Háy János: Az öregtó felé

A színház Kisfaludy Termébe Háy János tavasszal megjelent verseskötetével, Az öregtó felé című líragyűjteménnyel érkezett szombaton délután. „Én a munka és nem a siker irányából közelítem meg, amit csinálok – válaszolt a beszélgetőtárs, Ujlaki Csilla felvetésére a József Attila-díjas költő. – A siker az élet része, és nem az alkotásé.” S ha már az alkotói szerepkör rögtön középpontba került: Háy János bár alapvetően író, de mellette fest és – visszafogottan – zenél is. A különböző művészeti ágak közötti összefüggés nála az érzelmességben keresendő. Magát amatőr képzőművésznek tartja, és sajnálkozását fejezi ki a mai (modern) képzőművészet válsága miatt, ahol pont a lényeg hiányzik vagy veszik el: a vizualitás.

Több könyvének – a jelenleginek is – ő készítette a borítóját, Az öregtó felé címlapja ráadásul egy többdimenziós kompozíció részlete, amely már a szobrászat irányába mutat. „Hogy miért kezdtem el művészettel foglalkozni, nem tudom, nincs rá ok, nem volt külső késztetés.” Szülei a kezdődő történetmesélését egyszerű hazudozásnak nevezték, ez az út vezetett aztán el a fikció világa felé. Ami pedig az ösztönzést illeti, az ember-ember közötti kapcsolat pozitív attitűdjében hisz igazán. Költészeti alapjainak pilléreit Petőfi és az egyházi énekek jelentették. Vidékről Pestre jutván új közegbe került, ahol a gőgös, elutasító, egyáltalán nem nyitott fővárosi rétegzettségben egyfajta „nyelvváltáson” is át kellett esnie, melyet az akusztikai síkon túl úgy fogalmaz meg, hogy új környezetbe kerülvén az embernek képesnek kell lennie meghatároznia önmagát. Ha ez nem sikerül, akkor lehasad a múltjából egy szelet, egy réteg, amely egyáltalán nem egészséges.

„A közéletiség létünk rendkívül felületes része” – vallja, éppen ezért fontos, hogy az alkotó a lélek sérüléseiről, félelmeiről, szorongásairól beszéljen, mert ez határozza meg valójában a társadalmat: az egyén szemszögéből a létezés, élet megváltozása, a saját közeg, mikrokörnyezet problémái. Azért tudunk ma is Móriczot olvasni, mert az emberről mint érző lényről beszél, és nem szociológiai, szociográfiai értelemben helyezi a középpontba. Új kötetének fülszövegére is egy lecsupaszított ember került egy vers formájában, ami szándékoltan ide íródott. „Nincs olyan művészeti megnyilvánulás, ami ne lenne egyben intertextuális hatású” – állítja. Amióta ember az ember, elkezdett mesélni a világról, és a következő írók mindig ennek a mesének a fonalát veszik fel, épp ezért nem lehet úgy megszólalni, hogy az ne tartalmazzon utalásokat, ráadásul sokszor nem is vagyunk a tudatában mindennek. Valamilyen szinten mindenben van idézet és áthallás. A nyelv pedig folyton megújulni szándékozik, az új alkotók fel akarják mondani a korábbi konszenzuális berögződöttségeket, mert a nyelv egy idő után elfárad, kifárad.

A Háy János verseiben megjelenő, lecsupaszított emberkép is azon gondolkodás mentén formálódik, hogy a társadalmilag ránk erőszakolt vagy ránk ragadt-ragasztott öltözet alatt találjuk meg magát az érző lélekkel rendelkező embert. Ő pedig ezt a szándékát soha, de soha nem fogja feladni.

Czigány György: A nyár feltámadása

Czigány György itthon van Győrben – ahogyan az ember gyermekkora nem vész el, ő is úgy érzi magát töretlen érzelmi kötődéssel városunkban. Ezzel a múltba való visszarévedéssel kezdődött a 86 éves, Erkel Ferenc-, Liszt Ferenc- és József Attila-díjas magyar író, költő kötetbemutatója a szombati nap délelőttjén. A beszélgetőtárs dr. Horváth József, a Dr. Kovács Pál Könyvtár és Közösségi Tér igazgatóhelyettese felvezetőjében ugyanis rögtön Czigány György első kötete, az Aszfaltfolyók megjelenésére és a győri időkre vezette vissza vendégét. Amúgy érdekességként hangzott az apropó is: az 1974-es kiadástól máig pontosan ugyanannyi idő telt el, mint a szerző születésétől a bemutatkozó kötetig. Azaz kimondhatjuk, számokba szedve 43 év és 34 kötet bizonyít egy rendkívüli alkotói pályafutást.

A versek nem szórakoztatásra valók elsősorban, hanem egy kicsit a befogadó megdolgoztatására érzelmi és értelmi síkokon – vallja Czigány György. Az új kötet A nyár feltámadása címet kapta, amely bár sugározhat optimizmust, de csak sok áttéten keresztül, hiszen a borítóra kiragadott költemény a szerző író, költő, filmrendező fiához, Czigány Zoltánhoz íródott, aki 2011-ben sajnálatos módon elhunyt, s ilyenformán a sorokba szedett mondanivaló szomorú (meg)emlékezés.

A kötetben szerepelnek úgynevezett perc-operáknak beillő felvillanások egyfajta dramatikus hangulatkeltésre, „emlékezés-tanulmányok” interjúk, beszélgetések alapján. Czigány Györgynél, költői beállítódása miatt, a szituációk érzelmi megragadása a prózai műfajokhoz közel álló szövegeiben is primer jelentőséget kap. A lapokon megjelenő „esszékben” pedig a verseken túl Ottlik Gézáról, Nemes Nagy Ágnesről, Tűz Tamásról, Weöres Sándorról szóló találkozások, történetek vonulnak végig.

Szokolay Zoltán: Nyílegyenes gyalogút

A vers lázad – változtatni akar, varázsol, könyörög, sír, fenyeget. Így jellemezte a Könyvszalon műsorfüzetében a felvezetés Szokolay Zoltán költészetét, aki tevékenységét Nyílegyenes gyalogút című kötetének szombat kora délutáni bemutatása elején ezekkel a szavakkal írta körbe: „A versírás, az alkotás szerep, ahogy elkezdtük és folytatjuk, ebben a tudatban éljük az életünket”. Ezt a szerepet pedig már gyermekkora rákényszerítette, édesanyja rendszeres felolvasásai révén. Akkor megígérte neki, hogy költő lesz belőle, de Szokolay Zoltán máig úgy érzi, nem sikerült neki teljesíteni mindezt.

A beszélgetőtárs Zalán Tibor eltervezett koncepciója révén egy-egy sorokat ragadott ki a kötet verseiből, ezekre kérdezett rá, kereste a szöveg mögötti jelentést, mondanivalót, hátteret. „Mi a bajod az Istennel?” – hangzott nyíltan, mire a vendég őszintén kifejtette: „Az istenképpel van bajom, ami az emberekben kialakult. Ehhez sokat tettek az egyházak, hogy ez a kép éljen a hívőkben. Formális szertartásokon emlékezünk meg a legnagyobb szabadságharcosról, Jézusról, pedig nem ez volt Jézus.” Arra a kérdésre, miért fontosabb számára az ének, mint a vers, azt válaszolta: „Mert lehet, dallamot hallok minden versben”. Ilyenformán amolyan modern énekmondóként is szeret tekinteni magára.

„Az ember mindig egy idealizált képet szeret mutatni és írni magáról. Szívesen lettem volna boldogabb vagy vidámabb.” Szokolay Zoltán a bemutató ezen pontján beszélt saját magányáról; egyetlen személyes kapcsolatáról, lányáról; utolsó párja fiatalon történő haláláról; még kegyetlenebb családi tragédiákról. A megrendült, mélabús, elgondolkodásra késztető hangulatot a meghívott vendég Hangraforgó együttes, F. Sipos Bea és Faggyas László két alkalommal is oldotta némileg Szokolay megzenésített verseit előadva, gitárral és hegedűvel kísérve.

Szokolay Zoltán a bemutató folyamán beszélt a szabadság kérdéséről, problematikájáról, annak mindenkori társadalmi, politikai körülményeiről, vetületeiről. A belső érzésekből leírt közéleti versek, miután itt és most él a társadalomban, megkerülhetetlen kulisszák, így muszáj beépülniük a lírai mondanivalóba is. „A versek által valamennyit lehet változtatni az embereken és a társadalmon is” – ezektől a próbálkozásoktól válnak közéletivé a költemények. Zalán Tibor a legvégén már nem kérdezett, állított: „Te feltételezed, hogy a versnek még vannak olvasói”. A válasz késlekedés és bizonytalanságok nélkül érkezett: „Igen, vannak.”. Szokolay Zoltán mindenek ellenére úgy tekint saját életére, mint egy „egyszerű ember sorsára”. A lezárás során szájából elhangzottak pedig igazabban nem is szólhattak volna az irodalom értékteremtő voltáról: „Van, akit egyszer elég elolvasni, de egyszer mindenkit el kellene”.

Szilvási Krisztián
Fotók: Szabó Béla (3. kép), Vas Balázs