A régi magyar halászok életéről, módszereiről, a halfajtákról talán a legteljesebb képet Herman Ottó 1887-ben és 1888-ban megjelent kétkötetes munkájából, A magyar halászat könyvéből tudhatjuk meg. Azért is, mert jól tudjuk, Herman Ottó nem szobatudós volt, nem mások eredményeiből, adataiból gazdálkodott, hanem keresztül-kasul bejárta és megkutatta a Kárpát-medencét. Útjai során különösen sokat időzött halászok között, igaz, akkor már a vízimadarak népes seregletét is összeírta. Az általa is leírt halászati módszerek közül talán a legősibb, és a Duna mellékágaiban is alkalmazták a „rekesztést”, egy-egy kisebb ág elzárását, és halainak megszerzését. Ehhez hasonló módszer a „lészák” telepítése, amikor a folyóágba, patakba faágakból, deszkákból egy „V”-alakban elnyúló szűkítést építenek be, és ennek legkeskenyebb pontján kiveszik az oda úszó halakat.

Aztán a szigetközi, de a bajai halászok is használták az emelőket, igaz, ezekkel a rudakra kötözött, keretre feszített négyszögletes hálókkal olyan tetemes mennyiségű halat nem lehetett kifogni, mint egy kerítőhálóval. Amit viszont a holtágakban, mellékágakban nem volt egyszerű bevetni a sok hordalék, uszadékfa miatt, amikben folyton elakadhatott. Az ilyen vizeken az emelő mellett ritkábban használták a dobóhálót is, de inkább a varsás módszer volt a legelterjedtebb. A széles szájú, egyre szűkülő halcsapdák, varsák komolyabb példányok megfogására is alkalmasabbak voltak, mint az emelő- vagy a dobóhálók. A vízből kiálló három karó (és az alattuk lapuló tölcsér alakra font háló) még napjainkban is hozzátartozik a szigetközi vagy a Baja környéki mellékágak, ártéri vizek képéhez. Aztán vannak még a folyóvizeken bevetett, kevésbé „halbarát” módszerek is, amiket már régen is használtak. A „gereblyézés” például azt is jelenti, hogy egy erősebb zsinórra több éles horgot is felkötnek, és azt két csónakkal vontatni kezdik a nagyobb halakban gazdag vizeken. (A képen halászok láthatók emelőhálóval (lészával) valahol a Szigetközben - Rómer Flóris Művészeti és Történeti Múzeum)

Aztán az is igaz, hogy minden tapasztaltabb dunai halásznak is volt valami saját módszere, tudománya, titkos halfogó helye, amit persze nem volt hajlandó elárulni senkinek. A halászat hagyománya (szerencsére) megmaradt, tovább él a Dunán is, és talán mindig lesz olyan ember, aki csónakjával kievez, hogy hálóját kivesse.

Címlapkép: Naptárlap dunai halászok fotójával (Magyar Kereskedelmi és Vendéglátóipari Múzeum CC BY-NC-ND)

Pálffy Lajos
Forrás: forumhungaricum.hu