Szijártó Ernő 1945. január 6-án született Győrött. Gimnáziumi érettségi után nyomdász szakmában dolgozott 39 évig betűszedő, korrektor és könyvtervező beosztásokban. 1967-ben sorkatonai szolgálata idején két hónapos képzésen ismerte meg a fényképezés technikai alapjait. 1970-ben a Győri Fotóklub tagja lett, ahol tapasztalt fotóművészek szellemi irányításával szerzett többirányú fotós tapasztalatokat. Érdeklődése főként az emberábrázolás izgalmas és gazdag témái felé vitte el, amelyet többnyire ma is magáénak vall. 1971-től képei országos, majd külföldi pályázatokon jelentek meg. 1974-től számos egyéni kiállítása volt itthon és külföldön. Három város múzeuma megvásárolta fotóit. A Magyar Fotográfiai Múzeum három képét őrzi „örökös darabként”. 2003-ban eredményei alapján a MAFOSZ ezüstdiplomás fotóművésze címet kapta.

A rendezvény Győr rendkívül népszerű zenészpárosa, a Hangraforgó együttes (Faggyas László és F. Sipos Bea) műsorával kezdődött. Fülöp Péter fotográfus, a művelődési ház igazgatója üdvözölte a megjelenteket, és köszöntötte a kiállító művészt születésnapja alkalmából. A tárlatot Hámor Vilmos újságíró, író, Szijártó Ernő jó barátja, egykori munkatársa meleg hangú beszédben nyitotta meg:

„Szeretettel köszöntöm kedves mindnyájukat a szeretetre méltó Szijártó Ernő fotóinak karéjában. „A szeretet nem azért van ingyen, mert nem ér semmit, hanem azért, mert megfizethetetlen.” Ez az idézet van olyan szép, mint ez: „Ha könnycsepp lennél, sose sírnék, nehogy elveszítselek.” Az ólombetűs birodalomban valaha dolgozók közül sokunk nyomdászbarátja, a mától itt kitárulkozó Szijártó Ernő szavaival folytatom. Azokkal a szavakkal, amelyek az egyik mosolyszüretes könyvem 25. oldalán helyet kaptak. (Ha mimózalelkű vagy, kösd be a képzeletbeli biztonsági övet!)

„Mosolyokkal és robbantásokkal alakított életünk pocsolyák tükrében tündököl, küzdünk a létért egy idegenné vált világban, sodor bennünket a nagy áradás, nem tudni, hová. Nem tudjuk, kik vagyunk, eltaposott virág az utcán vagy sörényszálak egy magvadult ló nyakán. Egy bolond énekelve jön le a hegyről, lehet, hogy papírrá lapított békák leszünk az úton, elmegy mellettünk a semmi, és vigyorog, elöntött szigeten kisgyerek játszik, elhagyott házban tétován nézelődik, van remény?” Igen, Ernőkém, van remény! Ékes bizonyíték rá a Hajnali reménység című alkotásod.

Tudom rólad, hogy a korábbi évtizedekben az emberek sorsa, mindennapi élete, nehézségei érdekeltek főként. De régebben is ott motoszkált benned valami megmagyarázhatatlan vonzalom a mindennapok életétől elvont fogalmak szubjektív megfogalmazására. Sokáig úgy érezted, hogy elgondolkodtató fotóid nem a széles érdeklődési körökhöz szólnak, inkább egy szűkebb réteget, meditatívabb embertípusokat keresnek a megértés vagy inkább a megérzés szempontjából. Mindeközben rájöttél, hogy a zene mindenkire hatással van, holott a legelvontabb műfaj a művészetek között, mégis mindenkihez utat talál valamilyen formában.

Megmagyarázhatatlan vonzalom – említettem az imént. Jut eszembe Goethe mondása: „A művészet a kimondhatatlan tolmácsa.” Ennek vagy a mestere, Ernő! Újabb gondolat kívánkozik ki belőlem, egy spanyol mondás: „Mindnyájunkban van valami a muzsikusból, a költőből és a bolondból.” Épp ezért joggal érezheti az itt kiállító művész, hogy talán neki is van esélye arra, hogy az új képei is eljuthatnak az emberek minél szélesebb körű megértéséhez.

Első látásra borongósnak tűnhet ez a képes látlelet, mint ahogy az is. Ernő képein ritkán süt a nap, nála ködös tájra hull az esti harangszó. De legyen bármily borús is az ég, e tárlat egyik fotóján két nap is süt a tó tükrének köszönhetően.

Legyen bár a fotók helyszíne a város pereme, legyen a falu vége vagy akár a tópart, a művész szeme embert keres mindenütt. Amiket itt láthatunk – túlzás nélkül állíthatom: költemények, novellák vagy épp életregények szilánkjai. No, az ilyet nem komponálhatja meg önkényesen a fotós; kilométereket maga mögött hagyván talál rá buszroncsra, sikátorokra, szegénynegyedekre…, hogy aztán fénnyel játszva remekművet alkosson. A remekművek időtállóak: jelzik, hogy a végeken élők élete mit sem változik az évtizedek egymásra rakódásával.

Ezt a kiállítást úgy tervezte a művész, hogy a kisebbik teremben a régi fotóiból engedett szabadjára egy keresztmetszetet. A régi stílussal nem szakított azonnal, abból is bemutat – kedvelői örömére – néhányat. Fotók a falakon. A fotókon gyerekek, felnőttek, sorsok, lovak…

Szijártó Ernő díjazott alkotásai bejárták a világot. Falra kerültek Argentínában, Ausztriában, Csehszlovákiában, Jugoszláviában, Lengyelországban, Németországban és Ceylonban is, hírelvén, hogy él Magyarországon egy ember, kinek fotói elől felkavarva lép tovább a látogató. Maga a fotóművész mondta négy évtizede is már: „Ha belépünk egy tárlatra, ha megállunk egy festmény vagy egyéb alkotás előtt, ne lépjünk tova azzal, hogy érthetetlen. Akarjuk megérteni az üzenetet…”

Amennyiben a látogató nem kap mindegyik fotóról jó hírt, ne az alkotót okolja, hisz ő nem tesz mást, mint helyettünk néz körül, és mintegy tükröt tartva, azt üzeni: ez is a valóság, valóbb világ, mint a tévébeli volt: nézzünk hát bátran szembe vele, mert okulhatunk a falon függő látványból. Különben is: ha homokba dugjuk a fejünket, struccok lennénk… Bár ez nem igaz, ugyanis megvizsgáltak sok ezer struccot, sose dugták fejüket a homokba!

Jut eszembe a nyomdászbarát ama fotója, amelyen a szanálásra ítélt szoba kopár padlóján egy lányka álldogál, s pityergésre görbülő szájjal, tétován – míg a szülei odalent tán épp autóra pakolják a szekrényt, asztalt, könyvet, egyebet – ő még egyszer szétnéz szomorúan a soha vissza nem hozható délutánok, a reggeli ébredések és az esti elalvások színhelyén. Ennyit ért volna csupán a gyerekkor? No comment!

Ma belépvén ide, fürkésztem a falakat, jutott-e hely a Szanálás című fotónak, de nem leltem rá. Jutott viszont helye a 4. kötetem borítóján, Ernő dedikációja sem vágódott le a kép alól… Nos, ebből a könyvből tartogattam néhányat erre a kiállításra, hátha kér belőle valaki, ha másért nem, hát azért, hogy ne billegjen az asztal…

Jó sorsomnak köszönhetően többször és több helyen is locsoghattam Szijártó Ernő tárlatainak nyitányán. 2005. február 5. napján például ezt mondhattam: 42 országos pályázaton állították ki képeit. Megemlíthettem a tíz önálló tárlatát és a fotó-trió létrejöttét, Obermayer Józseffel és Hadarics Gáborral addig tízszer mutatkoztak be közösen. A 13 esztendővel ezelőtti győri tárlaton az akkor ezüstdiplomás fotóművész alkotásai közti bolyongásra invitáltam a művészetre nyitott látogatókat.

És amiért mindezt kibeszéltem, annak oka, hogy az itt sok év szünet után Győrött ismét bemutatkozó fotóművész élete ebből áll: adni-adni-adni… Adni látványt, s általa – felnyitva szemünket – elgondolkodtatni. Merengésre – itt-ott már-már beleborzongásra – késztetni. És ha ez nem is sikerül mindig, legalább azt szeretné elérni a saját művészi eszközeivel, hogy ne fordítsuk félre tekintetünket közönyösen a nekünk nem mindig tetsző látványtól. Igenis szemezzünk vele, szemezzünk a valósággal, nem kell ide semmi kozmetika!

És Szijártó Ernő, mint egy érző szívű idegenvezető, okosan és értőn kalauzol végig bennünket az élet peremén. Azon a tájon, ahol tán merszünk sincs bóklászni! A fotóművész lát, rögzít, üzen. Előfordulhat, hogy néhányuknak eszébe jut: szabad-e ilyen világot megörökíteni? Nos, a válaszom: nem, hogy szabad – kell! Köszönjük is neked, Ernő a hosszú évtizedek fáradhatatlan bolyongásainak képes látleletét!

És hogy mit hall ki a fotók üzenetéből a kedves tárlatlátogató, mit a sok barát? Ha akarja, ha akarod, maradjon a titok, ha akarja, ha akarod, tudassa-tudasd a művésszel… Csak egyet ne tegyen senki. Ha már megfékezte a kinti élet rohanását, ha betért ide, legalább időzzön el a művész képei előtt.

Komor tónusú, üzenetekben gazdag fotótárlat szemlélői vagyunk. Ezért egyik kedvenc színészem, Richard Gere gondolatával nyitom meg Szijártó Ernő kiállítását. „Egyikünk sem jut ki innen élve, így kérlek, ne kezeld magad többé elkésett gondolatként! Edd a finom ételt! Sétálj a napsütésben! Ugorj az óceánba! Mondd ki az igazságot, amit rejtett kincsként őrzöl a szívedben! Légy bolondos! Légy kedves! Légy furcsa…! Semmi másra nincs idő.”

És amennyiben érdemesnek ítélik-ítélitek meg, vigyék-vigyétek hírét, fecsegjétek ki, hogy mennyi kincset rejt vízkereszt napjától a művelődés eme hajlékának Arany Galériája!

Figyelmüket hálásan megköszönve pedig, a 120 óra híján épp ma 640 ezer órás Szijártó Ernő fotóművésznek – valamennyiünk nevében – boldog születésnapot, jó egészséget, valamint további alkotókedvet kívánok szívből jövő szeretettel!”

A megnyitóünnepség Hangraforgóék ének-zenélésével folytatódott, majd együtt-fotózással, beszélgetésekkel, könyvek dedikálásával ért véget.

Szívből tudom mindenkinek ajánlani a különleges tárlatot, mely január 31-ig látogatható naponta 10-17 óra között (Győr, Révai u. 5.).

Molnár György,
a GYAK és a Győri Fotóklub Egyesület tagja

Fotógaléria: Szijártó Ernő fotókiállítása a VOKE Arany János Művelődési Házban

65 kép