William R. Forstchen: Egy évvel később

Horváth Gábor könyvkritikája

william-r-forstchen-egy-evvel-kesobb

William R. Forstchen Egy másodperccel később című, gyorsan klasszikussá váló posztapokaliptikus könyvéről, amely nálam a tavalyi év egyik legjobb könyve volt, már írtam. Feszült, átérezhető, élvezetes és különleges. Akkor felvetődött bennem, hogy lehet-e, pontosabban érdemes-e folytatni a történetet, mivel a sztori trilógiává terebélyesedett. Szkeptikus voltam, de nézzük, mi sült ki a John Mathersonnal történő második összeütközésemből.

A történetben nagyjából egy évvel vagyunk az első könyvben bekövetkezett EMP bombák robbanása után, s John városa alapvetően konszolidált hónapokat tud a háta mögött: lassan kezdik megszokni XIX. századi technikára visszazuhant életmódjukat, boldogulnak. A második kötet konfliktusforrása a szomszédos városba az USA új vezetésétől áthelyezett bürokrata, aki a nemzet újraegyesítése jelszava alatt megkezdi Black Mountain lakosságának besorozását, hogy félig se kiképezve mindenféle lázadók ellen vessék be (=mészároltassák le) őket. John rögtön első találkozásukkor úgy érzi, valami nem stimmel a kirendelt kormányzószerűséggel, és tényleg! Black Mountain szembeszáll a néhány harci helikopterrel is megerősített helyi hatóság csapataival.

Ennyi a sztorivonal, lássuk be, se nem új, se nem túl erős. A kötet feléig úgy éreztem, hogy sajnos az előzetes szkepticizmusom megvalósulni látszik. Rengeteg volt az ismétlés – majdnem azt hittem, az M3 csatorna papíralapon materializálódott –, holott kétlem, hogy sok olyan olvasó van/volt/lesz, aki a második résszel vág bele Forstchen irodalmi tevékenységének megismerésébe. Túl sok volt felesleges leírásokból is, amelyeket simán el lehetett volna hagyni. Ám a közepétől kezdett lendületet kapni a dolog, az üresjáratokból helikopteres támadások lettek, az ismétlések helyét átvették az események.

Míg az első rész erős érzelmi töltéssel bír, ez itt csak időnként tör elő főszereplőnkből, Johnnak nincs ideje ilyesmikkel bíbelődni, hiszen személyes választásai most egész közösségének sorsára kihatnak. Ez a folytatás egyben példamese is. Hiszen bürokrata antagonistánk gyakorlatilag a robbanások előtti antivilág (azaz a jelenünk!) tisztviselői és politikai garnitúra romlottságát jeleníti meg, akik saját maguk pozíciójának megőrzéséért bárkit és bármit hajlandóak feláldozni. Forstchen ki is mondja, hogy az ilyenek miatt történhet(ett) meg olyan borzalom, amiről az Egy másodperccel később-ben olvashattunk. A receptet is megadja, mit lehet ez ellen tenni: tisztességes embereket kell választani a megfelelő pozícióra, olyat, akit ismerünk, mert ott lakik mellettünk, közöttünk. Nagy kár, hogy ez csak mikrodemokráciában működik…

Forstchen világszemlélete közel áll az enyémhez, amikor kimondja, hogy a közösségek legfontosabb szereplői a katonák, a papok és a tanárok, s rajtuk múlik minden a világban. A katonák védik a közösséget, a papok lelki támaszt adnak, a tanárok megtanítják, miként lehetünk hasznos és tisztességes polgárok. Azért is fontos olvasnunk az amerikai vidék embereiről, mert a hollywoodi boszorkánykonyha mintha teljesen elfelejtené azokat, akik felépítették Amerikát, és a világ elé pusztán a partvidéki nagyvárosok multikulti világát dobják oda, mintha csak az létezne. Holott a szorgalmas farmerek és mérnökök tették azzá elsősorban, ami, ahogy Wass Albert remekül bemutatja az Elizában. John figurája emiatt közel áll hozzám, ahogy az észak-karolinai városkája is. (Arról nem is beszélve, hogy a 2004-ben rendezett Super Bowl óta a Carolina Panthersnek szurkolok amerikai fociban…)

Mindent egybevetve kellemes csalódás volt a második rész, amely ha nem is éri el az első könyv értékét, de azért jó kis olvasmány. A kötet borítója inkább az új Kaptár-epizódba való, de a könyv kiadása minőségben nem rossz. Korrekt, se nem több, se nem kevesebb.

Horváth Gábor

Az írás az Egy könyvtáros viszontagságai a XXI. század hajnalán blogjáról származik.

2018.01.10