Aki szereti a Makám zenekart, talán felfigyelt arra, hogy az együttes vezetőjének, Krulik Zoltánnak új könyve jelent meg. Az utolsó papírrepülő című kötetet a szerző Jász Attila költő társaságában mutatta be a Pódiumszínpadon. A beszélgetés elején megtudtuk, Krulik Zoltán Tatabányán gyerekeskedett, de később pannonhalmi diák lett. Ugyan legfontosabbnak a kora gyermekkorában őt érő emlékeket tartja, de a bencés gimnázium élményanyaga nélkül nem vált volna azzá, aki. A gimnáziumban kezdett gitározni és verselni is. Legelső költeményeit Petri Györgynek küldte el, aki véleményezte is azokat. Ezt követően inkább a muzsika felé fordult, és körülbelül 40 éves koráig hangszeres zenét írt. Ekkor kapott egy felkérést, hogy írjon dalszövegeket Lovász Irénnek – így indult el a dalszövegírói pályán, s most azt hallhattuk tőle: „jó ez a dalírás”. Az idő múltával ugyanakkor valami belső igény támadt benne, s 2010 körül családtörténeti tárgyú prózaversekkel jelentkezett, amiket A legolcsóbb mozi című kötetben jelentetett meg. A szövegírói és versírói működésének párhuzamosságát mutatja, hogy ehhez a könyvhöz egy CD melléklet is tartozik.

A következő lépcsőfok az emlékezőprózabéli próbálkozás volt, az első darabokat Jász Attila és Mártonffy Marcell látta legelőször. Idén már a közönség is kézbe vehette Az utolsó papírrepülő-t, amiben 81 számozott, rövid, de ütős történetet olvashatunk. Ezekben az 50-es, 60-as évek átpolitizált, kemény világát látjuk meglehetősen furcsa szemszögből. Néha az az érzésünk, hogy egy gyermek szemével, máskor egy érett felnőttével „nézünk”. Segíti a leírtak befogadását, hogy a szerző az élményekhez családtörténeti és társadalmi hátteret is felvázol.

A beszélgetés során elhangzottak illusztrálására Krulik Zoltán felolvasta a 33. számú történetet: „Az alsógallai templom viharvert padjába zsúfolódva elsőáldozás utáni időkben, a bekecse alatt patyolat ruhát, lábán hófehér kötött harisnyát viselő Máger Rózsi copfjai mögül kábultan a titokzatos tömjénfüstbe burkolózva vártam a Mindenhatót. De hazafelé a buszon már újra Timur és csapata járt az eszemben, nem a vicc … hanem a szovjet fiúk hócsatái, melyekben egy hógolyószóró szakszerű leírása és az ütközet kimenetelében perdöntő szerepe is bemutatásra került. A szovjet gyerekek fejlett hadijáték-technikája iránti csodálatunk az egeket ostromolta...”

A bemutató végén a szerző gitárkísérettel előadta egy szerzeményét, majd a közönség egy része átsétált vele a kiadó standjához, megvásárolta és dedikáltatta az igencsak érdekesnek ígérkező kiadványt.

Délután fél ötig kellett várni a borongós időben, hogy a Budapest Ragtime Band felderítse a kedvünket. Az együttes neve jó hívószónak bizonyult, mert szép számú közönség gyűlt össze a legifjabbaktól a nyugdíjas korúakig. Mint ismeretes, a zenekar közel negyven éve alakult magasan képzett muzsikusokból, akiknek a célja a ragtime hagyományainak ápolása mellett több tradicionális amerikai zenei műfaj bemutatása és népszerűsítése. Csokornyakkendőben, keménykalapban pillanatok alatt a húszas évek Amerikájának hangulatát varázsolták elénk. A védjegyükké vált ragtime számok mellett hoztak jazz standardokat, világslágereket, mi több, „operaátiratokat”. Valódi show-t varázsoltak elénk; a zenei humoron túl – ha nem sértés ezt mondani – zenebohóchoz méltóan játszottak, kacsintottak ki a hallgatóságra. Ritmusra pucoltak cipőt, mímelték a lovaglást, vagy éppen alakították az átlőtt fejű Tell Vilmost. A közönség meglepően lassan oldódott, s nagyrészt Papa Fleigh (Forgács László) kiváló előadói készségének, remek hangjának és humorának köszönhető, hogy végül is a nézők vastapssal köszöntek el a Bohémia rag-gel búcsúzó zenekartól.

Berente Erika
Fotók: Szabó Béla (1-2. kép), Vas Balázs