455

Libikóka

Tudósításunk Grecsó Krisztián és Hrutka Róbert zenés irodalmi estjéről

07

Egy rendkívül szórakoztató, mégis tartalmas élményben volt részük azoknak, akik részt vettek a Dr. Kovács Pál Könyvtár és Közösségi Tér Kisfaludy Károly Könyvtárban tartott zenés irodalmi esten, melyet Grecsó Krisztián író és Hrutka Róbert zenész adott elő Libikóka címmel a magyar kultúra hete rendezvénysorozat keretében.

Két szál akusztikus gitár, két nyilvánvalóan egy hullámhosszon lévő ember, jól megírt, jól előadott, humoros, de egyértelmű mondanivalóval bíró szövegek és minőségi, dallamos-alteros-rockos dalok. Ez volt a Libikóka. Hrutka zenélt, Grecsó pedig felolvasott egy-egy tárcanovellát az új kötetéből, a Harminc év napsütés: Csendes kalendáriumból.

Zene és irodalom, zene és irodalom, zene és irodalom… mint egy libikóka, ami közbe-közbe megáll középen, egyensúlyban. Ilyenkor együtt zenéltek: előadtak egy-egy Hrutka által megzenésített Grecsó-verset. Közben az író beszélt a meghallgatandó vagy már meghallgatott szövegekről és dalokról, megcsillantotta humorát és közvetlen stílusát, és az első perctől ráhangolódott a meglehetősen nagy létszámú közönségre, könnyedén megtalálta velük a közös hangot.

Felvezetésként Róbert Így legyen… című saját szerzeménye hangzott el, majd Krisztián olvasott fel egy részt a kötetből, mely rögtön meg is magyarázta ezt a furcsa címet.

...Amikor meghalt a nagyapám, anyám után én is végigolvastam az összes füzetet. Harminc év napsütése, átlaghőmérséklete, felhőátvonulása. Minden nap időjárása gondosan lejegyezve, rajzolt, dőlt betűkkel írva, milyen színű volt az ég. Olyan volt, mint egy gyönyörű, felemelő és végtelen mantra. Akárha egy csendes kalendáriumot találtam volna az életünkről, amelyben – nem kell az a hízott egó – mi nem vagyunk benne. Csak az eső szemerkél halkan, megáldva a Rozgonyi utcai kert minden titkát...

Ezután közösen adtak elő egy Grecsó-verset, majd a Kortárs című tárcanovella következett, mely a szerzőnek a kultúrával való első találkozásáról szólt, ill. az irodalom élő voltáról.

...Ott történt meg az első találkozás. Egy öreg, szakadt könyv, minden ajánló vagy fül nélkül, egy szürke, csúnya tömb, bizonyosan a távoli múlt egy még távolibb darabja, de unatkoztam, nem tudtam aludni, hát levettem, és megszólított. Valami Kányádi. Olvastam, és bizseregni kezdett a gyomromban a magyar mondat. Ez a Kányádi meg én egymásra találtunk… Alig néhány hónapra rá sétáltam Csongrád platános nagyutcáján, tavasz volt, sőt inkább kora nyár, a lombalagútból csak néhol kéklett a viharsarki ég, és én megláttam. Nem akartam hinni a szememnek. Először arra gondoltam, tévedés. Vagy talán emlékműsor. Megálltam, dobogott a szívem, elolvastam még egyszer. Nem, nem azt írják, hogy valamelyik magyar tanár, aki közepesen vagy jól szaval, elmond majd néhány verset. És nem is azt, hogy emlékeznek rá. Hanem, hogy ő a könyvheti vendég. Ezt nem értettem. Az íróság legfontosabb feltétele, hogy az illető halott legyen. Azután ismerik fel a valamijét, a tehetségét, géniuszát, ez fontos, csak miután meghal, akkor a nagyemberek vagy kik, ezt sem érteni tisztán, megsajnálják, és népszerű lesz, és akivel addig a kutya sem törődött, az egyszerre híres lesz, utcákat neveznek el róla. És különben is, ez az egész nem lehet. Én őt ismerem, olvasom, tudom kívülről a verseit, olyan nincs, hogy akit olvasok, az él, és ide jön...

A kitűnő Egyetlen egy című Hrutka-dal után az író által hitvesi lírának nevezett három költemény következett zenei aláfestéssel. Erről csak annyit, hogy nem véletlenül prózaíróként sikeres… Ezután ketten előadtak egy Grecsó által megzenésített Grecsó-verset (amikor készült, Róbert el volt foglalva a Kincsem filmzenéjével), majd egy igazi Hrutka-dal következett, első közös munkájuk, egy tiniknek írt darab, a Stop betétdala. A szegvári bál című novella után hangzott el a Meddő imák című kiváló szám és egy újabb énekelt vers. Ezt követte az Anyám első süteménye című történet, mely a szerző édesanyjának születésnapjára íródott.

...Anyám islere szűz volt. Pontosabban édesanyám volt korábban érintetlen a cukrászkodástól. Nagyon fiatalon szült, ezért főzni is az anyósától tanult, a cukrászkodás pedig érzékeny terület maradt. Egy gonosz, titokzatos fekete folt, a sütés bermudaháromszöge… az eredmény gyönyörű lett. Hatalmas, feketén izzó napkorong, a bolti isler duplája, olyan volt, mint egy óriási, feszített tükrű, ragyogóan fekete csoki-tó… Bolyongtak a szemgolyók, fel és le, körbe-körbe, keresték a helyüket. Azt sem tudtuk, hová nézzünk. Hogy most mi legyen. Hogy ez mi. Lenyeltem a falatot, még egyszer ránéztem a gyönyörű islerre, igen, isler, és olyan szép, mint a nap. Nem hittem a saját ízlelőbimbóimnak, ez a romlott fűrészpor íz rendszerhiba, dejavű, ennek a csokis csodának nem lehet olyan íze, mint az összefosott futóhomoknak...

Az est végén még három dalt játszottak-énekeltek el a nagymamáról, kitakarított szívről és Isten kabátjáról. És meg kellett állapítanom, hogy Grecsó Krisztián nemcsak jó író, hanem énekelni is tud kellemes bariton hangján, sőt még az irodalomnépszerűsítéshez is van érzéke. Nagyon jól volt felépítve az est, könnyedén teremtett jó hangulatot, pedig a közönség nagyon vegyes volt: fiatalok, középkorúak és idősek is szép számban képviseltették magukat. A zene és az irodalom aránya a legmegfelelőbb volt, és remekül lettek kiválasztva a szövegek: rövidek voltak, humorosak, és magukon viselték szerzőjük prózájának legjellegzetesebb vonásait, a már-már lírai személyességet, a már-már képi plasztikusságot és a gyökerekhez való ragaszkodást. Egy élmény volt!

tmoni
Fotók: Pozsgai Krisztina

2018.01.29
102