289

„Az elején elmaradt tapsot most lehet pótolni.”

Sándor György Örömkönny(v)ei a XVII. Győri Könyvszalonon

26

A Kossuth- és Jászai Mari-díjas, Nemzet Művésze címmel kitüntetett Sándor György kapta a XVII. Győri Könyvszalon Művészeti Díját, aki nyilvános főpróbaként hozta el a fesztivál első napjának kora estéjén a közelgő 80. születésnapjára készült jubileumi stílusparódiáit a Kisfaludy Terem deszkáira. A népszerű humoralista a közönség mellett saját maga megajándékozására is készült kétszer negyvenöt perc erejéig, amely – nem meglepetés – maradéktalanul sikerült is neki.

A „láthatatlan”, csak hangban történő bevezető rögtön a zsúfolásig megtelt nézőtér szíves tudomására hozta, hogy Sándor György visszatért a diákpadba, egykori iskolájába, hogy annak hol védő takarásából, hol pedig sebezhetőségre csábító, kiszolgáltatott pozíciójából adózzon a kicsavart múltnak úgy, ahogyan csak ő tud – megpróbálván a Tanár úr kérem és az Így írtok ti felejthetetlen nyomdokaiba lépni. „Bár zord a harc, megéri a világ, / Ha az ember az marad, ami volt” – közölte Ady Endre nyomán a magyar kabaré kifejezésrendszerét az elmúlt évtizedek alatt sajátságos módon formáló, s ennélfogva műfajteremtő nevettetés nagymestere. Ezután végre teljes valójában a színpadra lépett, s az elkövetkezőkben töményen konstruált iskolai élményeket és olyan (diák-)világlátást vágott a képünkbe, amely mélyen rétegzett társadalomkritikával szedte ráncba a múltat.

A megfogalmazott tantárgy-stílusparódiákban elhangzó, csűrt-csavart fogalmak új nyelvi jelentéseket szültek, ahol a szinte antagonisztikusan egymást ütő, feldobott témák „közösködve” szóltak a humor nyelvezetén túl az emberi hét- és létköznapok nonszensz univerzumának meghatározottságairól. Sándor György viselt álarctalansága olyan lehetőségét adja a mindenkori néző-hallgató bőrébe történő „beereszkedés” lehetőségének, amely a belőlünk fakadó emlékek ismerősségét teljesen egyedi szűrőn átszuszakolva biztosítja számunkra azok újra magunkévá tevését. Ráadásul úgy, mintha ezek így, ilyen összefüggésekben mindig is bennünk lettek volna. Olyan tolmács tehát ő, aki az érthetőt fordítja megélhetővé, az átéltet kinevethetővé, a nevetségest pedig teljességgel „komolyíthatóvá”. Az egy pontból elindulás, majd bárhová megérkezés nagymestere könnyedén képes a „folyóbeszéd” hideg-meleg csermelyeinek testhőmérsékletűvé való egybeengedésének.

A továbbiakban történelmi léptékek, korszakok sajátos lenyomata folytatta a sort, majd csakhamar olyan sziporkázó stand-up transzformálódott a műsorból, ahol a közönséget – kérve-kéretlenül – a grabancánál elkapva osztogatott fizikailag is (pofon!) csattanókat. „Már alig vártátok, hogy röhögjetek, mi?” Sándor György megmutatta, mi az a kifigurázás, személyeskedés, „szemérmetlenkedés”, marionett zsinórokon rángatás: „Hogy ülhet egy alpolgármester ennyire alacsonyan?”; „Te árnyékban ülsz, te meg fotós vagy, te meg a Hámor Vili… Amilyen rosszul írsz, annyira jó színész vagy!”. Senki nem volt biztonságban, a közönség bújó-piruló soraiban, az interaktív részvételi el-, ki- és megjátszás magasiskoláját láthattuk és érezhettük át.

Sándor György kétfelvonásos műsora csont nélkül vette el a kedvét a kedvetlenségnek, és hozta meg a kedvet a feltételek nélküli megkedvelés(é)nek. Majd 80 évesen kell ennél nagyobb elismerés és pályaív? Nem hiszem. „Az elmaradt tapsot most lehet pótolni” – hangzott a félidőre történő vezénylés, ahol a kifelé vonuló nézők egyike-másika bizonytalanul fordult a mellette lévőhöz: Most tényleg szünet van? Ha Sándor Györgyön múlik, még nagyon-nagyon sokáig csakis 5-10 percekre.

Szilvási Krisztián
Fotók: Molnár György

2017.11.20
115