V. Kulcsár Ildikó: Segítség! Nyakunkon a családunk!

V. Kulcsár Ildikó nélkül elképzelhetetlen a Nők Lapja, mert írásai olyan élményt nyújtanak, amit nem lehet könnyen elfelejteni. Bár 11 könyv szerzője, és sokan szeretik ezeket, ennek ellenére nem írónak, hanem újságírónak tartja magát. Amikor a legkisebb lányával volt otthon, elkezdte leírni a család történeteit, majd ezeket beküldte a Nők Lapjához. Így lett 1990-ben újságíró, ekkor találta meg az igazit, a hivatásban és a magánéletben is.

Korábban a bölcsészkaron szerzett diplomát, majd pszichopedagógiát tanult. Eleinte nevelési tanácsadóban, később gyermekvédelmi szakfelügyelőként dolgozott; hitt abban, hogy segíthet, élvezte a munkáját. Egész életében olyasmit csinált, amit szeretett. A Nők Lapján át rengetegen kérnek tőle tanácsot a „Ne félj, mesélj” rovatában. Ha tud valakinek segíteni, ez hihetetlen erőt ad – vallja. Így karácsony táján sűrűsödnek az olvasói levelek, sokan várnak tőle segítséget.

Népes, elsősorban nőkből álló közönség fogadta Ildikót a XVII. Győri Könyvszalonon, de azért néhány férfi is akadt a nézőtéren. A „Ne félj, mesélj” rovatában valamivel jobb az arány, a segítséget kérők negyede az erősebbik nemhez tartozik. Olyan hivatása van, hogy sok emberhez eljut, de sajnos nem tud eleget tenni minden felkérésnek, mert rengeteg az elfoglaltsága: öt gyermek, hat unoka és a Nők Lapja. Szívesen jött Győrbe, nagyon szereti a várost, szerelmével, gyerekekkel is járt már itt, és Mosonmagyaróváron lakik a legjobb barátnője. Ezúttal az „Egy korty derű” műsorát hozta el, mellyel már sok helyen járt szerte az országban és határainkon túl: Bécsben, Pécsen, Erdélyben, a Felvidéken, sőt még Kanadában is.

Úgy tapasztalja jártában-keltében, hogy ma gyakran hiányzik az emberekből a mosolyra való képesség, pedig rendkívül fontos, hogy észrevegyünk minden apróságot, ami széppé teszi az életünket. Napjainkban is nélkülözhetetlen a jókedv az emberek életében. Ha elveszítjük a derűre való képességünket, akkor nehéz elviselni a szürke hétköznapokat, elveszítjük az életre való képességet – mondta Ildikó. Értékelni kell, észrevenni az élet apró örömeit a sok rossz között, tudni kell a pici dolgoknak is örülni, ezzel magamnak teszek jót! A derű a békesség kulcsa, a gyűlölettel élő emberek nagyon sokat ártanak maguknak (is). Hatalmas a nők, az anyák felelőssége, mert a családban olyan a hangulat, mint az anyáé – ha feszült, akkor a családra is átvetíti a feszültséget. Ha azonban az anya szeretetet és örömöt áraszt, akkor a kamasz is el meri mondani a problémáit otthon.

Ildikó Ranschburg Jenőt és Janikovszky Évát tekinti példaképeinek, akik sajnos már nincsenek velünk. Azokat az embereket tiszteli, akik a maguk kis világában jókedvet, szeretetet tudnak terjeszteni, mert rendkívül fontos, hogy mit adok át az embereknek. Ez az én döntésem, hogy jót akarok adni. Ha ezt megfogadja, ő maga lesz boldogabb. Még a szegénységet is lehet bölcsességgel kezelni. Ihász Anna felolvasta Ildikó Moly Mari könnyei című írását, mely nagy sikert aratott a közönség körében. Egy moly elbeszéléséből olyan magvas gondolatok derülnek ki, mint „…az élet minden perce érték”, és „Micsoda kincs, ha ketten összekapaszkodnak egy életre!”

V. Kulcsár Ildikó több végzettséget szerzett: tanár, pszichológus és most már párkapcsolati mediátor is, válófélben lévő párokkal foglalkozik. Azt mondja nekik, hogy az élet ott kezdődik, ahol a hollywoodi filmek véget érnek! Egy kapcsolatot folyamatosan ápolni, gondozni kell, de ez nehéz. A mindennapi életben a nagy drámák a kicsi, apró dolgokból lesznek. Ilyenkor többre megyünk mosollyal, iróniával, öniróniával, mint kivont karddal.

Nemrég Orosházán járt, ahol 400 ember hallgatta egyszerre. Ott találkozott egy fantasztikus asszonnyal, aki 60 évesen kezdett el festeni, amikor nyugdíjba ment. Akkor határozta el, hogy valóra váltja gyermekkori álmát, azóta már több kiállítása is volt. Mindig megtalálja az ilyen csodálatos embereket, velük készít szívesen interjút, nem a celebekkel. Számára az emberi sorsoknál nincs semmi érdekesebb. Szerinte az újságírás hivatás, nem szakma, melyhez alapvető feltétel a kíváncsiság. Munkájáért magas kitüntetést kapott, a Magyar Köztársasági Érdemrend lovagkeresztjét.

Imádja Rómát, a második hazájának tekinti; amikor a Kölykök, dilik, szerelem című könyvét írta, férjével egy hónapot töltött ebben a szép városban, de azóta már többször járt ott. Nagyon szereti az olaszokat, és rájött, hogy a latin tudásával elég jól megérti őket, a piacon gyakorolta a nyelvet.

A program után hozzá lehetett jutni Ildikó legújabb – immár 11. – könyvéhez, melynek címe: Segítség! Nyakunkon a családunk! Ebből olvasott fel búcsúzóul az újságírónő egy vidám részt: a totyogóst, mely nem babákról szól, hanem az olasz férfiakról. Szórakoztató és tanulságos történeteket egyaránt tartalmaz V. Kulcsár Ildikó új kötete.

Harcsás Judit: Őrködők (emlékkötet)

Az idei Könyvszalon legmeghatóbb programjára a Kisfaludy Károly Könyvtár rendezvénytermében került sor pénteken kora este: a nemrég tragikus hirtelenséggel elhunyt Harcsás Juditra családja, barátai, kollégái, alkotótársai emlékeztek egy rendkívüli könyvbemutatón.

„Egy könyv születése mindig ünnep, akkor is, ha valakinek az álmát váltjuk valóra” – kezdte Hessling Hegyi Erika. Harcsi régi vágya volt, hogy versei könyv formájában lássanak napvilágot, ami most a barátainak köszönhetően megvalósulhatott. 11 prózai kötete jelent meg, de ez az első verseskötete. Gősi Vali írónő művei közül az Anyukönyvet (levelek még a magzathoz, Eszter lányához) és az Ovivár c. könyvet emelte ki. A Pokoljárók a társadalom perifériájára szorult emberekről szólt – Judit nekik élt, legalább annyira, mint a családjának. Újságíróként odament, lehajolt hozzájuk, segíteni akart az elesetteken, minden emberben meglátta az értéket. A beszélgetés során Olasz Valéria művésznő olvasta fel Judit szebbnél szebb verseit. A kötetnek az Őrködők címet akarta adni, ez a vágya is teljesült.

Harcsás Gergő – Judit fia – először felolvasta a könyv megható előszavát, majd édesanyjára emlékezett. Gergő viszi tovább imádott munkáját, ő is a rádióban dolgozik. Kisgyermekként édesanyja először a rádióba, majd a Kisalföldbe vitte be őt, később is sok helyre elkísérte, ez meghatározó volt számára a pályaválasztásban. Amikor a Kézenfogva Alapítványt meghívták Tunéziába, ő is elmehetett vele, nagyon szép napokat töltöttek ott. Nagyon szereti a focit és az ETO-t, gyakran mentek együtt meccsekre, később sportriporterként is dolgozott. Nem volt kérdés számára, hogy folytatja édesanyja munkáját, büszke arra, hogy így is őrzi az emlékét. Gergő szerint Judit minden munkahelyén szeretett, de az Esti Pluszt különösen imádta.

Orosz Sanyi, a kolléga is megszólalt, és mesélt a könyvben is közös munkájukról. Sokat segítették egymást, hatottak egymásra. 1993 óta rádiózik, és bár úgy érkezett Győrbe, hogy mindent tud erről a szakmáról, csak addig gondolta ezt, míg nem ismerte meg Juditot. Rendkívül sokat tanult tőle, olyan finomságok voltak a műsoraiban, hogy a korábbi szabályokat sutba lehetett dobni mellette. Meg tudta szólaltatni az embert, többet ért a kétórás műsora, mint az egész napi – mesélte a kollégája. Amikor Sanyi ide került, meglepődött azon, bármerre ment, mindenütt ismerték Juditot, és vele azonosították a rádiót. Nemcsak kollégák, hanem barátok is lettek: együtt szervezték meg a médiatábort, melyet most ő visz tovább. Ez rendkívül fontos volt Judit számára, valami jót akartak csinálni, eszmeiséget közvetítettek, amely egyszerre jelentett szórakozást és tanulást. Nagyon élvezte, hogy végre értelmes, érdeklődő gyerekekkel foglalkozhatott.

Mivel Judit hitt Istenben és az angyalokban, ezért Ámonné Tóth Évát kérték meg, hogy rajzoljon a könyv borítójára. A kötetbe a képeket elsősorban Orosz Sanyi válogatta, a szerkesztés oroszlánrésze pedig Hessling Hegyi Erikáé volt. A verseskötet borítója sem véletlenül lett ilyen színű: Judit kedvence volt a levendula. Lánya, Eszter nagyon büszke arra, hogy ő készítette anyjáról ezt a szép képet. Harcsi verseiben egészen más oldaláról mutatkozott be, belső érzéseit mondta el, csodálatos őszinteséggel. Korábban mások problémáiról írt, most pedig az ő érzéseit, gondolatait ismerhetjük meg. A könyvben 25 vers kapott helyet, valamint néhány prózai írás, valamint fotók. A Végtelen szerelem c. versében írta: „Bennünket dajkálnak majd a csillagok…”.

Róla szóló, hozzá írt versek zárták a megemlékezést: Erika Judit 25 versének címét fűzte fel egy közös gondolatláncra, Gősi Vali pedig gyönyörű verset írt az emlékére, ő néhány éve a fiát veszítette el. Idézek a verséből: „Legyen könnyű számodra az égi út” és „az angyalok halkan szólnak”. Olasz Valéria, aki a beszélgetés során Judit verseit adta elő, végül a saját versét olvasta fel: „Angyal voltál, angyal lettél újra!”.

Harcsás Judit a Győri Antológia Irodalmi és Művészeti Alkotó Közösség aktív tagja volt, alkotótársai méltón búcsúztak el tőle ezzel a verseskötettel. Erika úgy szerette volna, hogy ne könnyes szemmel menjen el a közönség, ezért búcsúzóul felolvasta Harcsi egy vidám versét (Azúr). Erre a rövid időre megidéztük Juditot, emlékeztünk egy csodálatos emberre! Őrizzük azonban továbbra is az emlékét, köszönet érte mindenkinek, aki bármely módon hozzájárult a kötet megjelenéséhez!

Simon Erika: Lépcsők az égbe

Simon Erikával, a fiatal írónővel férje, Czigány György folytatott érdekes beszélgetést a XVII. Győri Könyvszalonon most megjelent ikerinterjú kötete kapcsán, melyben két kiváló embert ismerhet meg az, aki kézbe veszi a könyvet.

Simon Erika Szekszárdon született, Szegeden és Pécsett járt egyetemre, latin-történelem szakos tanárként végzett. Pécsett tanított, majd elkezdett interjúköteteket készíteni, de folyóiratokban is megjelennek beszélgetései: olyan személyekkel, mint például Bíró László püspök, Kocsis Zoltán, Csukás István, Szvorák Katalin, Medveczky Ádám, Lebó Ferenc, sőt Czigány György, aki ezúttal a beszélgetés fonalát vitte.

Hardi Richárd magyar szemorvos az egyik interjúalany a könyvben. Húsz éve Afrikában, Kongóban dolgozik az őserdőben, nagyon nehéz körülmények között, a könyvben képek is bizonyítják ezt. Több mint 15 ezer beteg köszönheti a magyar csodadoktornak, hogy visszanyerte a látását. A helyiek Richárd testvérnek hívják, aki két Magyarországnyi területen végzi a műtéteket a forróságban, évente csak egyszer jön haza.

Albert Schweitzerhez hasonló a munkája olyan vidéken, ahol létfontosságú, hogy önzetlen segítséget nyújtson valaki az embereknek. 15-20 műtétet végez naponta, melyekhez gyakran még az ágyat is neki kell készítenie, mert néhol még az sincs, amire lefektesse a betegeket. Sokan évekig vakon élnek, a szürkehályog műtét után pedig látóként boldogan mennek haza. Általában gyalog teszik meg az utat az őserdőn át, mivel nincs tömegközlekedés. Elmeséltek néhány példát: a házaspár már 10 éve nem látott, egy napon operálták meg mindkettőjüket, és hatalmas öröm érte őket, amikor újra megláthatták egymást. Egy másik beteg 600 km-ről érkezett, de lekéste az időpontját, és egy évet várt a fiával együtt a műtétre, amely szerencsére sikerült, így boldogan mentek haza (a közösség erre az egy évre befogadta őket). A meggyógyult betegek új esélyt kapnak az életre, és nem vakon, kiszolgáltatottan élik életüket egy sárkunyhóban.

A gyógyító munkát összeköti a misszióval, megszervezi, mikor hol tudja végezni. Az emberek nagy nyomorúságban élnek arrafelé, az orvos is elkapja a maláriát évente többször, pedig szúnyogháló alatt alszik. A legfinomabb étel számukra a kígyóhús, de a nők nem fogyaszthatják, mert akkor nehezen lenne gyermekük. Vasárnaponként többórás, liturgikus szertartást tartanak, dobbal, tánccal, énekkel. Az ottaniak azt szokták mondani: nekünk van időnk, nektek van órátok.

Érdi Tamás egy rendkívül tehetséges, fiatal, vak zongoraművész. „Én csak írni tudok, de Tamás ujjaival az Isten üzen.” – írta róla Szabó Magda. Különleges örömöt, boldogságot tud szerezni az embereknek, amikor zongorázik. Megrendítő élményt képes nyújtani finom, érzékeny játékával. Nemzetközi hírű, a világ számos pontján adott nagy sikerű koncerteket, és már több lemeze is megjelent.

Szülei az MTV-nél dolgoztak, apja, Érdi Sándor kulturális magazint vezetett, édesanyja, É. Szabó Márta pedig a Cimbora szerkesztője volt. Tamást és szüleit szörnyű tragédia érte születésekor, mert sajnos nagyon korán jött a világra, így a szeme nem tudott megfelelően kifejlődni. Hiába vitték Amerikába orvoshoz, ott sem tudtak segíteni rajta, vak maradt, soha nem látott. Korán elkezdett zongorázni, már négyéves korában, nagyapja hangszerén, aki kántor volt. Szülei hamarosan felfigyeltek tehetségére, és zongoraórákra vitték. Nyolcévesen már fellépett Budapesten, a Vigadóban. Abszolút hallása van, amikor gyermekként utaztak, és fékezett a villamos, azt mondta, hogy fisz hangon sikoltozik a jármű.

Legemlékezetesebb gyermekkori élményeit mesélték el: apja felolvasta neki az irodalmat, anyja pedig a történelmet, felvették magnóra, és útközben ezt hallgatták. A mai napig megmaradtak neki ezek a közös olvasások, melyet nagyon szeret. Rendszeresen jártak Horvátországba, most is nagyon szeret úszni a tengerben. Az amerikai utazás fénypontja az óceán volt, a parton kagylókat gyűjtött, a félelmetes morajlás pedig teljesen elvarázsolta, sírás nélkül nem tudták onnan elhozni. Ekkor kitalálták, hogy felveszik neki a hullámok morajlását, így később is meghallgathatta.

Érdi Tamás ma boldog ember, teljes életet él, megnősült, a felesége fotós és zeneszerető, aki zenei kifejezésekkel próbálja neki elmesélni, amit látni lehet. Jelenleg éppen Portugáliában van a családdal, így sajnos nem tudott eljönni Győrbe, pedig jó lett volna meghallgatni csodálatos zongorajátékát. Kocsis Zoltánt és Vásáry Tamást tartja a mestereinek. Kísért már énekest is, Tokody Ilonát említették, pedig ez vakon borzasztó nehéz, hiszen az énekes nem tud neki jelezni. Rendszeresen játszik kamarazenét is. Sok tragikus élethelyzeten átsegít a zene szeretete, a zenei élmény. Amit a sors az egyik kezével elvett, a másik kezével visszaadta. 2008-ban megkapta a Junior Prima díjat, amely a 30 év alatti tehetséges fiataloknak jár. Azóta már a Prima Primissima díjat is elnyerte.

Ez a két kiváló személyiség jelenik meg a Lépcsők az égbe című könyvben, két különös világgal, de fantasztikus hivatástudattal és küldetéssel. Az orvos az őserdőben próbál segíteni önzetlenül a rászorulókon, a zongoraművész célja pedig megszerettetni a komolyzenét és megérinteni az emberek szívét.

Sulyok Attiláné
Fotók: Szabó Béla (1-2. kép), Simonné Horváth Éva, Pozsgai Krisztina