132

Antipasti – utólag

Berente Erika a Győri Könyvszalon 2. napjáról

vasary-tamas01

Antipasti. Ismerik ezt a kifejezést? Falatkák, amelyek a főétkezés előtt gyorsan csillapítják az étvágyunkat. A könyvbemutatók és beszélgetések, egy-egy kézbe vett kötet s tulajdonképp a Könyvszalon is olyan, mint egy nagy tál antipasti: meghozza az étvágyunkat egy-egy szerző, könyv, műfaj vagy műalkotás iránt. Efféle kedvcsinálóval jelentkezem így utólag, hiszen bár a XVII. Győri Könyvszalonnak vége, a cikkben szereplő olvasnivalók elérhetők maradnak mindenki számára.

A szombati nap számomra a jó találkozásokról és az örömről szólt. Bevallom őszintén, a műsorfüzetet átlapozva teljesen elkerülte a figyelmemet, hogy a Könyvszalonra érkezik Palásti Panni. Talán nem vagyok ezzel egyedül. Ám szerencsére elolvastam tmoni beharangozó interjúját, aminek hatására bizony odatrappoltam Nyelvünk nem ostor című verseskötetének bemutatójára – s egyáltalán nem bántam meg.

palasti-panni

Az Új-Zélandon élő szerző túl a nyolcvanon repülőre szállt, hogy részt vehessen a Hazánk Könyvkiadónál megjelent, Nyelvünk nem ostor / A tongue is not for lashing című kétnyelvű kötetének bemutatóján. Mosolygósan és derűsen idézte fel életének meghatározó eseményeit, beilleszkedési törekvéseit, a kétnyelvűség / nyelv-vesztés nehézségeit, irodalmi szárnypróbálgatásait. Külön kitért ifjú segítőjének, Kovács Bálintnak szerepére, aki valamiféle lektorként segített a stilisztikában, a nyelvhelyességi kérdésekben. Az idős hölgyből áradt a kiegyensúlyozottság, a benső béke, ami nagy ajándék. A külvilág nyugalma iránti vágynának és a háború iránti gyűlöletének többször is hangot adott – hiszen megélte Budapest 1944-es ostromát. Miért kell, hogy egy kislány első verse így kezdődjön: „Miért van háború, mikor oly szép a világ? / Egy erdő mélyén nyílik a hóvirág.”? E szárnypróbálgatás után sok évtizedes szünet következett, mire megjelent az első – immár angol nyelvű – kötete. Most, 2017-ben Palásti Panni végre visszatalált költőként is anyanyelvéhez.

vasary-tamas02

Vannak kultúrák, ahol az idősebbeket kitüntetett tisztelet illeti meg, szavukra hallgatnak, életbölcsességük a következő generációk segítségére szolgál. Nálunk ez nem szokás. Ennek ellenére szép számú közönség gyűlt össze, hogy a magyar komolyzenei (vagy kulturális) élet két prominens, szépkorú szereplőjének beszélgetését végighallgassa. Czigány György és Vásáry Tamás eszmecseréje igazi szellemi csemege volt. Mikor megtudtam, hogy Vásáry Tamás – akit karmesterként ismerek és tisztelek – Üzenet című önéletrajzának háromezredik oldalánál tart, őszintén meglepődtem. Elvégre nem egy idegenlégiósról, felfedezőről, kalózról vagy aranyásóról van szó, akinek élete kalandokban bővelkedik! A szerzőt meghallgatva már értem, hogy miért született/születik ez a gigantikus mű. Találó a hasonlat, amivel Czigány György a beszélgetést indította: olyan ez a könyv, mint Proust Eltűnt idők nyomban című regénye. Vásáry Tamás ugyanis kivételes memóriával rendelkezik, jó néhány emlékképe még újszülött és csecsemőkorából datálódik. Megélte a vele történteket és őrizte az emlékeket, hogy aztán rézkarcszerű élességgel papírra vesse azokat. Tulajdonképpen a XX. századi egyetemes zenei élet krónikásává avanzsált. Vásáry Tamás tehetségére igen korán felfigyeltek, csodagyermekként rendszeresen koncertezett. Nemzetközi karrierje 1961-ben indult, s személyesen ismerte a XX. századi zenei élet nagyjait: Kodály Zoltánt, Dohnányi Ernőt, André Cluitenst, Paul Kletzkit, Fricsay Ferencet, André Prevint, Claudio Abbadot, Erick Leinsdorfot, Doráti Antalt, Kurt Sanderlinget, Solti Györgyöt és még sorolhatnánk. A világ legjelesebb koncerttermeiben, a legjobb zenekarokkal muzsikált – valóban van mit papírra vetnie.

Első felesége ösztönzésére, évtizedekkel ezelőtt kezdett írni, tulajdonképpen saját örömére. Puszta véletlen, hogy a Libri Kiadó tudomást szerzett a készülő életregényről, és ajánlatot tett annak kiadására. Természetesen az élményanyag átszűrődött a személyiségén – véleménye szerint egy életrajz csak addig érdekes, amíg a szerző nem lesz sikeres –, ennek megfelelően kudarcaira fókuszált, mikor önmagáról írt. Ahogy saját belső világáról szólva kitárulkozik – felfedvén gyarlóságait is –, muzsikustársairól is mélyrehatóan ír, „zenén túl” néz, keresi az embert.

A már nyolcvanon túl járó Vásáry Tamás megőrizte vitalitását, érdeklődését a világ dolgai iránt. Éppen az életrajz következő, ötödik kötetét írja, dolgozik a rádióban, és a közelmúltban létesített egy alapítványt, amelynek célja egy elhanyagolt gyermekeket segítő mentori hálózat kialakítása.

Az Üzenet tartalmas és egyben szórakoztató olvasmány lehet a komolyzene kedvelői számára.

toth-krisztina

Nagyon kedvelem a novellákat, ezért ki nem hagytam volna Tóth Krisztina Párducpompa című kötetének bemutatóját. Ha a cikk elején jó találkozásokat említettem, akkor itt nem a moderátor és a szerző kettősére, sokkal inkább a kötetben leírt élményekre utalhatok. Nem éreztem ugyanis, hogy Tóth Krisztina és a riporter igazán jól egymásra találtak volna, és beszélgetésükből valami maradandó élményben lett volna részem. Korrektül körüljárták a tárca, a novella és a tárcanovella műfaját, s némi bepillantást is engedtek szerzői műhelytitkokba. Tóth Krisztina tárcanovellái valamiféle „képkivágások”, pillanatfelvételek, amelyek elárulnak valamit az adott korról is, amiben élünk. Az ábrázolt probléma, amit a szerző felvet, időhöz kötött, de a szöveg – Tóth Krisztina szándéka szerint – időtálló, akárcsak Móricz Zsigmond háborús novellái. Aki olvasta vagy hallotta Tóth Krisztina prózáját, valószínűleg felfigyelt arra, hogy mennyire jellemző rá a szemlélődés. Narrátorként tárgyilagosan arra törekszik, hogy az olvasót ne befolyásolja, hadd alkosson képet a leírtakról saját maga. Ezt illusztrálandó egy rövid felolvasás következett, ami után még felvetődött a kérdés: Milyen utóélete lehet Tóth Krisztina könyveinek külföldön? Sajnos a novella, a tárca olyannyira sajátos műfaj, hogy alig-alig fordítják. E tendencia ellenére örvendetes módon a szerző néhány tárcanovelláját már az angol, lengyel és német közönség is olvashatja.

Napom a Műhely folyóirat Öröm különszámának bemutatójával fejeződött be. Kíváncsian vártam, hogy a pódiumra kitelepedő komoly küllemű férfiak miért választották ezt a tematikát, a szerzők körét, a kötetbe bekerülő illusztrációkat. Villányi Lászlótól, a lap főszerkesztőjétől megtudtuk, hogy a témát két éve kiválasztották, hogy valamiképpen fellépjenek a világban található keserűség ellen. A szám sokáig érlelődött. Meg kellett tervezniük a lélektani, irodalmi és bölcseleti publikációk arányát, majd elküldték a felkéréseket az esetleges szerzőkhöz. A hosszú előkészítő munka eredménye egy szokatlanul vaskos kiadvány lett. Nem csak több mint 260 oldalnyi terjedelmének köszönhető, hogy az Öröm nehéz olvasmány.

A főszerkesztő után Kurcsis László beszélt, aki az arculatért felel. Mivel színes számban gondolkodtak, külön feladatot jelentett számára a képzőművészek felkutatása is. Vetített képek segítségével kaptunk ízelítőt a számban található illusztrációkból, megismerve mindazok nevét, akik elküldték munkáikat a folyóirat felkérésére. Kurcsis László felhívta még az érdeklődők figyelmét Krajcsovics Éva festőnaplójára, ami az ihlet megszületéséről és az alkotás öröméről szól. Valójában képként került be a kiadványba Tandori Dezső Örömem című munkája is, ami laza asszociációk szövevénye, egy örömteli játék a jelekkel, betűkkel, a nyelvvel – már csak a szerkesztőknek azt kellett kitalálniuk, miképpen találjanak neki helyet a többi mű között.

Ezt követően szépirodalmi tematikájú írások rövid számbavétele következett, majd szót kapott Jász Attila, aki a felkérés kapcsán a közelmúltban írt napló-verseiből merített, mert nagy örömmel írta azokat. Az idén 70 esztendős Pátkai Tivadar gyermekkori élményeiben gyökerező novellacikluson dolgozik. Ezek közül küldte be A gyónás című írását, melynek egy részletét fel is olvasta. Csak halkan kérdezem: Tényleg itt a helye ennek a novellának? Valóban örömtelibb lesz tőle a világ?!

A hátralévő rövid időben még szót kapott Komálovics Zoltán és Tóta Péter Benedek. Mindketten Pilinszky kutatók, bár az utóbbi szerző jelen írásában Ted Hughes-zal párhuzamosan vizsgálja a költő életművét.

Végül – „zárörömet” okozva – Villányi László elmondta, hogy Japán lesz a következő Műhely különszám témája, melyben a szokásos módon első közlésű szövegek fognak szerepelni.

Berente Erika
Fotók: Szabó Béla (1. kép), Pozsgai Krisztina, Simonné Horváth Éva, Vas Balázs

2017.11.22
60