185

Egy szelet Könyvszalon

tmoni szubjektív beszámolója

szarka-gyula-amor-es-az-orulet

A XVII. Győri Könyvszalont járva, válogatva a könyvek és programok között, megállapítottam, hogy idén igen színvonalas, széles kínálatból szemezgethetnek az érdeklődők. És kell is válogatni, mert 113, párhuzamosan öt helyszínen zajló rendezvényre képtelenség bekukkantani, és valljuk be, ennyi mindent még a legtágabb érdeklődésűek sem tudnak befogadni. Az én szeletem a Könyvszalonból 11 programot foglal magába az ünnepélyes megnyitón kívül – így láttam a vidék legnagyobb könyvfesztiválját.


0. nap

A rendezvénysorozat idei 0. napját majdnem teljes egészében kitöltötte az Országos Széchényi Könyvtár, a Magyartanárok Egyesülete és a Magyar Olvasástársaság Arany János születésének 200. évfordulójára Te aranyok Aranya! címmel meghirdetett országos szavalóversenyének területi döntője, melyről Találkozás Arany Jánossal a Győri Könyvszalonon címmel olvashatják Szabados Éva beszámolóját. Csak ez után, este 6 órakor került sor az első nagyközönségnek szóló programra: Szarka Gyula: Ámor és az Őrület című koncertjére.

Szarka Gyula nem először lép fel négytagú (gitár, fúvós, ütős, billentyűs) zenekarával, megzenésített verseivel Győrben, tavaly is láthattuk őt az Ünnepi Könyvhét megnyitóján, valamint a XV. Könyvszalon 0. napján, A bor és a lányka c. összeállítással. A Ghymesből ismert Kossuth-díjas előadóművész ezúttal állatmesékkel érkezett, az Ámor és az Őrület című CD anyagával. Az albumot Heltai Gáspár és Jean de La Fontaine fabulái ihlették, de a szövegek ennél jóval modernebbek, Bereményi Géza, Kozma Andor, Vikár Béla, Bettes István, Szarka Tamás és Romhányi József verseit Szarka Gyula zenésítette meg.

A koncert előtt esett néhány szó a műfajról, eredetéről, kialakulásának okairól és történetéről, sajátosságairól, valamint arról, miként őrizhette meg aktualitását két és fél évezreden keresztül: az emberi természet nem változott semmit, ugyanolyan irigy, hiszékeny, kérkedő, szabad vagy szolga, vakon szerelmes, örökké elégedetlen, ostoba és beképzelt. Az előadáson elhangzott a CD csaknem teljes anyaga: A szarvas, a ló és a vadász; A városi meg a mezei patkány; A szatír és a vándor; A bolha és a teve; A róka és a varjú; Jupiter és az ostoba békák; A kutya és a farkas; Ámor és az Őrület és ráadásként a Varjúnóta. Szarka minden dal előtt elmagyarázta, hogy miről szól, amire semmi szükség nem volt, hiszen mindegyik teljesen egyértelmű, ráadásul a művész egy kissé dekoncentrált állapotban leledzett, s emiatt elég sokat bakizott. Szerencsére a szétszórtsága csak az összekötő szövegekre terjedt ki – és humorral profi módon kezelte őket –, a zenei előadás professzionális volt.

Minden dal más és más stílusban íródott, a tartalomhoz igazodott. Szarka énekéhez a fúvós és a billentyűs vokálja tökéletesen passzolt, minden hangszer szépen szólt és jól is hallatszott, különösen tetszett a fúvós hölgy, Varga Bori. A szövegek humorosak és találóak voltak, a közönség hangulata pedig ehhez igazodott: egyre jobb s jobb kedvű lett, egyre zajosabban nyilvánította ki tetszését, míg a koncert véget nem ért. Sőt még utána is, hiszen visszatapsolták a zenészeket, és a Romhányi-féle Varjúnóta refrénjét együtt énekelték velük.


Kónya Imre: …és az ünnep mindig elmarad?

Ki ne ismerné – ha máshogy nem, legalább hallomásból – Kónya Imrét, a rendszerváltó MDF kulcsfiguráját, Antal József harcostársát és barátját? Egy ideje már nem hallottunk felőle, mióta kiszállt az aktív politikából. Hát most megint hírt adott magáról. Meghívott vendége volt az idei Könyvszalonnak, hiszen egy könyvvel jelentkezett, mely a Történetek a rendszerváltástól napjainkig alcímet viseli. A könyvbemutató előtt Radnóti Ákos alpolgármester mondott köszöntőt, melyben felvázolta a szerző politikai karrierjét, és méltatta a könyvet.

Ezután lépett színpadra dr. Kónya Imre, beszélgetőtársa, Ablonczy Bálint újságíró társaságában. Volt némi rossz érzésem ezzel a könyvvel kapcsolatban így látatlanban, mint mindig, ha valaminek csak az egyik oldala tárul fel, de a beszélgetés során kiderült, hogy nem egy politikai szakkönyvről van szó, hanem egy szórakoztató, sok humorral megtűzdelt és jól megszerkesztett történetgyűjteményről a rendszerváltás időszakából. Az 1988 és 1994 közötti évek alkotják a fő vonalat, de tovább is tekint, egészen 2006 októberéig. Az író elmondása szerint a kötet emberi történetekről szól (5000 név szerepel a névjegyzékben!), olyan sztorik ezek, amelyek máshol nem hozzáférhetőek. Az akkori politikai élet szereplői úgy vannak ábrázolva, amilyennek Kónya látta őket, de nem leírások vagy vélemény formájában, hanem a történetek által. Megtudhattuk még, hogy az elbeszélt események mögül kirajzolódik a könyv 3 rétege: a magyar rendszerváltás, Kónya Imre és Antall József személye, ill. hogy a lábjegyzetek videólinkeket tartalmaznak (meg is néztünk belőlük kettőt). És ennyi. Ezután már a bemutatandó műről nem sok szó esett, annál inkább a rendszerváltás különböző politikai megítéléseiről, máig tartó hatásairól és ezek elemzéséről, amit nagyon sajnáltam, mert a könyv jobban érdekelt volna, mint a politizálás.


Nyáry Krisztián: Játékok és szerelmek

Nyáry Krisztián is ismerősként érkezett Győrbe, hiszen nem először találkozhatott az érdeklődő közönség vele: a Dr. Kovács Pál Könyvtár és Közösségi Tér többször is meghívta őt író-olvasó találkozóra (legutóbb a Festői szerelmek című kötete kapcsán), és itt volt a 2015. évi Könyvszalonon is a Merész magyarokkal. Éppen ezért volt érthetetlen számomra, hogy Pálfalvi-Potyondy Nóra, a beszélgetőtárs miért töltötte az idő felét az író bemutatásával.

Ezúttal egy merőben új, másfajta könyvvel érkezett a szerző, a Játékok és szerelmekkel. Miért más ez a mű, mint az előzőek? Először is nem ő az egyedüli szerző, hiszen Kováts Krisztával közösen készült a kiadvány, az énekesnő felkérésére. Ez is jelentős különbség, hiszen az eddigi művek saját inspirációból születtek. Ráadásul egy egyben kiadott könyvről és CD-ről beszélünk, ahol az író jellegzetes dokumentumnovellái a zenei anyaghoz készültek. A dalok címeihez íródtak a szövegek, nem a tartalomhoz, csak a téma volt adott: a játékok, ami azért elég tág teret biztosított neki. Azt is megtudtuk, hogy azért sikerült belecsempésznie egy kis romantikát is: Kossuth Lajos egy beteljesületlen szerelméről szól az utolsó történet. Kováts Kriszta nem volt jelen, de a közönség meghallgathatott egy dalt a lemezről, hogy teljesebb képet kapjon a műről.

Kiderült, hogy van a dolognak színházi vetülete is, hiszen bemutatták a Madách-színházban, ahol mellékszereplőként Nyáry Krisztián is fellépett. Ezzel a zene és az irodalom mellett a színház is megjelent az írót övező atmoszférában, sőt – mivel a darabban táncosok is szerepelnek – a táncművészet is. A társművészetek nem állnak távol a szerzőtől, hiszen előző kötete, a Festői szerelmek festőkről szól, és az sem véletlen, hogy kiállítás lett belőle: festmények és szövegek közösen lettek bemutatva, együtt szolgáltak emberi történetekként.

A társművészetekkel kapcsolatban az író kifejtette nézeteit az összművészeti kezdeményezésekről, melyeket nagyon hasznosnak tart, különösen a fiatalok megszólításával kapcsolatban. Ott vannak pl. az összművészeti fesztiválok, a slampoetryk, melyek mind alkalmasak arra, hogy olyan oldalról közelítsük meg az ifjúságot, amit már ismernek, és úgy könnyebben rávehetők új dolgokra. Olvasás és könyvek esetében is alkalmazható módszer ez, mert könnyebb kézbe adni olyan könyveket, amelyeket más formában (pl. film) már ismernek. Éppen emiatt az író-olvasó találkozókon is megjelennek már a társművészetek (pl. zene), hogy vonzóbbá tegyék ezeket a rendezvényeket a fiataloknak. Ez azért fontos, mert más formában nem nagyon találkoznak az irodalommal, mióta kivesztek a televízióból az irodalmi műsorok, a napilapok nem közölnek szépirodalmat, az ilyen jellegű folyóiratok száma pedig egyre csökken. Azért lényegesek az ő dokumentumnovelláiból kirajzolódó életrajzok is, mert közelebb hozzák az emberhez a hajdan élt hírességeket, leveszik a piedesztálról, hiszen nemcsak az erényeik, hanem a hiányosságaik is ismertté válnak. Arról nem is beszélve, hogy a kamaszok érdeklődését biztosan könnyebb felkelteni egy szerelmi történettel, mint a hivatalos életrajzzal.

Végezetül két történetet emelt ki a kötetből az író, véletlenül mindkettő sport témájú: az egyik Tapavicza Momcsilló, az első tenisz-olimpikonunk (1896, Athén) története, a második pedig az első olimpiai bajnok magyar vízilabdacsapaté (1932, Los Angeles). Nem szeretnék spoilerezni, de annyit elárulhatok, hogy mindkét érmet nagyon kalandos úton szereztük meg.


Zalán Tibor: Háry, a rettentő magyar vitéz

Zalán Tibor rendszeres látogatója a Győri Könyvszalonnak, méghozzá három szerepben. Egyrészt mint író bemutatja legújabb műveit (2014-ben verseskötetet, 2016-ban drámakötetet, idén pedig gyerekkönyvet hozott), másrészt mint beszélgetőtárs moderálja kollégái könyvbemutatóit, végül mint versenyző részt vesz a Könyvszalon drámaíróversenyén, a Kortársasjátékon (2016-ban meg is nyerte a Kitiltották a Drónokat c. darabjával). Én a Háry, a rettentő magyar vitéz című verses gyerekregényének bemutatóján vettem részt, ahol Juhász Attila költő volt a beszélgetőtársa. A kérdések nyomán kiderült, hogy a mű 8-12 éves gyerekeknek készült ugyan, de a szerző mindenkinek ajánlja, s ajánlásként elmesélte, hogy végigröhögte az egészet, s azt gondolja, hogy ha saját magát meg tudta nevettetni, akkor talán mást is sikerült. A régi történet átdolgozásához kitalált egy a különböző nyelvi rétegek egyesítésén alapuló, eddig nem létező nyelvet, melynek segítségével egy új, ironikus hangvételű történetet alkotott, és természetesen ilyenek az illusztrációk is. A főszereplő egy szerethető, érted-hazudok-nem-ellened-figura, kibe elég sok minden belekerült Zalán Tiborból is.

A szerző közel 40 éve ír gyerekeknek, a lányai születése után kezdett gyermekirodalommal foglalkozni, az esti mesélésekből nőtte ki magát ez a tevékenysége. Amikor kifogyott a klasszikus mesékből, elkezdett saját történeteket mondani a gyerekeknek – így kezdődött. Az esti meseszertartás során észrevette, hogy a hagyományos históriák mennyire férficentrikusak, ezért írta meg a Királylányok könyvét. Ebben a hősök mind királylányok, akik sokkal talpraesettebbek és ügyesebbek, mint a királyfiak Most, 20 év elteltével elkészült a következő 20 királylányos mese is a kiadó unszolására. Zalán munkásságában mindig is helyet kaptak a gyerekek, legalább 10 kötete szól nekik: versek, mesék, verses mesék és dramatizált történetek vegyesen. Juhász Attila kérdéseire válaszolva elmondta, hogy hazánkban – sajnos – a gyerekeknek szóló írásokat nem tartják komoly irodalmi alkotásoknak, mivel nekik egyszerűen kell írni, és nem gondolkodnak el rajta, hogy szimplán és pontosan fogalmazni mennyire nehéz. Nem is tanítják sehol a gyerkőcöknek való írást, ő sem, pedig több helyen is oktat, de ez mindenhol hiányzik a tananyagból. Dramaturgként is folyamatosan dolgozik gyerekekkel, rendszeresen ír a Békéscsabai Jókai Színháznak rendelésre. Ritkán kérnek saját darabot, mert annak a fogadtatása bizonytalan, inkább választják a klasszikusok különböző átiratait. Az író véleménye szerint a gyerekek egyrészt a leghálásabb közönség, hiszen semmi másra nincs szükségük, csak arra, hogy lekössék a figyelmüket (az egyéb értékek belecsempészése a szerzők feladata); de egyben a legkritikusabbak is, hiszen ha elvesztik az érdeklődésüket, azonnal mocorogni kezdenek: zörögni, beszélgetni, sírni, a szomszédot piszkálni vagy verekedni. Ugye, hogy nem is olyan egyszerű gyerekeknek írni?


Kukorelly Endre: Porcelánbolt

Kukorelly Endre új könyvének bemutatójára egész egyszerűen nem fértem be a Győri Nemzeti Színház csillárszintjén felállított pódiumszínpadra, még állóhely sem volt, ezért kénytelen voltam a folyosóról hallgatni a beszélgetést, amit Werner Krisztina, a Kisalföld újságírója vezetett. Nem gondolom, hogy a több mint 500 oldalas esszékötet váltotta ki a nagy érdeklődést, inkább a közéleti szerepkör lehetett a fő vonzerő, amit mi sem bizonyít jobban, mint az a tény, hogy a programot követő dedikálásnál már korántsem volt tömeg.

Aki ismeri a költő-író 1996-ban megjelent Kedvenxc című könyvét, az nagyjából tudja, hogy mire számíthat, ha kézbe veszi a Porcelánboltot, hiszen ez az előzmény nagyjából négyszeresére hizlalt változata vagy folytatása, ahogy tetszik. Tartalmazza a szerző majdnem az összes irodalmi vonatkozású írását, természetesen megszerkesztve. A régi esszéket újragondolta és átírta, hozzátette az újabbakat, és a szövegeket belehelyezte egy struktúrába, ahol kapcsolatba kerülnek egymással: folytatják egymást, felelnek egymásnak, reflektálnak. Olyan, mintha a régi énjeimmel társalognék – mondja az író. Tévedés ne essék, nem irodalomtörténetről van szó, még csak személyes irodalomtörténetnek sem nevezné maga Kukorelly sem, aki egyszerűen úgy látja, hogy ő egy olvasó ember, aki mellesleg ír is, és nem fél közölni gondolatait, érzéseit vagy akár a véleményét egy-egy íróval, költővel vagy művel kapcsolatban. Azért azt elárulta, hogy számított sértődésre-támadásra egy-egy írása hozadékaként. Szubjektív, a legkevésbé se tanító szándékú, és közel sem teljes ahhoz, hogy irodalomtörténetnek nevezzük, hanem esszégyűjtemény, azaz szépirodalmi, olvasmányos irodalmi tanulmányok jól szerkesztett és eléggé terjedelmes kötete, a szerző irodalomról vallott nézeteinek lenyomata.


Örömzene – Orosz Zoltán és barátai koncertje

A Könyvszalon első napjának méltó zárása volt Orosz Zoltán és barátai (Horváth Kornél és Lattmann Béla) által adott teltházas koncert a színház nagyszínpadán. Orosz Zoltánról tudni kell, hogy rendkívül széleskörű és összetett a zenei érdeklődése, ezért is lehet a kortárs zenészek egyik legsokoldalúbb képviselője. A klasszikus zene, a népzene, a jazz, a világzene, a tánczene és a különböző népek nemzeti zenéje egyaránt érdekli, mindegyikben egyformán otthonosan mozog. Ebből kaphatott ízelítőt a nagyérdemű, amikor meghallgatta a 2 órás koncertet. „Különleges hangszerelések, vérpezsdítő ritmusok, virtuóz zenei párbeszédek, sodró lendületű, elsöprő energiájú előadásmód a legkülönbözőbb zenei stílusok mentén” – ezekkel a szavakkal vezették fel a zenei produkciót, és minden így is volt. Lágyabb és lendületesebb dalok, cizellált és egyszerű dallamok, bús és örömteli érzelmek, virtuóz előadásmód – ez jellemezte a jól felépített koncertet. Nagyon különleges dolgokat hallhattunk Horváth Kornéltól, a dobostól, aki nem a szokványos dobokat használja, sőt dobverő sem fordult meg a kezében, mégis lüktetett a zene közreműködésének köszönhetően, szólói pedig egészen frenetikusak voltak. Érdekesnek találtam a trió felállását is, hiszen egy tangóharmonika (jó, tudom, hogy önállóan is megállja a helyét) mellé mindössze egy ütős és egy basszusgitáros, ez nem éppen szokványos összeállítás. Egy biztos: működött. Sikerült magukkal ragadniuk a közönséget, akik hálából állva tapsolták meg a produkciót.


Juhász Előd: Kocsis Zoltán

Juhász Előd Kocsis Zoltánról írt könyvébe már belenéztem a Könyvszalon előtt is, mert a világhírű zongoraművésznek életében nem sikerült belopnia magát a szívembe. Juhász Elődöt viszont szerettem a Zenebutikból, és azt reméltem, hogy általa talán sikerül közelebb kerülnöm egyik legzseniálisabb zenészünkhöz. Nem így történt – úgy tűnt, írásban nincs rám akkora hatással a zenetörténész, mint a televízió képernyőjén, ezért vettem részt a könyvbemutatóján: élőben hátha hatásosabb lesz. És nem bántam meg.

Beszélgetőtársa Berkes Kálmán klarinétművész volt, a Győri Filharmonikus Zenekar művészeti vezetője. A beszélgetés teljesen másképpen alakult, mint ahogy vártam: nem Berkes Kálmán beszélgetett Juhász Előddel a könyvéről, hanem a műsorvezető beszélgetett a zenésszel barátjáról, Kocsis Zoltánról. És ez nagyon jól volt így. A klarinétművész gyerekkora óta ismerte Kocsist, akinek tehetsége szerencsére már nagyon korán napvilágra került, és már gyermekként fellépett. Az elhangzott történetekből kirajzolódott egy korszakos zseni képe, a zsenialitás minden előnyével és hátrányával. Berkes csillogó szemmel, szívesen és élvezettel elevenítette fel emlékeit, és elbeszélése nyomán egy furcsa, különc, de végtelenül szerethető, jó humorérzékű ember rajzolódott ki lelki szemeink előtt. Maximalista volt magával szemben (ezért is jutott ilyen messzire, hiszen az ő szakmájában a tehetség nem elég), mindent profin csinált, még a focizást, a gombfocizást és a pingpongozást is, hiszen a szórakozásba éppúgy beleadott mindent, mint a munkába. Éppen ezért nem is viselte jól a vereséget. Nem volt tisztában saját zseniségével, ezért mindig bizonyítani akart (napi 6-8 órát zongorázott otthon, ill. ahol éppen tartózkodott, akár vendégségben is). Fotografikus memóriával és fantasztikus észjárással rendelkezett. Mélyen hívő lélek lakozott benne, és egy örök lázadó. Nem gyűlölt és nem utált senkit, csak a kötelező reprezentációkat. Ha valamit a fejébe vett, arról nem lehetett lebeszélni.

Betegségéről még legközelebbi barátai se tudtak, mert nem szerette, ha sajnálják. Csak 5 nappal a halála előtt szembesült a környezete a ténnyel, amikor már nem lehetett titkolni. Utolsó koncertjét Győrben adta, halála előtt 1 hónappal, és egy teljesen lezárt, befejezett életpályát hagyott maga után.


Karafiáth Orsolya: Szirén

Karafiáth Orsolya egy jelenség. Író, költő, publicista és manapság már közéleti személyiség is. Állandóan változó külsejével, extravagáns egyéniségével óhatatlanul felkelti az emberek érdeklődését. Talán ezért is voltak olyan sokan Szirén című, legújabb regényének bemutatóján, hogy ismét a folyosóra szorultam, és csak hallgathattam, amit az írónő a kötetéről mesél, illetve a – szerencsésnél egy kicsivel több – felolvasásokat. A regény témája érdekes: a függőség lélektana. A történet három generáció nőtagjainak életén keresztül mutatja be az alkoholfüggőséget, de ennél több is: elénk tárja, miképpen cipeljük tovább az előző nemzedékek terheit, szorongásait és félelmeit egy elidegenedett világban. A könyv pikantériáját az adja, hogy magának a szerzőnek is akadtak problémái az alkohollal, ezért belülről, első kézből tudja ábrázolni az alkoholfüggőség kialakulásának okait és folyamatát. Ettől eltekintve a regény teljes egészében fikció, annak ellenére, hogy az ábrázoláshoz felhasználta saját magát és családját is.

Karafiáth Orsolya már hosszú évek óta végzett az alkohollal (8 éve tiszta), de ő azt állítja, hogy az alkoholizmusból nem lehet felgyógyulni: aki egyszer függő volt, az is marad, a legjobb, ami elérhető, a „száraz” alkoholista állapot. Fogalmazzunk úgy, hogy az írónő már túl van a nehezén, ha ezt a könyvet így meg tudta írni, hiszen ehhez régi és új sebeket kellett feltépnie a lelkében.


Gerlóczy Márton: Mikecs Anna – Altató

Gerlóczy Márton az egyik kedvenc kortárs íróm, természetes volt, hogy megnézem élőben is. 2012-ben már járt a Könyvszalonon a Check-innel, idén pedig a Mikecs Anna – Altató című családregényével érkezett. Ezen a rendezvényen is teltház volt a pódiumszínpadon, de ebben az esetben ezt nem a szerző közéleti szerepvállalásnak tulajdonítom (bár ő is foglalkozik publicisztikával), hanem írói munkásságának.

A könyvnek már a címe is érdekes: mit keres ott az a női név? Vendégszerző – tudtuk meg –, Gerlóczy nagymamájának, Jékely Mártának elsőszülött lánya, aki 3 éves korában távozott közülünk. Mivel a szerző saját családja, az Áprily-Jékely dinasztia nőtagjairól írta a művet – felhasználva naplókat, levelezéseket, irodalmi műveket –, kellett egy női személy (a borító hátoldalán található szöveg megmagyarázza, hogy miért kell nőnek lennie), aki végigvezeti az olvasót Jékely Márta, és anyja, Schéfer Ida nehéz életén. És Mikecs Anna lett a kiválasztott, aki ha életben marad, a valóságban is megírhatta volna a könyvet. Kalauzolja az olvasót térben és időben, ebben a keszekusza történetben. Az altató pedig – amit az anyák énekeltek a gyerekeiknek – az a motívum, ami egységgé kovácsolja a történeteket.

A két főszereplő – Áprily Lajos felesége, Schéfer Ida, valamint lánya, Jékely Márta – sorsa rajzolódik ki a regény lapjain, két megrendítő élet, szeretettel, megértéssel, finomsággal megformálva. Két olyan nő vallomását olvashatjuk, akiket rengeteg sorscsapás ért amellett, hogy egy híresség környezetében éltek a legteljesebb mértékig alárendelve a családfőnek. Jékely Márta férje Mikecs László volt, a történész-néprajzkutató-nyelvész, akivel szintén nem volt egyszerű az élet. Párjuk mellett regényt nem mertek írni, így születtek a férjek elől rejtegetett naplók, melyek Márta 2006-ban bekövetkezett halála után kerültek elő, s melyek a Mikecs Anna – Altató alapját képezik. Ehhez gyűjtött az író más dokumentumokat, de eleinte nem tudta, mit fog kezdeni velük, csak érdekelte a történet, s mélyen megrendítették az igazságtalanságok, melyeket el kellett szenvednie nagymamájának és dédanyjának. Azért készült el (8 év alatt) a családregény, hogy emléket állítson nekik. Persze mindezek mellett a háttérben ott vannak a történelem, főleg a XX. század borzalmai is, hiszen mintegy 150 évet ölel fel a könyv, 1978-ban ér véget, Gerlóczy bátyjának születésével.

Azt is megtudhattuk, hogy a borítón látható csésze egy olyan készlet része, mely a föld alatt vészelte át mindkét háborút, és még megvan az a térkép, amelyen le volt rajzolva rejtekhelyük. Esett még szó a művészcsaládról: az erős családi kötődésekről, a nem emlékezésekről (amire nem akarnak, arra nem emlékeznek) és a transzgenerációs szorongásokról, melyeknek kézikönyve lehetne ez a regény. Lesz folytatás? Nem – felelte a szerző –, készülhetne még belőle 3 regény, de amit akartam, azt megcsináltam, többet nem akarok ezzel foglalkozni.


Obádovics J. Gyula: Életem – hiszek a végtelenben

A legnagyobb meglepetést az a tömeg okozta nekem, mely a 90 éves Obádovics J. Gyula professzor könyvbemutatóján elárasztotta a színház csillárszintjét. Az érdeklődők fele sem fért be a pódiumszínpadra, így hármasával-négyesével sorakoztak a folyosón – köztük én is – hogy legalább halljanak valamit az Életem – hiszek a végtelenben című önéletrajzi kötet bemutatójából. Az Obádovics manapság már nem csak egy személynév, hanem egy fogalom, egy matematika könyv neve is, melyen generációk nőttek fel. Hányszor segített nekem ez a tankönyv matematikai tanulmányaim során, amikor nem értettem valamit vagy nem tudtam megoldani a feladatokat! Na nem a főiskolásoknak-egyetemistáknak készült magyarázatok, azok kínainak bizonyultak az én humán agyamnak, de a levezetések, a bizonyítások és főleg a megoldott példák – ezeknek köszönhettem a matek 5-ösömet a középiskolában.

A rendezvényen kevés szó esett a könyvről, de ezt senki sem bánta, mert a korához képest meglepő vitalitással rendelkező író nagyon élvezetesen tudott mesélni. Életének különböző korszakaiból emelt ki szórakoztató, mégis tanulságos történeteket, melyekkel sikerült felkeltenie a közönség érdeklődését könyve iránt. Egyszer sikerült bepillantanom a színpadra, ahol egy csillogó szemű, igazi pedagógust láttam, aki a legjobb sztorikat mind tanári pályafutásából mondta el. Végül meg kell jegyeznem azt is, hogy soha senkit nem hallottam még ilyen érdekfeszítően beszélni a matematikáról. Még az is lehet, hogy nem utáltam volna ezt a tárgyat, ha egy ilyen ember tanított volna.


A Vujicsics együttes koncertje

A könyvfesztivál záró rendezvénye a Vujicsics együttes koncertje volt, vendégművészként Eredics Salamonnal, aki a Söndörgő zenekar legifjabb tagja, basszprímtamburán, harmonikán és furulyákon játszik. A program Hej barátom… címmel és Szörényi Levente vendégszereplésével volt meghirdetve, de sajnálatos módon a Kossuth- és Erkel Ferenc-díjas zeneszerző-gitáros-énekes-szövegíró lebetegedett, így történt, hogy Eredics Solomon ugrott be a helyére. Érdekelt volna, hogy a délszláv népzenét játszó Vujicsics együttes és Szörényi, a beat és a rock illusztris képviselője (jó, tudom, hogy a folk-rock és a világzene is érdekelte) mit hoznak ki egymásból, de így alakult. Helyette láttam egy népzenei koncertet, ami – bevallom – nem igazán az én műfajom, és nem kellett csalódva távoznom, mert ezek a zenészek annyira élvezték, amit csináltak, olyan örömmel játszottak és olyan professzionális módon teremtettek hangulatot, ami rám is hatott: egyszer csak azt vettem észre, hogy ritmusra mozog rockzenéhez szokott lábam, és nincs sok híja, hogy táncra perdüljek.

Intellektusom is megkapta a maga adagját: új hangszerekkel ismerkedtem meg (soha nem láttam és hallottam még például tölcséres vagy trombita hegedűt), és beavatást nyertem a népzenegyűjtés módszertanába is. Mindez és még sok más is a délszláv dallamokból épült zenei blokkok közé beékelve hangzott el, és az ismeretanyag átadása olyan egyszerűen, könnyedén, már-már mellékesen történt, hogy azok sem érezhették kioktatásnak, akik már tisztában voltak a hallottakkal.

A héttagú együttesből mindenki több hangszeren is játszik (Borbély Mihály szaxofonon, klarinéton, tárogatón, furulyán, okarinán, dvojnicén és brácsatamburán; Eredics Gábor basszusprímtamburán, tambura samicán, harmonikán és karaduzenen; Eredics Kálmán bőgőn, tamburabőgőn, tarabukán és tapanon; Brczán Miroszláv csellótamburán és brácsatamburán; Szendrődi Ferenc prímtamburán, basszprímtamburán, litarkán és brácsatamburán; Eredics Áron prímtamburán, basszprímtamburán, csellótamburán, tarabukán és tapanon; Vizeli Balázs pedig hegedűn és tölcséres hegedűn), és ebből sokat meg is mutattak. A felsorolásból is látszik, hogy a tambura, ez a hosszúnyakú lantok családjába tartozó pengetős hangszer központi szerepet játszik a zenéjükben – szerencsére. Nekem a kezdő zenei blokkjuk tetszett a legjobban, ahol mind a hatan (a hegedűs kivételével) egy-egy pengetős hangszeren játszottak örömteli, vidám dallamokat. A közönség elejétől a végéig élvezte ezt a profi módon felépített és roppant színvonalasan előadott koncertet – hálájukat vastapssal fejezték ki.

tmoni
Fotók: Hatvaniné Ragány Klára, Pozsgai Krisztina, Simonné Horváth Éva, Szabó Béla (2-4., 8. kép), Vas Balázs

2017.11.24
88