45

Új zenei lemezek, műfajokat és kategóriákat beelőzve

Első kör

langolo-gitarok-elso-kor

Az alábbi zenéket persze jobb híján világzeneként tárgyaljuk és érzékeljük, esetleg új-folkként becézzük, és a becézés minimum kijár, mert olyan ízes és színes a merítés, hogy az a nevezetes fal adja a másikat. Ám ha fáj is, az nemigen testileg, hiszen vagy jótékonyan beránt, vagy visszapattanunk igazibb önmagunkba, mindenesetre a terítékre kerülő előadókat és zenekarokat már ismerhetjük korábbról, a Lángoló Gitárok gyakran említi őket. Persze elégedetlenkedhetnénk is a popkultúra valódi újat megszülni képtelenségén, ám amikor a gyerek egészséges, boldog és önfeledt, akkor örülni szoktunk. Így érdemes hozzáállni most is: veszedelmesen jó lemezeket sorolunk!

A Nana Vortex egy éve debütált, a tavalyi Balaton-felvidéki présházteraszi anyaga csodásan vitte a népzenét és a jazzyt a modern bólogatós ritmusok sűrűjébe, így több oldalról is bejárat nyílt világukba, én pedig örömömben meghallgattam pár tucatszor. A Forduló-ról szólva úgy fejeztem be mondandómat: „a debütálás nagy ígérete nagy felelősség is, ennél kevesebbel már nem érhetjük be”, és jelenthetem: simán meg is lépték a feladatot. Első körben azzal, hogy annak homogenitását színpompás kavalkádra cserélték, azaz most nem tapadtak hozzá egy délutáni teraszozáshoz, az Aranylemez (Gryllus, 2017) egy nagyszerű koncepcióra fűz fel annyi ötletet, mint más egy élet munkája alatt se. Miközben épp ellenkezőleg is gondolhatnánk, ha azt vesszük, hogy a lemez nagy része, azaz az első tíz dal Arany János dallamaira épült – merthogy Arany ilyet is tudott, azaz dalokban is utazott. Persze a zenekar csak kiindulási alapként tekintett rájuk, majd megnézte, leporolta, kifordította, és ha a fonákja is mutatott valamit, az néha kívülre került. Én pedig csak nézek, mint a moziban, mert ez minimum az utóbbi idők egyik legjobb előadása, és most mindegy, hogy korokat és emberi tapasztalásokat összekötő előadásként, zenei utazásként vagy „zenés színházként” éljük meg, mert, ahogy már mondtam, több irányból is vezet hozzá út. Kijönni belőle már sokkal nehezebben megy, hetek óta hallgatom töretlenül, és még messze nincs vége a felfedezések és megélések gyönyörének.

Eddig azzal a tudattal éltem, hogy oké, Arany ott van alapból a klasszikus kedvencek közt, mint a hétköznapi sorsra vágyó, de szélsőséges melankolikus lelkiséggel megáldott/megvert költőzseni, de most átraktam magamban egy másik polcra – akárcsak a Nana Vortexet, őket, ahogy fentebb jeleztem, már a debütálással bevéstem személyes mitológiám díszfalának gránitjába. A muzsikusokat már korábban bemutattuk, a vendégek sora pedig igen impozáns (Ágoston Béla, Both Miklós, Busa Pista, Ferenczi György, Csík János, Dresch Mihály, Gryllus Dániel, Szalóki Ági, Oláh Józsi, stb.), a sokféle témát és ötletet hallva pedig egyértelmű is, hogy szükség volt a különböző karakter és életsors szerepek avatott megformálóira. Például a rap (blikkfangos szóval: műneme) sem csak plusz színként és drámai fokozóként van jelen, de a kortünetek kidomborításához is remek választás. És bár első meghallgatáskor még keveselltem a két zenekari énekesnő, Jéger Dorottya és Paár Julianna jelenlétét, de ez a darab most tényleg megkövetelte ezt a sokszínű szereposztást. A tizenkét dalból tíz épül Arany zenei ötletére, és bár csak hat verset jegyez ő, a négy Petőfi költemény is mintha ide íródott volna, ráadásul a vége felé József Attila Arany beidézése a Nana Vortex zeneileg „Arany-mentes” blues-dub lüktetésével egészen megittasító. Valamint itt az alkalom, hogy közöljem a zenekarral, túl szerények a kísérőfüzet bevezetőjében, ez az album több, mint csak egy „meghívás ebbe a titkokkal teli és ismeretlen világba”. Persze valóban titkokkal teli a felfedeznivaló, ám valami távolit most egészen közel tudtak hozni, és ezeket a fókuszba helyezett minőségeket egyértelműen a Nana Vortexnek köszönhetjük.

Lovász Irén munkásságával egyszerre két megjelenés kapcsán épp két éve foglalkoztunk, és akkor is felettébb örültünk a Hangtájkép messzire hívó világlátásának, már csak azért is, mert minden esetben ünnepi pillanat Irén muzsikájában és megnyugtató hangjában elmerülve lélekmélységeket és vágyott magasságokat bejárni. Talán kérdés, hogy a szépség és harmónia beidézett vidékei valódiságok-e, esetleg az ember létező igényeinek kivetülései csupán, vagy tényleg lehetséges oda a belépés? Ez azonban csak kívülről nézve kérdés, Lovász Irén lemezt hallgatva már nem, mert a megénekelt és elzenélt minőségek nyomban életre kelnek, és a megelőző kérdések érvényüket vesztik. A Gyógyító hangok sorozatban most harmadikként megkapjuk ajándékba a Női hang (Siren Voices, 2017) című albumot, és ezt ne vegyük úgymond természetesnek, mert embert próbáló, de nyilván elengedhetetlen vajúdás előzte meg születését. A 28 dalra osztott albumszerkezet is egyértelmű utalásnak tetszik a 28 napos holdhónapra: a Hold mint a női minőségek egyik tárháza és kisugárzója ősidők óta a női lét egyik alappillére és az emberi összkultúra része. Ezen a szinten már semmi sem egyszerű, minden tudásért nagyon meg kell dolgozni. A popzenétől és mindenféle felszíni kalandozástól nagyon messze járunk, itt a megélt, feltárt, azt hosszú-hosszú érlelést követően elfogadott, megénekelt és a zene nyelvére lefordított nőiség teljességébe pillanthatunk be. Életkorszakok, sorsok, szerelmek, mindenféle örömök és fájdalmak szövődnek dalokba. Tán inkább utóbbiak, mert az arányok bizony ilyenek, a megélt szenvedés képes a lényeg lepárlására: megértésre, elengedésre, egyáltalán az igazán fontos dolgok elmesélésére és a továbblépés megsegítésére. A hagyomány továbbra is kínálja ezeket a felületeket és kereteket, amik bár porosnak tűnhetnek a modern ember szemében, ezek azonban mégis csak valódi értékek és minőségek. Ráadásul továbbra is az élet természetes velejárói, kiérlelt kulturális egységek, az élet örök támaszai, amik egy kis elmélyüléssel nemcsak elfogadhatók, hanem le is fordíthatók a mai korra.

Lovász Irén világszép hangja és kicsiszolt technikája tán még sosem volt ennyire valóságos, miközben messze az ismert világ határán túlra vezet, ahol már a kérdések is elhalkulnak bennünk, ha jól figyelünk, és nem erőltetjük a szokásos zenehallgatói énünket, mert most lehetőségünk adódik kontemplatív állapotban gyógyulni. A gyógyulás ugyanis sokkal több, mint amit a szokásos modern módszerek kínálnak, ehhez néha szükség van az ősi bölcsességekre, például az archaikus népzene kincsestárára. Most még olyan plusz szerencsénk is van, hogy ehhez a lemezhez újra sikerült társul hívni Hortobágyi Lászlót, akivel annak idején Lovász Irén a Világfa című sikerén is együtt dolgozott (annak a lemeznek lett több verziója és későbbi újragondolása is, valamint a német verziója elnyerte 96-ban világzene kategóriában a Német Zenekritikusok Díját). Hortobágyi nagyon finom zenei háttereket szőtt a dalok egy részéhez, de semmiféle szépelgésre ne gondoljunk, valódi drámaiság és megtartóerő áramlik a folyékonyan és akár szellősen is megbonthatatlan támaszként szolgáló hangképekben. A zoboralji és moldvai csángó asszonyoktól való gyűjtések és saját dalok mellett a lemez legfelemelőbb pillanatait Irén édesanyjával való közel kilencperces bensőséges duettje adja, amiről így vall: „Az én női hangom az övének folytatása, abból lett és annak árnyékában nőtt föl. Az anyaméhben találkoztam az első népdalokkal, az Ő női hangján keresztül. Női hangom nem lenne hiteles az övé nélkül. A gyerekkorom óta gyakran együtt mondott kedves népdalait most vele együtt éneklem. A nagykunsági tanyavilágban átélt, békés megyei gyerekkorát, fiatalságát idézik ezek a dalok. A néphagyomány és a hagyományos értékek átadásáról, a női hang folytonosságáról, a generációk együtt lélegzéséről így szeretnénk vallani. Vallani és vállalni a gyökereket és az anyaföldet, amely köt, tart, megalapoz, meghatároz.”

Bátor lépésre szánta el magát a Romengo együttes, most nem sorlemezben gondolkodtak, hanem énekesnőjük, Lakatos Mónika szólólemezét gondozták, ami kizárólag a lírikus cigány dal al-műfaját járja körül, az oláh hallgatót, és mint ilyen, a Romanino (Gryllus, 2017) híján van a pörgős nótáknak. Úgy kell tehát nekiülni, hogy itt nem lesznek vitézkedések, cifra mulatságok, és bár az örömöket is megéneklik a hallgatókban, de túlsúlyban vannak a megindító és lélek-nehéz balladák, a fájdalmak, a feldolgozatlan múlt élményei. A hallgató azon dalforma, amiben az egyébként kibeszéletlen és kibeszélhetetlen témákat veszik elő a romák, elsősorban a család / szerelem / Isten hármasság kerül fókuszba, és az idővonal a múlttól a jelenig tart, a jövőt ritkán érintik. A dalok jó részét Mónika saját édesapjától, Lakatos Géza Józseftől tanulta (ő két archív felvételen meg is idéződik), ezek jó része igen régi, ahogy a kísérőfüzetben írják: „Többről biztosan tudjuk, hogy legalább másfél évszázada éneklik őket, a világ, amelyet megidéznek pedig egyidős a cigánysággal”.

Az album azzal együtt, hogy csak hallgatókat sorjáz, messze nem egyhangú, és bár benne van a veszély, hogy rákívánjuk közben dinamikai váltásokra, Mónika éneke és stílusa annyira élő és közeli, szinte tapinthatóan valóságos, mintha személyesen nekünk dalolná el életét és gondolatait. A hangzás és a zeneiség természetesen egészen visszafogott, kísérőként Mónika férje, a Romengoban is muzsikustárs Rostás Mazsi Mihály gitározik és vokálozik, rajta kívül már csak Rostás Krisztián sző billentyűsökkel némi hangszőnyeget pár dalhoz, de az akusztikus jelleg sosem sérül, és arra is nagyon ügyeltek, hogy sokféleképpen hangszereljék a dalokat. Ami a lényeg, ha az ember nyitottan közelít ehhez a nagyon emberi és befogadó világhoz, akkor az élmény katartikus. Nem kertelek: Lakatos Mónika jelenleg a legjobb a műfajban, olyan átéléssel és érzelmi odaadással énekel, amihez fogható most nemigen akad az autentikus cigányzenei színtéren. És persze nem csak technikailag érdekes a történet, de az a kettősség a lényeg, ami az érzelmi oldalából fakad: azaz a kimondhatatlan megélések kiéneklésén van a tét, a tényleges szövegek mögött húzódó valódi lelki kitárulkozás drámaiságában dől el minden. Mónika persze sokkal lényegre törőbben fogalmazza ezt meg: „Az oláh-cigány hallgatók nagyon fontosak az életemben. Bennük van cigányságom és emberi mivoltom egyaránt.”

A Makám új lemezének titka a részletekben lakozik. Ráadásul több értelemben is. Első körben létrejöttét különböző bábszínházi műsorok, előadások zenéjének részletei, fejezeti és dalai adják. Maguk a darabok fel is vannak sorolva a belső borítón: Álomszövő Pendula, János Vitéz, Kököjszi és Bobojsza és Suttogó füzesek. Első átgondolásra adva volt tehát néhány fontos műrészlet, majd hozzájöttek más dalok, és így alakult ki lépésenként az album. A végeredmény íve már egységesként hat, és ha figyelmesen, átéléssel hallgatjuk, valami egészen érdekes bontakozik ki. Az első egy-két dalnál úgy voltam vele, hogy a Makám most gyereklemezt készített, és bár nem stimmelt minden elem ehhez már első felütésre sem, utána azonban egészen másfelé kanyarodott és mélyült a történet: itt, a zenekar hosszú történetében először a két, eddig leginkább külön kezelt munkamódszer, a gyerek és felnőtt lemezek világa végre összeért, és új testben/lélekben inkarnálódott. Mégpedig a felnőtt lét olyan módon idéződik meg, amiben a gyermeki lelkület, a gyermeki felfedezések, átélések és világfélelmek tovább élnek velünk. Ez a felnőtt-gyerek megélés közel sem egyszerű dolog, és végre az is kiviláglik egy ilyen alkotásból, hogy gyermeknek lenni messze nem csak játékosságról és rácsodálkozásról szól, azaz dehogynem, csak ezeknek nem olyan a lelki tartalma, kicsengése és a kifejeződése, amint azt gyakran hinni szeretnénk.

De miről is beszélek, nincs is itt sem gyermek, sem felnőtt, sem egyéb, kimondva egyre inkább kiüresedő fogalom és forma, csak mi magunk vagyunk, az egész életünkkel összefonódva. És végre valaki emlékszik előre és visszafelé is, hogy milyen volt és van gyermeknek lenni, ha pedig még nem sikerült volna önerőből megfejteni, még sikerülhet, most kaptunk hozzá segítséget a Makámtól. Az Ezeregyéjszaka (Z Paraván, 2017) a fontos részletek nagy egészbe oldásának lemeze. Az időbeliség a térélmény elé lép, ami belül zajlik, az fontosabb, mint ami kívül, mert az mindig valamilyen belső történés kivetülése csupán. De ne ijedjen meg senki, ez csak egy gondolati tükröződés, amit a többszöri meghallgatás kisajtolt belőlem, és nem csak a szövegek generálták, de a zenével való tökéletes egysége. Mondanám, hogy ennél jobbat a Makám még sose…, meg tán jobb nem is lesz sose…, de a lényeg nem ez, hanem megejtő őszintesége és bátorsága, hogy mer távol maradni minden trendtől, poptól, és saját eszköztárát is simán kifordítja. Újra előkerülnek régi lemezeikről zenei elemek, fordulatok és témák, amik vagy új jelentéseket bontakoztatnak ki, vagy idézőjelbe tesznek másokat. Vagy akár önmagukat. A korai évekre jellemző keleti ízek, kortárs jazz és régi-zenés hangulatok és a minduntalan újra-felfedezett folk, valamint az önfeledt dallamok csillámló szövedéke ez, egyszerre felemel és nagy fájdalmat okoz. Mert amit beidéz, és ahová belök, ott magunkra ismerhetünk, ennek pedig mindig ára van. Én hajlandó vagyok újra és újra beszállni ebbe az elvágyódástól duzzadó hajóba, ami úgy vezet ki berögzült létezésünkből, hogy az igazi bejárathoz visz. Mégis ki kell mondanom: ez az eddigi legjobb Makám lemez. És igen nehéz lesz meghaladni.

(A dalokat most is Krulik Zoltán zenekarvezető / muzsikus / énekes írta, és a szövegek nagy részét is, de Petőfi Sándor, Szász Ilon és Sík Sándor versekből is épültek be részletek. Ezen kívül ki kell emelnem, hogy ez az első olyan Makám-lemez, amin a zenekar jelenlegi énekesnője, Magyar Bori dalol, és már csak miatta is.)

Rácz Mihály
Forrás: langologitarok.blog.hu

2017.12.07
26