Az év legvidámabb éjszakáján, az első évezred végén élt Szilveszter pápa ünnepén néhány helyen még ma is eltemetik az óesztendőt, és különböző babonák segítségével igyekeznek megtudni, hogy mit hoz az új év. Hiszen az év vége egyben a reményteli évkezdet időpontja is. Régen például a lányok férfinadrágot rejtettek a párnájuk alá, hogy megálmodják, ki lesz a vőlegényük. Ha pedig sótlan pogácsát sütöttek, és azt az egész napi böjtölés után elfogyasztották, álmukban biztosan megjelent a várva várt igazi.

Szilveszterkor fontos szerepe van az éjféli zajkeltésnek, amit manapság – főként a nagyobb városokban – a sokszor hajnalig tartó éktelen dudaszó, a hangos mulatozás helyettesít. Valaha azért keltettek zajt, hogy mindenki felébredjen, és az új esztendőben szorgalmasan dolgozzon, másrészt, hogy a nyáj az Újév beköszöntekor a másik oldalára forduljon. Ekkor ugyanis bízni lehetett az egészséges szaporulatban. Ezért aztán a nagyobb fiúk – vagy sok helyütt a falusi pásztorok – végigjárták a házakat, és kolompolással, ostordurrogtatással riasztották fel a háziakat és az állatokat. Pálinkával, borral, süteménnyel kínálták, és különböző ajándékokkal jutalmazták meg őket.

A moldvai csángók lakta Lujzikalagoron (Bákó megye) a hejgető legények ostorpattogtatással, kürtöléssel, csengettyűszóval, nagy zenebonával mentek. Mikor egy lányos házhoz elérkeztek, megkérdezték: „Szabad-e, gazda, urálni dobval, csengettyűkvel, s bikával?”. Megálltak az udvaron, és az uráló elkezdte hangosan recitálni a köszöntő szövegét. A refréneknél az uráló megrázta a csengettyűit, s a többieket is zajkeltésre biztatta. Mire azok is nagy lármát csaptak ostoraikkal, a bikával, a harangocskákkal, és közben nagyokat kurjongattak. Ezt követően a búza élettörténetét mondta el az uráló a mag elvetésétől a belőle történő kenyérsütésig, majd jókívánságokat a ház népének. Az urálás közben a medve is táncolt egyet, ijesztgette a háziakat, elsősorban a lányokat meg a fiatalabb menyecskéket, gyermekeket. A szokás elsődleges célja a gabona, a kenyér, tehát a termékenység mágikus, rituális biztosítása volt az elkövetkezendő esztendőre.

Sok családban szokás volt ezen a napon a szerencsepogácsa sütése, amely úgy készül, hogy a hagyományos pogácsák egyikének közepébe érmét teszünk, és aki megtalálja, azt éri abban az évben a legnagyobb szerencse. Fontos azonban, hogy a pogácsa még az óévben elfogyjon. A hagyományos ételek fogyasztása is bőséget varázsol: A lencse, a bab vagy bármilyen apró szemes étel fogyasztása szerencsét hoz.

A malac előre túrja a földet, vagyis „kitúrja a szerencsét”, sőt kunkori farkát meg is lehet markolni, így aztán garantálhatjuk a szerencsénket a következő évre. A lábasjószág, csirke vagy tyúk fogyasztása azonban tilos, mert az hátrafelé rúg, és így elkaparja a szerencsénket. A hallal is jobb óvatosnak lenni, mivel folyó menti vidékeken szerencsét hoz (ahány pikkely, annyi pénz), másutt viszont baljós állat, hiszen elúszik vele a szerencse. Jó tudni azt is, hogy a gazdagságot többféle rétessel lehet hosszúra nyújtani.

Szilveszterkor tilos levinni a szemetet, mert kiöntjük vele a szerencsét a házból. A babona szerint ezen a napon nem szabad orvost hívni, orvoshoz menni, mert akkor betegséggel töltjük majd a következő évet. A szilveszter éjjelén megfájduló fog valaminek a halogatását jelöli, amit már nem szabad tovább görgetnünk az új esztendőben.

A Dunántúl egyes részein úgynevezett tollaspogácsát sütöttek: a pogácsák közül előre kijelölték, melyik családtaghoz tartoznak, és egy-egy tollat szúrtak beléjük, majd a tollak sütés alatti sorsából következtettek az emberek sorsára. Egy egészséges középkori babona szerint ha nem falunk fel mindent szilveszterkor, akkor az új esztendőben sem fogunk hiányt szenvedni. Szintén jó hatású szokás volt kora reggel friss vízben mosakodni. Aki reggel a kútról elsőnek mert vizet, „elvitte az aranyvizet”, és egész évben szerencsés volt.

Azt tartják, a szilveszteri álom beteljesedik, így javallott, hogy ne mulassuk át az egész éjszakát, hanem hagyjunk időt egy jósálomra is. Távol lévő szerelmesek ilyenkor egy kicsi pezsgőt öntsenek ki a földre – azért ne a háziak féltett perzsaszőnyegére – mielőtt a többiekkel koccintanának, hogy a kedvessel egész évben együtt maradjanak. Egyes hagyományok szerint ez azért is hasznos, mert ha ilyenkor valamit kiöntünk a földre, akkor „dől a lé” egész évben.

Erdélyi hagyomány a nagyobb ünnepeken – így húsvétkor és pünkösdkor is – a tüzeskerék-engedés. Egy szalmával betekert kereket meggyújtottak, és legurították a domboldalról. Úgy tartották, a kerék összeköti az óesztendőt az újjal.

A bukovinai székelyek szilveszterkor hagymából jósoltak a következő évi időjárásra. A gazda félbevágott egy fej vöröshagymát, 12 réteget lehántott róla, ezek jelképezték egyenként a hónapokat. Mindegyikbe szórt egy kevés sót, és amelyikben reggelre elolvadt, az a hónap csapadékosnak ígérkezett, ha azonban a só megmaradt a hagymalevélben, akkor szárazságra lehetett számítani.

A szerencsehozó patkó és lóhere kultusza régi időkre nyúlik vissza. Régen az emberek úgy gondolták, ha patkót tesznek az állatok vályújába, megóvják őket a betegségektől. Más népek a hajókra és az ajtófélfájukra szögezték a szerencsehozó tárgyat. A cél minden esetben ugyanaz volt: védekezés a rossz szellemek és a balszerencse ellen.

Néhány javallat:
- A kéményseprők mint a tűz őrzői gazdagságot hoznak, ha láttukra megfogjuk a kabátgombunkat.
- A patkó a holdsarlót szimbolizálja, és a népszokás szerint termékenységet biztosít. Szerencsehozó mivolta abban rejlik, hogy régebben a lovat sokáig szent állatnak tartották. A hiedelmek szerint azonban csak az az igazán hatásos patkó, amelyet nem vásárolnak, hanem az út mentén találnak. (Erre ma elég kicsi az esélyünk.)
- A lóhere elűzi a rossz szellemeket. Védelmező funkciója abból adódik, hogy formája keresztre emlékeztet, amely már a kereszténység megjelenése előtt is védelmet, a bajok elhárítását szimbolizálta. Valószínűleg a négylevelű lóhere ritkasága is hozzájárult ahhoz, hogy különleges növénynek tekintsék, ám a babonák szerint ereje akkor teljesedik ki igazán, ha véletlenül bukkanunk rá.

Követendő jó szokás, hogy az új év első napján igyekeztek tartózkodni a veszekedéstől, házi viszálykodástól. Az Újév népies elnevezése kiskarácsony, és a nagykarácsonyhoz hasonlóan néhány településen ilyenkor is megajándékozták a gyermekeket. A meglepetést nem az angyalka, hanem az újévi csikó hozta. Az ajándék általában dióra, almára, pogácsára korlátozódott.

Mágikus erejűnek tartják a jókívánságokat, köszöntő énekeket is, melyekkel házról házra mennek az üdvözlők. Ilyen jókívánságokat minden télközépi ünnepen, karácsony előestéjétől egészen vízkeresztig mondhatnak. Néhány mai újévi népének már a XVI. századi énekeskönyvekben is szerepel.

De nem csak jókívánságokkal házaltak a legények. A vénlánycsúfolás is része volt a szilveszteri csínyeknek. Szalmabábut állítottak azoknál a házaknál, ahol idősebb lány lakott, vagy felmásztak a háztetőre, és ott helyezték el a szalmát. Amennyiben a gazda szemfüles volt és észrevette a legényeket, elvitte a létrát, és csak másnap reggel hozta vissza, ők pedig büntetésül egész éjjel a tetőn virraszthattak.

Az idősebb lányok mellett a gazdákat is megtréfálták a legények. A kilincshez kecskét kötöttek, így a háziak nem tudták kinyitni az ajtót. Ennél elterjedtebb szokás volt, hogy a kertkapukat és az ajtókat kicseréltél egymással – esetleg elrejtették, a gazdának olykor több napjába telt, amíg megtalálta a sajátját.

Összeállította: Szabados Éva

Forrás: szilveszter.hu, sulinet.hu, kerekito.hu, nlcafe.hu

A kép a Wikimedia Commons szabadfelhasználású gyűjteményéből származik, a szerzői jogtulajdonos a kép készítője. A felhasznált kép forráshelye a szerzői jogi feltételekkel és a szerző megnevezésével ezen a linken található.