játszik, addig a férfit megformáló Stefano Accorsi bombasztikus és hiteltelen eszközökkel dolgozik, feleslegesen ripacskodva jeleníti meg a karaktert (szinte már bántóan hamis például az a jelenet, amelyben szerelmet vall Fortunatának).

fortunata-film02

De a címszereplő karaktere is elrajzolva jelenik meg, ami viszont nem a színésznő, hanem az alkotók hibája. Egyszerűen túl sok időt szánnak Fortunata mindennapjainak ábrázolására: ahogy robogóval munkába igyekszik, ahogy fodrászként kiszolgálja mindenféle kliensei mindenféle igényeit (például menyasszonyi kontyot készít egy pánikoló arának), ahogy testi-lelki jó barátjával, Chicanóval lazítanak egy nap végén, stb. Tény, hogy az ilyen semmitmondónak tűnő, hétköznapi jelenetekkel nagyon jól lehet atmoszférát teremteni, de a Fortunata esetében mindezzel a már említett komoly dolgok elől veszik el a terepet (és a figyelmet).

A főhősnőt ráadásul mindenáron szimpatikussá akarják tenni, így múltjával és jelenével küzdő, súlyosan traumatizált asszony helyett sokkal inkább temperamentumos, laza csajsziként tűnik fel. Az atmoszférateremtő, igazi olasz életérzést sugárzó képsorokkal együtt ez a hozzáállás a film sok pillanatában egyfajta fajsúlyosabb feel-good movie-t eredményez az eredetileg vállalt lélektani dráma helyett.

Pedig az utóbbira is történik egy nagyon komoly kísérlet a filmben, amivel már-már helyrebillen a mérleg. A szülő-gyerek kapcsolat már említett problémáin kívül megjelenik a gyermekek szülők iránti felelősségvállalásának kérdése is, méghozzá nem ott, ahol várnánk. Nem Fortunata kislányának, hanem élete egy korai pontján magának Fortunatának kellett ezzel szembesülnie. Az apjához fűződő sorsdöntő gyermekkori trauma pedig kap egy nagyon szép, szívbe markoló párhuzamot: a jó barát, Chicano idős, demens édesanyjáról kénytelen gondoskodni – és ahogy annak idején a gyermek Fortunata sem tudott megbirkózni a feladattal, úgy a sok tekintetben felnőtt kora ellenére még mindig gyereknek számító Chicano sem tud.

Chicano Hanna Schygulla által megformált édesanyjához, az egykori színésznőhöz kapcsolódik ezenkívül a film legösszetettebb szimbóluma is. A nő fontos fiatalkori szerepe volt Antigoné, és a megzavarodott, saját világába zárt asszony többször is idéz a Szophoklész-drámából. „A halottat el kell temetni” erkölcsi imperatívusza pedig a Fortunata gyerekkori traumáktól kísértett világában annak metaforájává válik, hogy az egészséges felnőttkor, az ép lélek kialakulásának alapvető feltétele a múltbeli gyötrelmektől való megszabadulás, azaz azok feldolgozása, s így „tisztességes eltemetése”.

A gyerekkori traumák nyílt sebként való továbbélése csak tragédiához vezethet, az alkotóknak azonban mindezt nem volt bátorságuk következetesen végigvinni, így a szóban forgó tragédiát a főhősnő helyett egy mellékfigurára projektálják. A fenti Antigoné-szimbolikával együtt mindez még mindig jól tudna működni, de a film elkapkodott-elkent befejezése sokat ront a végeredményen. „A kevesebb néha több” közhelye tökéletesen alkalmazható a Fortunata esetére: a több felsorakoztatott probléma helyett a készítőknek elég lett volna egyre koncentrálniuk, és azt mélységében végigvinniük. Akkor filmjük fajsúlyos lélektani dráma, főhősnőjük igazi drámai hősnő lett volna – így viszont a Fortunata csupán szimpatikus kísérlet, és hőse egy megragadó, de nem elég felejthetetlen figura maradt.

fortunata-film03

Fortunata
írta: Margaret Mazzantini
rendezte: Sergio Castellitto
fényképezte: Gian Filippo Corticelli
vágó: Chiara Vullo
producer: Viola Prestieri
szereplők: Jasmine Trinca, Stefano Accorsi, Alessandro Borghi, Edoardo Pesce, Nicole Centanni, Hanna Schygulla
gyártó cég: HT Film, Indigo Film
forgalmazza: Mozinet
bemutató dátuma: 2018. január 11.

Vajda Judit
Forrás: filmkultura.hu

2018.01.30