459

2017 legjobb hardrock- és metállemezei

A Lángoló Gitárok szerint

2017hardrock-metal-langolo-gitarok

Idén két éves albumlistát állított össze a Lángoló Gitárok, egyik a rock- és metállemezekkel foglalkozik, a másik pedig, ami nem fért bele ebbe a kategóriába. Most az előbbit nézzük, 20 lemezzel, sorrend nélkül, mert gyakorlatilag bármelyiket ajánlhatnánk hallgatásra. Sőt, még abc-ben sincs, csak hogy végig kelljen nézni az egészet. A nevekre klikkelve pedig lehet is hallgatni a lemezeket.


Bell Witch – Mirror Reaper (Profound Lore)

01

Az albumformátum csak nem akar kihalni, és amíg ilyen lemezek látnak holdvilágot, addig ez nem is történhet meg. Pedig a Bell Witch magnum opusán egyetlen dal hallható, igaz, az 83 perces. A funeral doomot ezúttal az élet, vagyis a halál írta: a Mirror Reaper emlékmű egy zenésztársnak, barátnak. A haldokló utolsó sóhajai, a nagy utazás kezdete, a holt lélek bolyongása. Az itt maradók feldolgozhatatlan gyásza. Éjsötét, végtelenül nyomasztó, mélységesen szomorú. Pozitív és negatív értelemben is rettenetes élmény. (SCs)

Converge – The Dusk In Us (Epitaph/Deathwish)

02

A Converge lemezei sosem adják magukat könnyen. Kell pár hallgatás, amíg felfogja az ember, mi is mászik elő az elsőre kaotikusnak tűnő hardcore metal témákból és az emberi lélek sötétségében vájkáló szövegek mögül. A 2000-ben megjelent, ma már klasszikus Jane Doe óta gyakorlatilag nem hibázik a massachusettsi zenekar, a The Dusk In Us pedig az a lemez, amit oda lehet tenni mellé. Ezen az albumon minden a helyén van, pont megfelelő az erőszakossága, pont elég a líraibb vonal (amiről még a Tiamat is eszébe juthat az embernek), pont elég punk, pont elég sludge, pont jó a hossza, minden klappol. Most ez úgy hangzik, mintha patikamérlegen lenne kimérve a dolog, de nem. Ez egy ösztönös, zsigerből jövő hardcore-lemez, ami elég nehezen lehet majd megugrani, vagy akár csak hasonlót írni. (dg)

Leprous – Malina (InsideOut Music)

03

A Jeff Buckley-n, Matt Bellamy-n, Antony Hegarty-n vagy mondjuk legújabban Greg Gonzalezen edződött zenehallgatók számára meg sem kottyanhat Einar Solberg énekstílusa, viszont a metál műfajban még mindig kevéssé elfogadott bánatos kóbor macskákat idéző hangon dalolászni. Igaz, a Leprous egyre ritkábban metál, a Malina sok helyütt nem is rock, vagy ha igen, elé kell tenni egy divatos jelzőt, például hogy atmoszférikus, ambient – ám ha nem tesszük elé, akkor is már az első hangok után érezzük, tudjuk, hogy ez valami más. A „progresszív rock/metál” címkét mindenesetre jóval helytállóbb a Leprousnál használni, mint ezer másik progresszív rock/metál zenekar esetében. (SCs)

Mastodon – Emperor Of Sand (Reprise Records)

04

Nem mondom, hogy nem fázok minden egyes Mastodon-lemez előtt, hogy lesz-e ez olyan jó, mint az előző volt, de egyelőre a zenekar megbízhatóan tartja a szintet. Egyre jobban fésülik össze a tagok a szerteágazó hatásaikat, egyre egységesebb a hangzás, és közben olyan óriási slágereket is tudnak írni, mint a Show Yourself, de az is biztos, hogy ezt a lemezt a Streambreather című csoda miatt érte meg kiadni igazán. (dj)

Body Count – Bloodlust (Century Media)

05

Bár anno a debütáló lemezt és a Born Deadet egyaránt ronggyá hallgattuk, az új lemez (és persze a 2014-es Manslaughter) fényévekkel minőségibb, mint Jeges Anyab*szó Tea zenekarának klasszikus kiadványai. A Bloodlust üresjárat nélküli, makulátlan Body Count-cucc, a Raining Blood-Postmortem egyveleg pedig – ha lehet – még pusztítóbb 2017-es hangzással. (nausea)

Der Weg Einer Freiheit – Finisterre (Season Of Mist)

06

Ha szigorú akarok lenni, akkor ez a zenekar már szinte giccses metalcore-t csinált az eredetileg templomgyújtogatásokra és hasonló baromságokra kitalált black metalból, de sajnos annyira rettentően jól szól és annyira patikamérlegen van kiszámítva ez az egész zajongás, hogy képtelen vagyok jó szívvel köpködni rá. 2017-ben nagyjából ezen a fronton volt érdemes metálban kutakodni, és nagyon remélem, hogy idén is hasonló lesz a helyzet. (fá)

Cannibal Corpse – Red Before Black (Metal Blade)

07

Egy Cannibal Corpse-album aligha tartogat nagyobb meglepetéseket, mint az észak-koreai választások eredménye, de ezt a zenekart pont ezért szeretjük. Valamint, mert az 1988 óta tartó belezés, nyúzás, aprítás és kerékbe törés közepette sem képesek kiégni. Sőt, a Red Before Black lazán titulálható a míves életmű egyik legkiemelkedőbb darabjának. (nausea)

Perihelion – Örvény (Apathia Records)

08

A Perihelion az utóbbi évek egyik legnagyobb hazai meglepetése a metálszíntéren, főleg abban a tekintetben, hogy egy pontos nemzetközi előképpel nem rendelkező, autonóm produkció nem csak itthon tud egyre nagyobb közönséget megszólítani, de magyar nyelvű dalokkal külföldön is képes az érvényesülésre, még ha „csak” underground szinten is. Az Örvény a tavalyi év egyik legszebb példája arra, hogy a közönségnek és főleg a zenészeknek nem muszáj benyalniuk azt a rossz dumát, hogy kizárólag piacról élő iparosokra van igény, és manapság csak harsány semmitmondással lehet érvényesülni, mert hát ez Magyarország. Hasonlók mondhatók el az Aebsence és a Special Providence tavalyi lemezeiről, ha még nem hallgattátok meg őket, itt az ideje! (KA)

Morbid Angel – Kingdoms Disdained (Silver Lining Music)

09

A Morbid Angel friss teljesítménye még rengeteg vitát generál majd azok között, akiknek van erre idejük. Azagthoth egyéniségét és karakán hozzáállását viszont még annak ellenére is értékelem, hogy a friss interjúkban részben-egészben David Vincent nyakába varrja az előző album kísérleteit. Az újkori Formulas Fatal To The Flesh-nek is tekinthető Kingdoms Disdained ugyanolyan reakció a 2011-es albumra, mint ahogy a 97-es lemez volt a maga idejében szintén kísérletezőbbnek elkönyvelt Dominationra, amely az első Vincent-fémjelezte érát zárta. Ha következőnek jön egy újrafutózott Gateways To Annihilation, én azzal is boldog leszek, csak ne kelljen rá újabb hét-nyolc évet várni. (KA)

Queens of the Stone Age – Villains (Matador)

10

A tavalyi év egyik legnagyobb hype-ja az új Queens of the Stone Age-album körül volt. A Mastodon frontembere már januárban elkotyogta, hogy jön az új lemez, majd nyáron érkezett az infó, hogy a popzenében rendkívül sikeres Mark Ronson lesz a producere, ezt pedig egy csomó trailer, teaser, kedvcsináló követte, a végére sokaknak már elege is lett belőlük. Augusztus 25-én aztán végre csak kijött a lemez, be is raktuk a kocsiban Montenegróból hazafelé tartva, miután a szálláson még a kicsekkolás előtt az egyik haverom gyorsan leszedte Spotifyról, meghallgattuk, és nem tudtunk mit kezdeni vele. A Villains ugyanis egy nagy katyvasz elsőre, meg másodikra is, táncolós, gitáros, laza, Mark Ronson-os dalokkal, mellette meg vonósnégyessel, szintivel, sötétséggel. Sokadszorra viszont már egy részletesen kidolgozott dalokból álló és nagyon kreatív rocklemez, amiben a változatosság nem zavaró, mert összefogja a zenekar ezer kilométerről is felismerhető, egyedi stílusa, úgyhogy aki eddig nem adott neki elég időt, az hallgassa meg gyorsan még háromszor. (má)

Myrkur – Mareridt (Relapse Records)

11

A két évvel ezelőtti bemutatkozó lemez az év vicce volt, sütött belőle, hogy Bruun kisasszony ötleteit profik csiszolták tökélyre, és a zenészbarátok nélkül egy semmilyen album lett volna az Myrkur. A két évvel későbbi Mareridt azonban már inkább tekinthető Bruun saját gyermekének, ahol nem volt szükség bábákra. A Myrkur tökéletesen hozza a folkos, blackmetalos, atmoszférikus egyveleget, annak ellenére, hogy nem minden dal sikerült erősre. Ám amik igen, azok megkerülhetetlenek lettek a 2017-es év előbb felsorolt műfajain belül készültek között. (gnosis)

With The Dead – Love From With The Dead (Rise Above)

12

Az első With The Dead-lemez még úgy is váratlanul érte az embert, hogy tökéletesen lehetett ismerni a zenészek előéletét (Cathedral és Electric Wizard). Az volt benne a váratlan, hogy ebben az eléggé behatárolt doom metal műfajban olyan lemezt tettek le az asztalra, ami ha újat nem is hozott, de depresszív súlyosságával felkeltette a figyelmet. Az idei lemezzel ezt a súlyosságot még meg is fejelték. Semmi napfény, semmi remény, gyakorlatilag már élet sincs ebben a zenében. A túlvilágon bolyongás aláfestője lehetne a Love From With The Dead, ami után muszáj valami vidámabbat betenni, ha nem akar az ember maga is a temetőben kikötni úgy, hogy viszik. Mondjuk ezután bármit hallgatunk, az szinte biztos, hogy vidámabb lesz. (dg)

Soen – Lykaia (UDR)

13

A Lykaia az a lemez, amit Mikael Åkerfeldt már jó ideje meg akar írni, csak nem sikerül neki. A Soenra persze nemcsak az Opeth hatott, hanem a modern rock/metál is – főleg a Tool és az A Perfect Circle –, de a zenekar végre teljesen levetkőzte a kezdeti gyermekbetegségeket, és megtalálta a saját hangját. Eltűntek a túlzott áthallások és a felesleges részek, megmaradt viszont az introvertáltság, a bensőséges hangulat. Nem mindenki zenéje, de aki utat talál hozzá, gazdagodik általa. (SCs)

Grave Pleasures – Motherblood (Century Media)

14

A Beastmilk első lemeze kedvenc lett nálam viszonylag hamar, aztán jött a névváltás, és a Grave Pleasures első lemeze egy idegesítő valamivé vált számomra. Sokat nem vártam a folytatástól, de szerencsére nem lett igazam. Az Ulver mellett a Grave Pleasures szállította idénre a legtöbb mókát és nagybetűs POPZENÉT, ráadásul van egy kellemes groteszk éle annak, amikor valaki azt dúdolja a metrón, hogy „Be My Hiroshma”. A Motherblood könnyed, szórakoztató és remek dalok gyűjteménye. (gnosis)

Gone Is Gone – Echolocation (Rise Records)

15

A Gone is Gone-t lehetne supergoupnak is nevezni, hiszen a tagjai mindannyian más zenei produkciókból lettek ismertek, mégis annyira más mindattól, amit a tagoktól külön-külön megszoktunk, hogy megérdemlik, hogy supergroup helyett önálló zenei entitásként kezeljük őket. Troy Van Leeuwen a Queens Of The Stone Age, Troy Sanders a Mastodon, Tony Hajjar az At The Drive-In zenekarokból érkezett, Mike Zarin pedig több film zenéjét is írta. Az eredmény pedig egy olyan atmoszférikus rockos, elektronikus zene lett, ami annak ellenére lett 2017 egyik legjobb lemeze, hogy már január 6-án megjelent, mégis eszünkbe jutott év végén is. Az Echolocation az a lemez, amit érdemes újra és újra elővenni, mert mindig lehet rajta valami újdonságot találni, ami felett az előző hallgatáskor elsiklottál. (edicsek)

Foo Fighters – Concrete And Gold (Sony Music)

16

2017-ben végre önálló koncertet adott a Foo Fighters Budapesten, és megjelent az új lemezük is. A két élmény adja ki igazából a Foo Fighters listahelyezését, mert ekkor derült ki véglegesen, hogy egy igazi stadionrockról beszélünk. A Foo Fighters képes arra, amire csak kevesen, vagyis ír egy kicsit rockos, de valójában színtiszta gitárpop lemezt, ami önmagában is megállja a helyét; nem állítjuk, hogy lehet rá otthon zúzni, de mondjuk táncikálva takarítgatni vagy háttérzeneként bólogatni rá igen. Aztán mint valami hőre színváltós bögre, ha elmegy a koncertre az ember, akkor kiderül, hogy valójában ezek mégiscsak mind rockdalok, és még zúzni is lehet rájuk és erő is van benne bőven. (edicsek)

Pain Of Salvation – In the Passing Light of Day (InsideOut Music)

17

A Pain Of Salvationról azt írtam, hogy igazi nyammognivaló lemez, és a nálam nyammogás azóta eredményre is vezetett. Az akkor majdnem maximum pontszám most már magabiztos maximum. Nem mondom, hogy a Pain Of Salavation legjobbja, de karakteres, érdekes és a nagyotmondása ellenére is vonzó. Azóta az album kvázi dalszerzője összeveszett a főnökkel, de így legalább visszatért a sokak által hiányolt Johan Hallgren gitározni. (dj)

Sepultura – Machine Messiah (Nuclear Blast)

18

Bár szeretjük a Derrickkel készült Sepultura-lemezeket, egy percig sem vitatnánk, hogy a klasszikusok ’97 előtt születtek. Hogy a Machine Messiah-ra fognak-e később alapműként hivatkozni, azt nem tudjuk megjósolni, az viszont biztos, hogy ehhez minden tényező adott ezen az albumon. A Vissza Maxet és Igort Mozgalom aktivistái immár végérvényesen nyugdíjba vonulhatnak. (nausea)

Sons of Apollo – Psychotic Symphony (InsideOut Music)

19

A Sons Of Apollo az év meglepetése. A mindenhol jelenlévő, mindenbe belenyúló, saját útját kereső Mike Portnoy végre összerakott egy megkérdőjelezhetetlen zenekart és egy perfekt prog metál lemezt. Nem olyan csavaros és árnyékos zene, mint a Pain Of Salvation, de nem kevésbé tartalmas. És bár Portnoy éppen az előző zenekara gitárosával posztol képeket a közösségi oldalakra, azért reméljük, a Sons Of Apollonál hosszabb ideig leghorgonyozik. (dj)

Enslaved – E (Nuclear Blast)

20

Az Enslaved az utóbbi években nyújtott teljesítményével simán kiérdemelné a legmegbízhatóbb metálzenekar címét, ha lenne ilyen verseny. Szerencsére nincs, viszont az októberben megjelent tizennegyedik album, az E simán hozza az úgymond érett időszakuk bármelyik anyagának szintjét, még úgy is, hogy ezúttal új zenész debütált az évek múlásával egyre fontosabbá váló énekes/billentyűs poszton. Nem tudom, hogy innen merre visz majd az útjuk, hiszen hatalmas újítások régóta nem történtek náluk, nincs is rá különösebb okuk, ugyanakkor ha tartani tudják a jövőben ezt a színvonalat, netán óvatosabb kísérletekre is futja majd, akkor a következő pár lemezt illetően nincs miért aggódnunk. (KA)

Forrás: langologitarok.blog.hu

2018.01.16
97