165

Tobruk felszabadul az ostrom alól – Ezen a napon történt

Horváth Gábor írása

erwin-rommel

Olaszország az 1911-12-es Oszmán Birodalom elleni háborúja után szerezte meg Líbiát, s a második világháború során Mussolini esélyt látott arra, hogy ezt a sivatagos gyarmatot összekösse a Szomáliában és Abesszíniában lévő olasz birtokokkal. Miután nagyhatalmi álmait kergetve Itália 1940. június 10-én hadat üzent a nyugati szövetségeseknek, várható volt, hogy a Líbia és Etiópia közé ékelt brit birtokok, Egyiptom és Szudán lesznek a következő célpontjai.

1940. szeptemberében az olasz haderő Líbiából benyomult Egyiptomba. Bár létszám tekintetében óriási túlerővel rendelkeztek, az előrehaladás nagyon lassú volt, majd a decembertől kibontakozó brit ellentámadás (Operation Compass, azaz „Iránytű” hadművelet) teljesen szétverte a talján hadsereget. Februárig egymás után estek el a partvidék fontos líbiai központjai, mint Bardia, Tobruk, Derna és végül Bengázi.

A súlyos katonai kudarc és egész Líbia esetleges elvesztése miatt Mussolini kénytelen volt támogatásért fordulni Hitlerhez. Bár a Führer távlatilag ekkor már a Szovjetunió ellen készült, úgy érezte, támogatnia kell legrégebbi szövetségesét, akinek sohasem felejtette el az Anschluss idején tanúsított baráti viselkedését. Így 1941. januárjában megkezdődött a később Afrika-hadtest (hivatalos nevén: Deutsches Afrikakorps, rövidítve: DAK) hadosztályainak Olaszországba való átcsoportosítása, hogy azután hajókon átjutassák az embereket és felszerelésüket Tripoliba, Líbia fővárosába. Az „Operation Sonnenblume”, azaz „Napraforgó” hadművelet során némi veszteséggel, de sikerült átcsoportosítani 2 német hadosztályt Afrikába, melyeket később újabbak követtek. A papíron olasz alárendeltségbe kerülő német hadtest parancsnoka Erwin Rommel tábornok lett (a képen), aki kitüntette magát a 7. páncéloshadosztály élén a nyugati hadjárat során.

Az első német egységek február 11-én léptek (gurultak) Afrika homokjára, és Rommel azonnal offenzíven lépett fel a britek ellen. Vezetése alatt az addig nagyon gyenge ellenállást tanúsító olaszok is összekapták magukat, látván, hogy olyan hadvezér áll élükön, aki a saját maga életét sem félti, és nyilvánvalóan tudja, mit miért tesz. Bár a német csapatok csak lassan érkeztek be, a kéznél lévő olasz-germán erőkkel rögvest megtámadta a briteket, és Bengázitól délre meg is állította azok előrenyomulását. Az Afrika-hadtesttel érkező repülők sorozatos támadása alatt az amúgy is elnyúlt brit utánpótlási vonal szétesett, majd a német páncélosok lendületes előrenyomulása kikényszerítette a brit visszavonulást.

Az Afrika-korps fő erejét egy páncélos (a 15.) és egy (az 5.) könnyű hadosztályból álló német páncélos ék alkotta, melyek mintegy 250 harckocsival rendelkeztek. Igaz az afrikai hadszíntérrel a németeknek is meggyűlt a bajuk. Az európai utakra tervezett panzerek légszűrői átengedték az apró afrikai homokot, ezért eleinte rengeteg tank esett ki a hadrendből. A katonák is nehezen szokták meg a homokviharokkal tarkított hőséget, pláne, mivel eleinte nem voltak ellátva megfelelő egyenruhával. Mindemellett Rommel támadása, amely az állandó akciókon és meglepetésen alapult, sikert sikerre halmozott. A britek helyzetét tovább nehezítette, hogy április elejétől több hadosztályt átcsoportosítottak Görögországba. A németek visszafoglalták Bengázit, majd a parton visszavonuló briteket bekerítéssel fenyegetve előretörtek Tobruk irányába. Ezt a várost azonban már nem tudták menetből elfoglalni, mivel elszánt – elsősorban ausztrál – helyőrség fészkelte be magát a megerődített település körül. Az Afrikakorps haladt tovább, és csak zár alá vette Tobrukot, abban bízva, hogy a védők úgyis megadják majd magukat, ha belátják helyzetük reménytelenségét. A német támadás végül Egyiptom határáig jutott, s csak a Halfaja-szoros-Solum vonalon akadt fenn a szilárd védelmi vonalat kialakító szövetséges erők hálóján, messze Tobruktól keletre.

Tobruk így elszigetelt ausztrál védőivel 170 km-re feküdt a brit kézen lévő területtől nyugatra. Rommel igyekezett ezt a hátában lévő tüskét kihúzni, hiszen Tobruk védői komoly bonyodalmat okozhattak. Afrikában az utánpótlás biztosítása különösen nehéz volt, hiszen mindössze egyetlen aszfaltcsík biztosította Rommel összeköttetését tripolibeli bázisával, s Tobruk ezen feküdt. Ugyan az olaszok gyorsan kiépítettek egy Tobrukot elkerülő útszakaszt az ostrom során, de a védők kitörései továbbra is potenciális veszélyforrást jelentettek. Miután kiderült, hogy a „britek” nem akarják feladni a várost, Rommel megpróbálta bevenni erővel. Az ausztrál védők (a 9. ausztrál hadosztály, mely helytállásáért a sivatagi patkányok becenevet kapta) szerencséjére a tenger felől sikerült ellátni őket nehézfegyverzettel és utánpótlással is, így Rommel – aki a mozgóharc mestere volt – nem boldogult az aknamezőkkel, akadályokkal és erődítményekkel megerősített várossal.

A britek már márciusban elkezdték az olaszok által már korábban kiépített védelmi vonalak megerősítését, s Tobrukot betonerődökkel, többsoros védelmi vonallal vették körül. Az ausztrálokat még páncélosokkal is sikerült ellátni. A Luftwaffe sem volt képes egyértelmű légi fölényt kialakítani a brit légierővel (RAF) szemben, ami megakadályozhatta volna a brit hadihajók kikötését. A védők Rommellel szemben mutatott kitartása odahaza a brit „bulldogi” makacsság iskolapéldája lett, bár az ostrom jelentősége ténylegesen nem volt túl nagy, hiszen a főerők Sollum térségében állomásoztak. Az erőviszonyok ott fokozatosan a britek előnyére változtak, augusztusban már arra is futotta az erejükből, hogy a tobruki védőket lecseréljék cseh, lengyel és indiai „brit” csapatokra. Április és november között Tobruk több támadást is átélt, de egyre inkább látszott, hogy az ostrom nem fog eredményt hozni.

November 18-án kibontakozott a sokadik, ám ezúttal már eredményes brit támadás a Sollum-Halfaja vonalon, s hiába harcoltak keményen a németek, a túlerő felőrölte őket. Rommel végül elrendelte a visszavonulást, amely végül 900 km-rel nyugatra végződött, szinte ugyanott, ahonnan elindult az Afrika-hadtest diadalmenete februárban. Tobruk november 27-én, Churchill nagy megkönnyebbülésére felszabadult.

Nagy-Britannia örömmámorban úszott, ekkor kevesen gondolták volna, hogy az óra ingája hamarosan újra kileng, s 1942. júniusában Rommel ismét Tobruknál áll majd, ám ezúttal pillanatok alatt elfoglalja a fontos erődöt.

Horváth Gábor

Felhasznált irodalom: Számvéber Norbert: Páncélosok a sivatagban. Bp. Puedlo, 2010; rubicon.hu

A kép a Wikimedia Commons szabad felhasználású gyűjteményéből származik, a szerzői jogtulajdonos a kép készítője. A felhasznált kép forráshelye a szerzői jogi feltételekkel és a szerző megnevezésével itt érhető el.

2017.11.27
70