586

Roald Amundsen eléri a Déli-sarkot – Ezen a napon történt

Sulyok Attiláné írása

roald-amundsen01

Roald Amundsen (1872-1928) norvég felfedező antarktiszi és északi sarkvidéki kutatóútjai után 1910-ben indult a Déli-sark meghódítására, melyet a világon elsőként ért el. 1911. december 14-én az angol Robert Scottal versengve, őt egy hónappal megelőzve jutott el a Déli-sarkhoz. Körülhajózta a Jeges-tengert, elsőként hajózott végig az Északnyugati átjárón, harmadikként jutott el az Északi-sarkhoz. Utazásaihoz felhasználta a kor minden technikai eszközét, ment gyalog, kutyaszánokkal, hajóval, léghajóval és repülőgéppel.

A sarkvidékek ma is a Föld egyik legkegyetlenebb, legkiismerhetetlenebb tájai, melyek sok titkot őriznek. Az Antarktisz neve onnan származik, hogy az Arktisszal éppen átellenben található. A 6. kontinens, a jeges földrészt, valamint a környezetében elterülő, időszakosan jéggel borított tengeri terület összességét nevezik így. A Déli-sarkot körülvevő kontinens a legkésőbb felfedezett földrész az emberiség történelmében. Három óceán veszi körül: az Atlanti-, a Csendes- és az Indiai-óceán. Szárazföldi területe a jégperemmel és a szigetekkel együtt 14 millió km2, legmagasabb pontja 6100 m. A leghidegebb hónapokban a hőmérséklet –10 és -30 Celsius között van, de nem ritka a -70 foknál hidegebb hőmérséklet sem. Itt mérték valaha a Földön a leghidegebbet, -89 fokot. A Déli-sark az Antarktisz belsejében, 2800 méteres magasságban található.

Az az elképzelés, miszerint az ismert kontinenseket északon és délen is hatalmas földtömegek veszik körbe, már az ókorban felvetődött. A Terra Australis Incognita, vagyis az ismeretlen déli földrész a földrajzi felfedezések korában is izgatta az utazókat, akik a mai Antarktiszt az Újvilág példájára nagy népességű, ásványkincsekben gazdag, kellemes éghajlatú területnek képzelték el. James Cook az 1770-es években nem csak Ausztráliát fedezte fel, de messze délre merészkedett az óceánon, és kijelentette, hogy amennyiben a keresett kontinens létezik is, mostoha körülményei között az ember képtelen lesz életben maradni. A XIX. század végén Larsen – fosszíliák segítségével – bebizonyította, hogy a felfedezett déli jégtakaró alatt föld is rejtőzik. Cook kapitány állapította meg, hogy a földrész nem tartozik a déli területhez. 1772-ben azzal a küldetéssel indult útnak, hogy felfedezze a titokzatos földet, elérte a Déli-sarkkört, de a dermesztő hideg és a jégtáblák megállásra kényszerítették a hajósokat.

Roald Amundsen a sarkvidéki kutatások legeredményesebb felfedező utazója. Mindössze 17 éves volt, amikor a Nansen-expedíció sikeresen visszaérkezett Norvégiába. Ez annyira fellelkesítette, hogy példaképe, Nansen nyomán az Északi-sark megtalálását tűzte ki céljául, tudatosan készült a sarkvidék meghódítására. 1897-ben, 25 évesen egy belga déltengeri expedíció során szerezte az első komoly tapasztalatait mint másodtiszt. Augusztus 16-án futott ki a hajójuk Antwerpen kikötőjéből, és későn értek az antarktiszi vizekre. Az út nagyon rosszul sikerült, mert a jégtáblákkal teli vizeken a jég körbezárta hajójukat, és 13 hónapra a fogságába kerültek a teljes sötétségben. Ők élték át az első telet az Antarktisz közelében a Déli-sarkvidéken. Több mint egy év után sikerült csak kiszabadulniuk a jég börtönéből. A hosszúra nyúlt várakozást természetesen rosszul viselték a legénység tagjai: mindenki skorbutot kapott, és többen életüket vesztették. Végül Amundsen vette át a parancsnokságot, és ő vezette ki a hajót az antarktiszi vizekről. Ez az expedíció ugyan kudarccal végződött, és csak a szerencsén múlott, hogy nem vesztek oda valamennyien, de olyan tapasztalatokat szerzett, melyeknek későbbi útjain nagy hasznát vette.

roald-amundsen02

Elhatározta, hogy végighajózik az északnyugati átjárón. 1903-ban indult hetedmagával, méréseket végeztek az Északi-mágneses sark közelében, tanulmányozták az eszkimók életét. 1906-ban sikerült elérniük Alaszka partjait, majd Kaliforniába hajóztak tovább. Amundsen ezután nekilátott, hogy megvalósítsa nagy álmát: elérni az Északi-sarkot. Már készen álltak az indulásra, amikor megérkezett a hír, hogy Robert Peary megelőzte, és április 6-án elérte az Északi-sarkot. Nem baj, ha már nem lehet első az Északi-sarkon, akkor majd első lesz a Délin! 1910. augusztus 9-én indult, de nem északnak, hanem délnek fordította hajóját, az Antarktisz felé. Madeira szigeténél közölte csak társaival és a világgal megváltoztatott úti célját, hogy irány a Déli-sark! Verseny alakult ki a Föld ezen részén is, mert ugyanebben az időben indult a sark meghódítására az angol Robert Scott is.

Scott 1911-ben, második expedíciója során elérkezettnek látta az időt arra, hogy a Föld legdélibb pontjára induljon. Már éppen készülődött Új-Zélandon, amikor táviratot kapott, melyben Amundsen értesítette, hogy a Fram fedélzetén (a képen fent) úton van az Antarktiszra, és célja a Déli-sark elérése. A norvégok Amundsen vezetésével 1911 januárjában horgonyoztak le a Ross-tenger nyugati partja közelében, a Bálna-öbölben, itt építették fel bázisukat. Ez éppen 60 mérfölddel volt közelebb a Déli-sarkhoz, mint Scott szárazföldi tábora. Itt teleltek át, de délebbre még számos raktárt helyeztek ki, amiket az út során használtak. Április végén aztán beköszöntött a sarkvidéki tél: ez az évszak négy hónapos sötétséget és -40 °C alatti hőmérsékletet hozott, amit a két rivális csapat az addigra kiépített táborhelyén vészelt át. Októberben aztán végre megindulhatott az őrült hajsza a pólus felé Scott és Amundsen között.

Scott pónilovakkal vágott neki a hosszú útnak, Amundsen kutyaszánnal. A vontatás módja később sorsdöntő volt a felfedezők életében. Mindketten profinak számítottak az expedíciók lebonyolításában, de Amundsen előrelátóbbnak bizonyult. Scott végzetes hibát követett el, amikor a lovakra bízta a szánok húzását, mert azok elpusztultak a szélsőséges időjárásban, míg Amundsen szánhúzó kutyái sokkal jobban bírták az utat.

Amundsen 1911. október 19-én indult a Déli-sark felé. Később kiderült, hogy 12 nappal korábban, mint Scott. Öten vágtak neki a hosszú útnak, négy könnyű szánnal, melyeket 13-13 kutya vontatott, tehát 52 kutyával indultak neki a jégvilágnak. Szerencséjükre az első napokban kitűnően tudtak haladni. A nehézségek akkor kezdődtek, amikor az Axel Heiberg gleccseren feneketlen mély jégszakadékokat és feltornyozott jégtorlaszokat kellett kerülgetni és felkapaszkodni a Transzantarktikus-hegyláncra. Végig attól rettegtek, hogy a Déli-sarkra érve már ott találják Scotték zászlaját, de ők lettek az elsők ebben a kemény „versenyfutásban”.

roald-amundsen031911. december 14-én, tíz hónappal antarktiszi partraszállása után érte el Roald Amundsen norvég felfedező a Déli-sarkot, elsőként (a címlapképen). ennek örömére elővett egy doboz szivart egyik rejtett zsebéből, és valamennyien pöfékeltek egyet a világ legalsó pontján. 3 napot töltöttek itt, majd visszaindultak a hajójukhoz, ahová a 99 napos szerencsés kirándulás végén meg is érkeztek. Történelmi jelentőségű útján a brit Robert Scottnál 35 nappal korábban jutott el Földünk legdélebbi pontjára, vetélytársával ellentétben pedig épségben vissza is tért.

Scotték nem voltak ilyen szerencsések. Kiderült, hogy a motoros szánok működésképtelenek, a pónilovak nem bírják a hideget, ezért le kellett vágni őket. Ez nagyon fájt Scottnak, mert igen szerette az állatokat. Azért nem vitt kutyákat, mert azt mondta: nincs szíve 3000 mérföldön át kutyákat korbácsolni azért, hogy néhány ember célja elérését megkönnyítsék. Így a sarkponthoz vezető utolsó mérföldeket már gyalogszerrel tették meg, hatalmas erőfeszítéseket téve. 1912. január 18-án érkeztek meg a déli pólushoz, már teljesen kimerülten, ahol valószínűleg nagy csalódással töltötte el őket a norvég lobogó látványa, és a tudat, hogy életüket feleslegesen kockáztatták. Azonban még hátra volt a visszaút. Lelkileg is összetörve indultak vissza a kegyetlen időjárásban. Nem elég, hogy 35 nappal lemaradtak Amundsentől, a visszaútjuk is tragikusan alakult. A britek hiába biztosították a visszafelé vezető utat, gyalog lehetetlen vállalkozás volt elérni az Antarktisz távoli partjait. A kimerültség, a csalódottság és az éhség végzett velük a hazaúton. Élelmiszerük, fűtőanyaguk, végül erejük is elfogyott. Tartós viharba kerültek, melyet sajnos egyikük sem élt túl.

Március 29-én Amundsen visszatért a Fram fedélzetére, majd megérkezett Tasmániába, onnan küldött táviratot, melyben bejelentette a szenzációt. A Déli-sark elérése és Scotték tragikus sorsa lehűtötte az Antarktisz további meghódítására tett felfedezői lázat. Akadtak azonban még vakmerő férfiak, akik részt kívántak a dicsőségből. Ilyen volt Richard Byrd, aki repülővel kelt át a sark felett, és megalapította az első jelentős kutatóállomást Little America néven. A jégvilág magányában csaknem megzavarodott az elméje, de erős ember lévén, sikerült túljutnia a megpróbáltatásokon.

Amundsen az Északi-sarkra a levegőből szintén elsőként érkezett. 1926. május 11-én szállt fel egy léghajóval a Spitzbergákon, hogy a sark felett átrepülve átszelje a Sarki-óceánt. 16 óra alatt érték el az Északi-sarkot. A tiszta időben jól látszott a rianásokkal szabdalt jégvilág, még medvenyomokat is megfigyeltek. Kidobták a norvég, az amerikai és az olasz zászlót, és folytatták útjukat. A léghajóval Alaszka partjait május 14-én érték el, elsőként szelték át az Arktikumot Európából Amerikába, majd leszálltak a kanadai Tellerben. Útjuk során sehol sem láttak szárazföldet, ezzel bebizonyították, hogy az Északi-sark környékén még felfedezetlen szigetek sincsenek.

Scott és társai tragikus halála beárnyékolta Amundsen nagyszerű sikerét, akinek úgy is sikerült meghódítania a Déli-sarkot, hogy eredetileg a Föld ellentétes pólusára vágyakozott. Állítólag sosem tudott igazán örülni antarktiszi sikerének: „Ehelyett ott találtam magam a Déli-sarkon” – mondta később. Amundsen (az utolsó képen a Déli-sarkon) sikerének híre hamar eljutott egész Európába, Scott tragédiája csak később látott napvilágot. Az expedíciók résztvevői a kor hőseivé váltak, könyvek, festmények, filmek, versek keletkeztek, utcákat, tereket, épületeket neveztek el a csapat tagjairól, főként Angliában. Ezek az emberek jelképévé váltak a hősies, rendkívül embert próbáló felfedezéseknek.

Sulyok Attiláné

Források: Galácz András: Óceánok, Sarkvidékek Bp, Kossuth Kiadó, 2003. Kontinensről kontinensre sorozat; Tari Endre: Földrajzi felfedezők Unió Kiadó, 1994.; rubicon.hu; tudasbazis.sulinet.hu

A képek a Wikimedia Commons szabadfelhasználású gyűjteményéből származnak, a szerzői jogtulajdonosok a kép készítői. A felhasznált képek forráshelyei a szerzői jogi feltételekkel és a szerzők megnevezésével a következő linkeken találhatók: 1. kép; 2. kép; 3. kép.

2017.12.14