622

Gerlóczy Márton: Elvonókúra

Horváth Gábor könyvkritikája

gerloczy-marton-elvonokura

Gerlóczy Mártonba eddig csak egyszer vágtam a fejszém, s meglepetésre azt tapasztaltam, hogy van kortárs magyar szépíró, aki tud írni. Ezt a triviálisnak látszó tényt ugyanis eddig minden tapasztalatom cáfolta. A csemegepultos naplója kifejezetten szórakoztató olvasmány volt, s emellett Márczy Lajos élete eladóként bizony hihető a mi kis magyar abszurd valóságshownkban. Azt még nem mondhattam, hogy Gerlóczy-függő lettem, de mégiscsak következett az Elvonókúra.

A könyv voltaképpen Márczy Lajos előző naplójának folytatása, amely akkor kezdődik, mikor barátjával, a súlyosan alkoholista „a pincér”-rel megérkezik a földi paradicsomok egyikébe, a turistákra specializálódott thaiföldi szigetek egyikére. Végig az volt az érzésem, hogy Fielding Bridget Jones naplója és Csáth Géza Egy elmebeteg nő naplója furcsa öszvérét olvasom.

Márczy már csemegepultosként sem volt az a személy, akivel szívesen barátkoznék (pláne nem mutatná be neki az ember a barátnőjét), de ha lehet, most még kevésbé szimpatikus. Bár igyekszik segíteni szánalomra méltó barátján, ez egyfajta megvetéssel és cinikus szemlélettel vegyül. Tetézte a problémámat, hogy a pincér még nála is kevésbé volt szerethető. Az ő karaktere egy roncs társadalom által kitermelt selejt.

A helyszín sem segít a dolgon, eleinte még élveztem, hogy bemutat egy számomra ismeretlen világot (Thaiföld), de ez szépen lecseng, ahogy szereplőink ugyanazokat a köröket futják újra és újra. Szinte szégyellem, de néha kifejezetten untam a könyvet, annak ellenére, hogy Gerlóczy tulajdonképpen itt is szarkasztikus és humoros. A pincér alkoholizmus csúszdáján való leereszkedését nagyon szépen képes végigvezetni, szinte kórképet kapunk, ahogy egyre civilizálatlanabb és egyre kevésbé képes kontrollálni magát. Ilyet nem lehet kitalálni, a züllés folyamata fájdalmasan élettel teli. A pincér küzdve küzd, de valójában nem bízik, így önmagára utalva képtelen megállni a lejtőn. Márczy sem sokat segít neki, nyilvánvalóan ő is komoly problémákkal küzd, néha nem is tudtam, hogy a thaiföldi túra melyikük elvonójáról szól. Egyébként minden szereplő elvonókúrára szorul.

Sajnos vissza kell térnem arra, hogy időnként unatkoztam. Egyszerűen nincs cselekmény, amit a Csemegepultos esetében kiváltott a hitelesség, de itt nem éreztem azt, hogy ez a sztori megáll. A kelet-európaiság, amelyet két főszereplőnk visz magával a paradicsomba, számomra idegen volt ilyen környezetben. Én hiszek a néplélektanban, hiszem, hogy nem véletlenül tartják skótnak a skótot, pedánsnak a németet és dzsigolónak az olaszt. A „kelet-európaiság”, amely bennünk él, amely egyszerre szívszaggatóan szeretnivaló és megvetendő, nagyon plasztikusan van jelen a könyvben, de kissé bizarr volt thai környezetbe helyezve. Szerintem nem vagyunk ennyire szánalomra méltóak. Ezt azért kompenzálja az, hogy a Gerlóczy által bemutatott nyaralóövezetben mindenki gyógyításra szoruló beteg, nemzettől függetlenül. A boldogságot, elégedettséget tényleg magunkban kell keresnünk, nem a külső környezet adja.

Az irodalmi eszközök kapcsán nem értettem, hogy Márczy közlését, mit mondott a pincér, miért ismételteti meg a pincérrel. Eleinte még jópofa volt, hogy:
„… a pincér azt mondta, hogy két óra múlva otthon lesz, és azt kérdezte, hogy iszunk-e egy sört.
- Iszunk egy sört? – mondta a pincér…”

De úgy a negyvenedik eset után felmerült bennem, ha a kötet szövegéből kivonjuk az ilyeneket, plusz a modern irodalomban az Ulysses óta kötelező végtelen körmondatokat, akkor bizony nem sok minden marad… Egy idő után kezdtem átugrani ezeket. Gerlóczy tud írni és ismeri a magyar helyesírás szabályait, így nem tudom, mi szüksége van féloldalas mondatokra, pláne úgy, hogy a benne lévő vesszők voltaképpen pontok is lehetnének, és nélkülük sem lenne hatástalanabb a mondandó, sem alacsonyabb az írás minősége. Kettős érzésem van a napok végén felsorolt költekezési listák felsorolásával kapcsolatban is. Az ötlet a Bridget Jones naplójában lévő feljegyzésekre (súly, ital, kalória, elszívott cigik száma) emlékeztetett, de laposabb kivitelben, és képtelen volt úgy szórakoztatni vele, mint Fielding.

A könyv amellett, hogy nem annyira szórakoztató, mint A csemegepultos naplója, azért sok bölcsességet tartalmaz. Ha az életünk sivár, az nem a külső környezettől, hanem a belsőnkből fakad. Annak idején egy versben így írtam meg viccesen ugyanazt, amit Gerlóczy: „Én menekülnék el Thébába, / de az emberrel fut a rémálma.” Ebben a könyvben szebben van megfogalmazva: A lány elhagyhatja a várost, de a város nem hagyja el a lányt. A terheket cipeljük magunkkal, és ha nem vagyunk képesek ezt ép elmével, függőségek nélkül cipelni, akkor agyonnyom minket és elpusztít.

A kötet kiadása jónak mondható. A borítón lévő Aatoth Franyo Töltögetők című alkotása nem ízlésemnek való, de passzol a tartalomhoz, és egyértelműen könnyen azonosíthatóvá teszi a könyvet.

Összegezve: Közepes. A csemegepultos után jobbra számítottam, de Gerlóczy Márton nálam még mindig kiemelkedik a kortárs magyar klasszikus értelemben vett szépírók közül. Egyszerűen sok volt benne nekem a fölösleges rész, ami semmit nem adott az események menetéhez vagy a szereplők jobb megismeréséhez, ettől kissé lapos lett az egész. Hozzá kell tennem, hogy decemberben ez volt az utazókönyvem, azaz 30 perces szeletekben olvastam végig, s ezért nagy belemerülésekre nem nyílt sem tér, sem idő. Talán ez is közrejátszott a negatívabb ítélethez.

Horváth Gábor

Az írás az Egy könyvtáros viszontagságai a XXI. század hajnalán blogjáról származik.

2018.01.24
254