Egy nap azonban meglátja a tökéletes férfit, aki még talán anyukának is tetszene, és onnantól kezdve mindent megtesz, hogy kapcsolatba kerülhessen kiszemeltjével. Ebben viszont folyton megzavarja bosszantó új kollégája, Raymond, akit a kiszámíthatatlan események újra és újra az útjába sodornak. Az események felgyorsulnak Eleanor körül, aki harmincévesen kész végre szembenézni az addig mélyen magába temetett gyermekkorával.

A regényről decemberben azt írtuk, hogy címében és tartalmilag is „completely fine”. (A mű eredeti címe Eleanor Oliphant Is Completely Fine.) A szerző olyan szuggesztíven képes közvetíteni az egyes szám első személyben mesélő szereplő érzéseit, hangulatait, hogy az olvasás alatt az olvasót hol a sírás, hol pedig a nevetés kerülgeti. Eleanor vicces, aranyos fiatal lány, de a látszat mögött meghúzódó története, mint végig sejteni lehet, annyira rettenetes, hogy inkább úgy döntött valamikor, elfelejti.

A karakter egy újságcikk nyomán született meg, amelyet a szerző évekkel korábban olvasott, és amely a magánnyal mint jelenséggel foglalkozott. Abban az időben, emlékszik vissza az írónő, ez nem volt egy felkapott téma, és általában idősek vagy özvegyek kapcsán merült fel. Különösen egy húszas éveiben járó nővel készült interjú érintette meg; ebben a fiatal hölgy elmondta, hogy gyakran senkihez sem szól egy szót sem péntek délutántól, a munkahelyéről való távozása után egészen hétfő reggelig, amikor ismét bemegy a munkahelyére. Honeyman azon kezdett gondolkozni, hogy milyen lehet egy ilyen élet, és rájött, hogy rengetegen élhetnek így, ráadásul a legtöbben önhibájukon kívül jutottak ilyen helyzetbe. Így született meg Eleanor Oliphant, aki köszöni, jól van, ahogyan azt a cím is mondja, és bár az élete meglehetősen katasztrofálisan indult, tulajdonképpen kézben tartja a dolgait. Honeyman azt mondja, hogy a főhősét nem akarta sem áldozatként, sem önsajnálóként láttatni.

Honeyman már az iskolás évek alatt is jól bánt a tollal, és mindig is úgy érezte, hogy író szeretne lenni, de csak a negyvenedik születésnapján jött a mindent elsöprő elhatározás: most vagy soha. Csatlakozott egy írókörhöz, és elbeszéléseket kezdett írni. Eleanor Oliphantról először egy három fejezetnyi szöveget írt, amelyet benyújtott egy irodalmi pályázatra. Nem nyert vele, de a zsűri egyik tagja egy irodalmi ügynök volt, akinek tetszett az írás, és szerződést kínált Honeymannek.

Az írónő mindeközben a Glasgow-i Egyetemen dolgozott mint adminisztrátor. A regényt ebédszüneteiben és esténként írta, és épp Franciaországban nyaralt, amikor az ügynöke úgy döntött, hogy itt az ideje kiküldeni a kéziratot néhány kiadónak. A HarperCollinsnál rögtön látták, hogy különleges könyvvel van dolguk – hét másik kiadó ellenében licitáltak a kiadás jogaiért, és hat számjegyű összegért vették meg. A regény eddig harminc országban jelent meg, és a publikálását követő napokban a megfilmesítés jogaira is lecsaptak: Eleanor Oliphant sztoriját Reese Whiterspoon fogja vászonra adaptálni.

Honeyman szándékosan választotta Glasgow-t a cselekmény helyszínéül. Szereti a várost, és szerette volna, ha a skót főváros pozitív oldalát is megmutathatja a regénye által. Eleanor eszmélése akkor kezdődik, amikor egy idős férfi összeesik az utcán. Honeyman azt mondja, hogy Glasgow az a hely, ahol ilyen esetben tízen szaladnak oda segíteni.

A könyv 2018 januárjában elnyerte a legjobb debütregénynek járó Costa Book-díjat, és jó eséllyel pályázik a Costa Book Év Könyve díjra is. Honeyman tisztában van azzal, hogy az első regényével nagyon magasra tette a lécet, de máris keményen dolgozik a következő könyvén. Erről még nem árult el szinte semmit; csak annyit közölt, hogy a cselekmény térben és időben is máshol fog játszódni. Mi kíváncsian várjuk.

A The Guardian írása alapján.

Simon Attila
Forrás: olvasoterem.com